A Remény temploma

Vash megkapott minden információt amire szüksége van. Nem kell tovább időznie, indulhat.
-Köszönöm az információt. Így most már tudok mindent amire szükségem van. Indulok is. Mihamarabb vissza térek.

Vash elrakta a szállítandó dobozt. Majd elindult.

Vash több mint egy héten keresztül gyalogolt hogy ismét a papnő előtt legyen. Csak azért meg hogy pihenjen, egyen. Fölöslegesen nem pazarolja idejét.
Egyik éjszaka a tüzet bámulja, mereng útján. Ahogy nézi tüzet, egyszer farkas vonyítás töri meg az éj csendjét. Vash nem tudja hogy ez üzenet a farkas részéről felé hogy készüljön fel, vagy csak egy magányos farkas ki a holdat vonyítja. De hogy biztosra menjen, a tűztől alig pár méterre lévő fa tövébe húzódik hogy ne érje meglepetés.
Más nap folytatja útját, csak megy, megy, és megy, mintha semmivel sem törődne.
A kilencedik napján végre eléri a templomot.

Vash nem igazán örül annak hogy újra a papnő előtt van. Még mindig érzi az arroganciát ami a papnőből árad. De tudja hogy meg kell válogatni szavait.
-Üdv néked papnő! Utamat én vigyáztam, nem az istenek! Sikeres volt utam, át adtam a csomagot Seton-nak!

Majd eszébe jut az incidens, ami Sendel határánál volt.

-Utam során viszont próbálta elvenni a csomagot egy sabbati. Sokat tudott az utamról, és a csomagról, túl sokat. De sajnos nem tudtam kideríteni hogy honnan, mert végzett magával! Illetve Seton küldött számodra valamit!

Vash nem akar vitázni a papnővel arról hogy miben hisz, és miben nem. Inkább táskájába nyúl a csomag után. Tűnődik egy pillanatra hogy szóljon-e a papnőnek arról hogy milyen hangot adott ki a csomag mielőtt megkapta. De úgy van vele hogy nem az ő dolga milyen kapcsolat van a két ember között
-Íme a csomag!

Majd a papnő felé nyújtja a csomagot.

Vash átveszi jutalmát. De ismét csak felmerül a kérdés hogy honnan tudja teljes nevét?
-Kérlek, áruld el honnan ismersz? Tudod a nevem, de honnan?

Vash számára a válaszok sokat jelentenének.

//Személyes küldetés..folyt. a Középvidékről//

A Remény Temploma. Ez volna hát az. Nagyon szép, a maga nemében feltűnő, békés épület. De vajon mit keres ő itt? Beletörődött, hogy nyilván alapos indokkal kereste meg a vadász sólyomra gyakorolt varázslattal Onoria Fópapnő. Mégis mire ideért, mind bizonytalanabbá vált, vajon valóban őt akarta-e, és nem valami tévedés áldozatai akár mindketten. A Főpapnő, és Templom híréből nem gondolta ezt teljesen komolyan, de önmagát tekintve értelmét nem látta, miért e kacifántos úton utolért üzenet? Miért e hívás?
A levélke rövid volt és tömör. Iránymutató. Teljesítette a kérést. Több napi járás után végül itt van. De most vajon mi lesz? A méltóságos helyen nyelt egyet, míg belépett a főbejáraton.
Az őrökhöz lépett, jelenteni, hogy megérkezett. A levelet az egyik őrnek nyújtotta. Ezután végigtekintett a bejárati folyosón, és fejét mélyen lehajtotta. Értelmét terhelte a gondolat: méltatlan bemenni a templomba.

