Savanti - A vizek városa

Amikor behozzák a két sárkány alaposan meg kell gondolnom, hogy melléjük álljak-e. Nem voltak az ellenségeim és úgy tűnt, hogy ők is akaratukon kívül kerültek ebbe a helyzetbe. Mindkettejükről tudtam, hogy jóval erősebbek annál, mintsem a vadalon kényére kedvére kellene ugrálniuk, de valamiért úgy döntöttek együttműködnek. Egyszer majdnem előreléptem, hogy a védelmembe vegyem őket, de az, ahogy egymás mellett álltak egy szorongatták egymás kezét valahogy óvatosságra intett. Nem úgy tűntek, mint aki segítségre számítana. A nő pedig tudtam jól, hogy sárkány volt, benne valami még ismerősebb volt, mint a férfiban. Talán nem tudtam volna szavakba önteni, de valahol bosszantott, hogy összetartoznak. Nem mondtam ki sose, de ha méltó lett volna rá, akkor páromnak fogadtam volna a nőt, most azonban biztos, hogy az másik sárkány megelőzött. Nem léptem előre, nem vettem őket pártfogásomba, pedig a vadalanok jó eséllyel hallgattak is volna rám. De megtette ezt helyettem a lovag. Csak jelzésértékűen állok a lovag mellé, szavakkal nem támasztom alá, de mindenki számára nyilvánvaló lehet, hogy én is vállalom, hogy őrzöm a saját népünk tagjait. Valószínűleg nekünk is jobb, ha nem nyilvánosan kell őket kifaggatnunk, hogy mégis mit keresnek itt.

*Az orvos osztag rögvest körbe veszi bár egy rosszalló tekintet fogadja ahogy közelebb ér. Már megszokta fel sem veszi igazából a dolgot volt már pár ilyenhez szerencséje. Az orvos kérdez s ő megadóan gombolja szét kabátját mit pár helyen az éles fegyverek felsértettek. Bár sebei már csak hegek voltak hisz Alex volt kedves meggyógyítani, bár azért voltak kisebb sérülések, egy mókus beleharapott a bokájába mikor nem figyelt oda.
-Persze hát mi másért?
*Nézett az orvosra, majd teljesen alá rendelte magát az orvosi beavatkozásoknak.
 Egy katona érkezett, hideg hangja elhessegeti az orvost aki az imént végzett. Valahova ismét vinni akarják, már egy percre nem volt képes leülni máris tovább állhatott. Feláll a székről amin eddig helyet foglalt majd a katonára pillant. Kezét maga elé helyezve int, hogy mutassa az utat s ő majd követni fogja. S így tett szótlanul eredt a nyomába, s kifelé menet még a szőke fiúra pillant.
-Kis korcs... szerencséd, hogy jókedvemben voltam...
*Majd tovább követte a katonát aki egy hatalmas terembe kísérte. A sok ismeretlen arc között fel feltűnik néhány régi ismerős. Közöttük Darthys kit ki tudja mióta nem is látott már. Hatalmas tanácskozás folyik, s inkább szótlanul állja végig. S egy hatalmas fénycsóva lepi be a termet, s ő maga kénytelen egyetlen szemét eltakarni, hogy védje azt. De fedett szeme mit a takaró véd oly tisztán lát mindent mint eddig soha. Körbe tekint vele a foglyokon s máris lehullanak a leplek.
~Tisztára mint egy rémálom...