Az őr hamar visszatér, és szól Balálnak, hogy jöjjön vele, mert Onoria Főpapnő azonnal fogadja. A férfinak izgulni sincsen ideje, vagy hogy elmélyülhessen a hatalmas megtiszteltetésben, amit Onoriával a Tanács vezetőjével való találkozás jelent számára. Sietős léptekkel végigmennek a hosszú folyosón, aminek két oldalán sorfalként állnak a katonák. Majd egy lépcsőn haladnak beljebb, ami a fogadó helyiségbe vezet. A mágus annyira koncentrál a nagytiszteletű személyre, hogy csak egy röpke pillantással térképezi fel a szép helyiséget. Ebben gyakorlott szeme persze szinte mindent megjegyez a térben.
A hölgy szemben a tér közepén áll csendben, mellette egy idős férfival. Mindketten hófehér, egyszerűségében is díszes ruhákban.
Ahogy belép, a katona jelenti a nevét, majd távozik. Balál maga nem tudja igazán, hogyan illik viselkedni ilyen magas rangú, és egész Lanuria által tisztelt, és megbecsült személyt illetve. Pedig elvadult külseje ellenére meglepően olvasott volt, és ahány regélővel találkozott, mindre szakított elég időt meghallgatni. Többet halott már a Főpapnő ténykedéséről az elmúlt hosszú hosszú idő során. Meg is lepte, mennyire fiatal a teste, szenvtelen arcán pedig ifjonti fény ül.
Pár pillanatnyi tehetetlenség után mélyen meghajtotta magát Onoria előtt. Kissé esetlenre, és darabosra sikerült a mozdulat. Szíve szerint le is térdelt volna a nő előtt, ismerve tetteit Lanuria földjéért. Felemelkedvén még külön megtisztelte az ismeretlen öreget egy fejbiccentéssel.
Végül összeszedve magabiztosságát, nyelt egyet, és határozottan szólalt meg erős baritonja:
- Balál Tangeran vagyok. Szolgálatára érkeztem, Asszonyom!
Még gyorsan hozzátette feltárva bizonytalanságát: - Én nem tudom, mi lehet... de lehetetlenek tartom, hogy összetévesztett valakivel. Mit tehetek Önért?
Kíváncsian vár a válaszra. Míg megkapja egyenesen a Főpapnő szemébe néz. Nem fürkészőn, nem is türelmetlenül, csupán várakozón. Pedig ha engedne a belső késztetésének, inkább a padlóra szegezné tekintetét mélyről jövő zavarában.
Ha a Főpapnő megszólalna, bizonyára elmúlna a nyugtalansága, és talán gyermeki, hozzá nem illő erős zavara is.

A várva várt női hang betölti a helyiséget, pedig halkan szól. Balál elismerően figyel fel a kellemes hangszín mögött, és a csendes beszédben a határozott élre.
Onoria kérése kérés marad, mégis azzal, hogy Lanuria érdekében kellene eljárnia, akár utasíthatná is. Balál bizonytalansága érdekes módon nem hogy fokozódott volna, de inkább felül emelkedett benne a kíváncsiság. Nem egyszerűen az, hogy miként segítheti a hazáját, hanem az is amiből állandó kalandvágya táplálkozik, az új megismerésének lehetősége. Szeme egy pillanatra összeszűkül, majd csillogóvá válik.
Rejteni próbálja örömét, már biztos, hogy nem véletlenül őt hívták ide. Szája szegletében halovány, féloldalas mosoly jár táncot. A felfedezés vágya, és a segíteni akarás, és az érzés, hogy megoldható számára a feladat vegyes érzelmeket indítanak el benne. Ahogy tekintete kis elkalandozás után ismét befogja az ifjú Főpapnő barna szemeit, és pillantásuk összekapcsolódik, máris tudja, hogy kár rejtenie belső megnyugvását, és egyszer s mint újfajta izgalmában lelt örömét. Annál is inkább, mert ez az agg mágus is jelen van.
- Mardan? Az egészen fent északon van. A Lanur- hegységben- állapítja meg fennhangon, mintegy magának- Messze van, nincs értelme időt vesztenem. Ki a törpe mágus? A személye kulcs lehet. Tudnom kell-e még valamit mielőtt odamegyek?
Balál láthatóan nem is gondolkodik, vállalja e a megbízatást, hanem hogy hogyan hajthatja végre, és hozhatja el, amire Lanuriának szüksége van.
Képzeletében máris messze járt, az ismeretlen északon. Csendbe burkolózik, hogy jól hallja, mond-e még valamit a méltóságos Onoria. Míg elmélkedik, tartása ha lehet még egyenesebbé válik. Közben rájön, hogy nem pihenhet sokat- sőt, talán egyáltalán nem- az út előtt.