A hirtelen érkező fehér fény mindenkit elvakított, így Cloudnak sem volt más választása, mint becsuknia a szemét addig. Ez alatt viszont a szépséges nő eltűnt. Mi mást gondolhatott volna, minthogy ez is az „ő” művűk? „Szörnyetegek”. Egyre inkább erősödött benne az érzés, hogy jól látja. Lysanor akkor miért nem? Hogy tudták így megtéveszteni? Mondaná a lánynak, hogy „nézd, elvitték a vörös hajú lányt”, ám ekkor már a tünde bent sem volt, Sydney helyébe pedig egy fehér hajú fiú lépett be. Se szó se beszéd, vagy legalább is Cloud így érzékelte, kapott a mellkasába egy erőteljes ütést. Megnyikkanni se volt ideje, már bucskázott is le az ágyról. Pont a legfájóbb részt ütötte meg. Még nem tért magához az előbbi ütésből, mikor „láthatatlan” kezek ragadták meg, és rángatták talpra, hogy a fehér hajú fiú a fülébe sziszeghessen. Ez már több volt a soknál. Még mit nem? Nem fog bocsánatot kérni, főleg parancsszóra! Próbálta kiszabadítani magát, de a fiú erősen fogta. Vézna alkata ellenére látszott, hogy harcosként nőtt fel.
- Eressz el! Eressz már el! …
Ekkor koppant még egyet. A fiú eleresztette egy felettébb sértő megjegyzés kíséretében. Nem. Ha eddig nem nyelt le semmit, idegen helyen, idegen harcosok között, akkor ezt sem fogja hagyni. Ám megkínzott tagjait csak annyira tudta parancsra bírni, hogy feltámaszkodjon az ágyra, s még kilátsszon a felett.
- Ezt még nagyon meg fogod bánni. Megjegyeztelek… fehér hajú.
Szikrázott a düh belőle, de eddig mikor nem? Amióta felébredt ilyen. Pörög, tombol, ám az utolsó szavakat csak szakadozottan ejtette ki, és hirtelen úgy érezte, mintha egy égő katlan mélyébe vetették volna. A mellkasához kapott, ahova az ütést kapta. Félig az ágyon fekve, bal karját kinyújtva, lehajtotta a fejét a lepedőre. Most elhallgatott. Először ébredése óta.
~Forró. Éget… vizet. Vizet, nagyon forró…~
- … valaki… vizet… Eron… megégek…
Elhaló hangja, melyet a lepedőnek intézet, csak annak a fülét érte el, aki nagyon közel volt hozzá, vagy tünde hallással rendelkezik.
Azaz első nap éledt fel fátyolos szempillái előtt, mikor ez az egész őrület a kezdetét vette. Apja eltűnése, a különös tartozás, és a behajtók. Nagy, félelmetes, erős emberek. Illia tekintete. Aznap fel kellett nőnie. Egyetlen pillanat alatt. Azóta pedig megállás nélkül dolgozik. Mégis, még is gyereknek nézik. Kinevetik. Bántják. Lenézik. Mert gyenge, mert nem képes megvédeni magát. Miért olyan fontos az erő? Miért olyan fontos mások eltiprása? Utálja. Nem akart sosem mást, csak csendben élni egy kis faluban. Olyanban, mint amilyen az övék is volt. Békében, együtt. Reggel felkelni, menni dolgozni, majd este hazatérni a családhoz. Csak ennyit akart. Nem akart sem erős, sem hős, sem világutazó lenni. Miért erőszakolják rá?
A gondolatai azonban nem látszottak meg rajta, túlságosan is elnyomták a fájdalom tünetei. Egy kékség ért hozzá, és érezhette rajta a lázat. Ez a következménye a kis hisztinek, vagy talán fordítva? A lázas állapota miatt volt ilyen idegállapotban? Elvégre olyan lények közt ébredt, akik meg akarták ölni. Érthető, ha nem tudta hideg fejjel felmérni a helyzetet. Általános tünet egy sokkhatás után. És most talán csak rosszabbodott, a késői észrevétel miatt. Ráadásul Aden még rá is tett egy lapáttal. Ez könnyen visszavetheti a gyógyulást egy embernél.
 

*Ránéz a lányra, elmosolyodik majd megszólal.
-Ha lehet nem fűznék hozzá semmit, csak úgy elrohantál.
*Majd a másik kérdésre fejét megvakarta, majd elgondolkodott. 
~Bántani... hát mit mondjak erre...
-Adtam neki egy zsibbasztót,- vett egy mély levegőt- hogy ne legyen oly hangos.
*Aden nem igazán érti a lényegét miért is kerültek ide, az előbb még oly szorgos őrizete most lazulni látszik. A két férfi aki szót emel... az egyik régi ismerős. Bát a másik nagy darabot még sosem látta. S úgy néz ki mindez mint valamiféle tárgyalás. Talán közel a vég, hát megvárja inkább míg befejezik ezt a kis csevejt. Amúgy is le maradt már az elején. Majd maga mellé pillant, ott áll a lány kezét fogva.
-Neked meg mik ezek a hiszti rohamok? Futsz itt erre arra, Alexre is rátámadtál. Ügyelj rá most nem otthon vagyunk. Ha azt hiszik szökni készülsz s le kanyarintják a szőke kis fejed? Gondolkozz el azon, hogy minden tetted súlyos árat vonhat maga után. Ha Alex sem olyan lenne amilyen lehet belehaltál volna... elvégre még jogosan is tette volna hisz rátámadtál...
*Majd csöndbe maradt, megmondta a lánynak mi zavarta a lelkét s ezzel könnyebb is lett valamennyire a lelke. Ha nem figyel oda a lány még a végén az ő fejét is magával húzza. 

*Az égi utazás során elbambult. Csak nézett ki a fejéből. Teljesen lényegtelen dolgokon járt az esze, mint általában. Nők, pia, bunyó. Minden mi jó. Elgondolkozva nézett maga körül. Érdekes egy szedett-vedett társaság volt az amibe csöppent. Néhány kékbőrű izomagy, egy páncélos, meg egy monstrum... ennél jobb helyzete nem is kerülhetett a maga "nyeszlett" testével. Bár jól tudta, hogy neki... vagyis másikjának esze van, neki meg, ha bepipul ügyessége és gyorsasága, éppen annyi, hogy a kardot jól tudja forgatni.