-Köszönöm, Úrnő! Rendben van. Megértettem! Akkor élnék is a lehetőséggel. Jól esne megpihenni, és erőt gyűjteni holnapig, az úthoz. Több napi járóföld, míg elérem a törpevárost. Megszoktam a hosszú, nehéz utakon való járást, de fenn északon még sok ismeretlen vidék áll előttem. Holnap hajnalban indulok!
Ismét meghajolt a Főpapnő előtt. Rájött, hogy arra sem emlékszik, van-e hivatalos megszólítása Onoriának. rezzenéstelen arcáról azonban nem tudta leolvasni, vajon elégedett-e, de azt azért látta, hogy elfogadja a viselkedését,mely eszerint nem lehet sértő a személyére nézve. Persze Balál ekkor azt gondolta, hogy nem a Főpapi, és Tanácsi méltósága, hanem maga Onoria személye, és tevékenysége az, amit valójában értékel. Ezzel együtt tartja érdemesnek hivatalára. Balál nem volt az a fajta, aki megilletődik egy magas rangtól, vagy nagy befolyástól. Elismerése jeléül adta meg kinek-kinek az őt megillető tiszteletet. Ám ennek formájával nem volt mindig tisztában. csak külsőségeknek tartotta. Mivel a másik, és társasága szemében fontos, ezért igyekezett ilyenkor.
Most sem ez volt a legfontosabb. A térkép felé és egy jól megvetett derékalj felé kalandoztak el a gondolatai. Egy jóféle főtt ételt sem utasított volna vissza. Igaz, ami igaz, ráfér egy kis pihenés. A díjazást teljes mértékben Onoriára bízta, hiszen nem ezért jött ide, s nem is emiatt vállalta a feladatot.
Hosszas meghajlás közben immár teljes lelki békében várta, hogy Onoria elbocsássa.

Miután a Főpapnő elbocsájtotta, Balál felegyenesedett Nem kerülte el a figyelmét az Onoria arcán átsuhanó halvány mosoly. Tudta, nem személyének szól. Mégis, talán ő ihlette? Nem mutatta a kérdést, hiszen fejében a jól megszokott módon egymást körözték a kérdések.
Még utolszor az öreg fehérköpenyes mágusra tekintett, aki némán, a fejét meghajtva köszönt el tőle.
Míg elhagyta a helyiséget, hogy egy katonát követve éjszakai szállására térjen, a Főpapnő, és a mágus csendben álldogálva várták távozását.
Végre csak a feladatra koncentrálhat pihenése közben. Így is volt. Senki sem zavarta meg hajnalig, amikor útjára indult a távoli hegyek közé.

//Onoria//

Vash tudja hogy ha választ szeretne kapni, akkor a múltját kell fel elevenítenie.
Más esetben ezt nem tenné, de most szükség szerű.
-Tudod a teljes nevem, ez számomra furcsa. És hogy miért? Mert egy lemészárolt falu egyetlen meg maradt embere vagyok. Mindent elvesztettem akkor. És akkor hagytam el teljes nevem, melyet apámtól kaptam.
Vash miközben eme mondatokat ki mondta, a múltra gondolt. Próbált közben rideg és érzéketlen lenni, de nem sikerült: nem is vette észre hogy szemeiből egy-egy könnycsepp hullott.

//Bocsi a késői írásért, folyton melózok :S
A kpott gyűrűt nekem kell beírnom, vagy valaki beírja? //

Vash nem akart semmi féle szánalmat a papnőtől. Egyszerűen csak kitörtek érzelmei, de ez még számára nagyon szokatlan. Mindig is rideg volt, de most nem tudott az lenni.
Meg elégelte hogy a papnő nem ad neki választ.
Kicsit mérgesen ránéz majd így szól:
-Jólvan. Elmegyek! Ha az idők folyamán lessz még feladat, keress fel!

Majd megfordult és távozott az ajtón, kicsit mérgesen.

//Onoria főpapnő//

*Huor lassan helyezte (illetve húzta) egyik lábát a másik után. Talán azért, mert nem akarta felverni a templom csendjét és magára vonni a folyosó teljes hosszában sorakozó szobrok figyelmét. Az első tíz méteren tényleg azt hitte, hogy szobrok, és mivel Huor soha nem mutatott különösebb érdeklődést a művészet iránt, nem figyelte meg őket alaposabban. Csak akkor gyúlt világosságra az elméje, amikor az egyikőjük (pont az, aki mellett Huor éppen elhaladt) egy eget-rengetőt tüsszentett. A mágus szíve kihagyott egy ütemet, a lábai azonban - mintha mi sem történt volna - mentek tovább.
A levél ott lapult a köpenye egyik belső zsebében. Utoljára akkor olvasta el, mielőtt átkelt a Hajnal-folyón, egy héttel korábban. Először pedig három hete, amikor Valian-ból Telar-ba tartó útjának felén egy kis faluban szállt meg éjszakára. Amikor reggel felébredt a levél ott hevert a holmija tetején. Fogalma sem volt, hogy került oda. Azelőtt még sosem látta a Remény templomának pecsétjét, de idős mesterétől szerzett tudásában benne volt a különböző nagy rendek pecsétjének és címerének ismerete is.
Lassan elérte a folyosó végét, a fogadóterem bejáratát. Nem tudta, mi vár rá odabent, de innen már nem lehet vissza fordulni. A levél miatt. Be kell mennie, nem fordulhat vissza. Elérte az ajtót és habozás nélkül belépett.*

//Onoria főpapnő//

*A főpapnő az oltárnál állt. A városba érkezése óta számtalan mendemondát hallott róla, így nem esett nehezére felismerni. Hosszú, fehér ruhája csak a kezét engedi látni, valamint sötét haját. Huor-t arra sajnos nem tanította meg a mestere, hogy ilyen helyzetekben, hogy illik viselkedni, de valami 'ösztönös illem' szerűség szorult azért a mágusba. A papnő felé fordult és - köszönés képpen - derékból meghajolt a Remény templomának főpapnője, valamint a 'Tanács' vezetője előtt. Valószínűleg azért választotta ezt a köszönési formát, mert nem akarta megtörni a csendet, ami a templomba lépése óta - hellyel-közzel - végig elkísérte. Ezenkívül nem tartotta illendőnek, hogy ő szólítsa meg a főpapnőt. Elvégre ki ő? Senki. Sőt, még annál is kevesebb: egy utolsó, mocskos gyilkos. A templomba se lett volna szabad bejönnie. Mégis mit akarhat tőle Onoria? "A levél!" Benyúlt a köpenye alá és elővette a levelet, hogy ezzel igazolja ittlétének jogosságát. Elvégre honnan tudhatná a papnő, hogy ki is az, aki most a színe elé járul?...*

//Onoria//

-Lépj közelebb, fehérköpenyes!
*Huor nem habozott, közelebb lépett a főpapnőhöz és felmutatta a levelet úgy, hogy a papnő jól láthassa a pecsétet. Onoriát nem igazán érdekli az a darab papír. A szemei máris Huor arcát fürkészik.*
-Remélem, jól utaztál, s nem erőltetted meg magad.
"Miért van szükség erre a bájcsevejre? Mindketten tudjuk, hogy nem ezért vagyok itt..."
-Zökkenőmentes utam volt, köszönöm.
*Eléggé kényelmetlen ez a helyzet. A főpapnő vajon mikor akar a tárgyra térni?...*

//Onoria//

*A papnő ráérősen sétál le az oltártól. Huor idegeit majdnem pattanásig feszíti a nő túlzott nyugalma és kimértsége. Onoria közben elsétál a mágus mellett. Huor megszédül az illatfelhőtől, amit a papnő maga után húz. A mágus követi tekintetével a nő útját, aki lassan az ajtóhoz sétál és behajtja. Huor nem is emlékszik, hogy nyitva hagyta volna, de ezek szerint így történt.*
-Bizonyára meglepődtél, hogy név szerint téged hívattalak. Mint jól tudod, én a Mágusok Tanácsában is elnökölök, így a Lanuriában lévő rendekkel szoros a kapcsolatom.
"Mintha nem tudná, hogy tudom... Meg akar félemlíteni a befolyásával? Mégis minek?"
*Onoria megfordul és egyenesen Huor-ra néz.*
-Vannak dolgok, amiken egy mágus keresztülmehet, olyan sorsfordító dolgok, amiket csak az istenek tudják megmondani, miért is történnek meg. Lanuriában egy fehérköpenyes, mint a te rended is, szigorú szabályoknak kell megfeleljen, s egész életvitelét e szabályoknak kell alárendelnie. Azoknak, kik ezt megszegik, a renddel kell elszámolniuk. "Tudja... Persze, hogy tudja!" Én azonban felkínálhatok egy lehetőséget.
*Huor eddig nem vette észre, hogy visszafojtotta a lélegzését, így most sietve kapkod levegő után. "Mégis miféle lehetőségről beszél ez? Csak egy lehetőségem van; az, hogy örökre eltűnök. Ezt a lehetőséget viszont kivégeztem, amikor beléptem a templomba..."*
-Miféle lehetőséget?