Az üres merengésből Nen-t is kiragadja a horizont látványa. A szemet gyönyörködtető naplementét fekete csíkok szelik át hosszában. Nem éppen biztató jel. A léghajó, hogy máshogy lehet nevezni egy a levegőben közlekedő hajót, szélére sétálva kitekint az alattuk elterülő tájra. Megtépázott fákat a megtépázott épületek váltják fel, a közöttük folyó csillogó vizű csatornákkal együtt. Az épületek gazdagsága feltűnő ahogy a rombolás mértéke is, de mégis visel magán valamit a város ami még így is fenségesnek hat az emberi szem érzékeinek. A hajón lévő kékeken érezni lehetett a feszültséget. Idegesen mutattak a távolban lévő füstölgő vulkánra ahogy a közelben lévő házakra is. A cél eléréséhez vezető úton egy arénát is szemügyre vehetnek a magasból, s Nen szeme is megakad, már hogyne akadna meg, a krátereken, mely roncsolja az összképet.*

~Hát itt meg mi a jó fene történt?

*A gondolat megjelenése közben a hajók megkezdték a leszállást, így még közelebbről láthatták a város sérüléseit.*

- Csak kevés hírt kaptunk a Savantiból, de a templom pusztulása miatt mindenki nagyon ideges. A hozzátok hasonlók közül többen ott, a romok között jelentek meg.

~Savanti?? Hol a fenében vagyunk, mert hogy ez nem Lanuria az már biztos...

- Sokan azt hiszik, hogy ők csinálták a vihart és pusztították el a templomot is. De mi tudjuk, hogy ti nem tettetek ilyet. Nem áldoztátok volna az életeteket azokért, akiket el akartok pusztítani.

- Hát ez csodálatos, mondhatom...

*Motyogta orra alá Nen bosszúsan, majd ismételten körbenézett. Leszálláshelyül egykisebb tó szolgált, ami már nem volt meglepő Nen számára, annyi furcsaságot tapasztalt ezen a kék helyen..*

- Várjatok itt, előre megyek!

*Szólal meg az egyik manus miután sikeresen földet értek, majd leszáll a hajóról, hogy valakivel tárgyalhasson. Bólogatásokat követően visszatér és hangjában ehhez a helyhez mérten furcsa dolgot vehetett észre Nen. Tiszteletet.*

- Nagy megtiszteltetés ér benneteket! Az uralkodó egyből fogad titeket.

Gyertek utánam, Lanuria küldöttei. Vigyázni fogunk rátok.

*Legtöbben meglepődve halhatták hogy máris az uralkodó fogadja őket. Így tett Nen is, majd a páncélost követve ő is elhagyta a hajót a pallón keresztül. Amint elindultak morgolódás hallatszódott. A levegő nehéz volt a megvetéstől és a feszültségtől. A többi kékhez képest az előző kék tiszt ritkaságnak számított az itt létük során.*

- Úgy látszik itt sem lát mindenki szívesen minket!

- A számból vetted ki a szót..

*Nen szokásától eltérően láthatóan inkább motyogásban kommunikál és akkor is saját magával, szószátyár mivolta úgy tűnik inkább meghúzódik az ismeretlen területen. Lanurián bármely helyzetben képes káoszt okozni és verekedést kezdeményezni, melyben maga is nagy szeretettel vesz részt és jön ki belőle győztesen, vagy éppen a kezdetek kezdetén húzza fel a nyúlcipőt és végignevetve az egészet lesz külső szemlélő.

Ahogy haladtak Nen is észrevette a palotát, amely a körülötte lévő víz miatt Nen számára olyan volt, mintha úszna, vagy legalábbis lebegne a vízen. Sietősen lépkednek a kísérettel együtt a palota felé, melynek, miután kitárult ajtaja, hatalmas méretű szemet kápráztató, gazdagságot mutató terme tárult szemük elé. Nen észre sem vette a közeledő papot, ahogy azt sem hogy lépteiket fel gyorsították, majd kitárult előttük egy ajtó, mert elméjében leesett az álla és sötét szemeivel a mennyezetet és a terem minden egyes porcikáját kíváncsian kutatta.*

- Köszöntsétek méltón a világ Uralkodóját! Vadalan urát, ki parancsol a föld, a vizek, erdők, mezők, s a vadak felett is!

*Értek az első lényegesebb szavak Nen fülét, így szemével követte a többiek tekintetét, így ő is megtalálta azt a bizonyos minden és mindenki felett uralkodó uralkodót. Nem volt más mint a többi kék, azt leszámítva hogy ülőhelye és öltözéke csak kicsit vakította meg az ember szemét gazdagságával.*

- Világunk oly erők pusztítják, melyekkel még sohasem találkoztunk, s eme pusztítás közepette oly lények bukkantak fel, mint milyenek ti vagytok. Bőrötök színe, ruházatotok, s egész testetek is különbözik miénktől. Hitünk, s hajósaink tapasztalata is úgy mondja, nincs e földön más széles-e világon, ám hajótok, s ti is jöttetek valahonnan.

Veletek ellenben azonban kik előttetek érkeztek, sokan nem működtek együtt velünk.

Uralkodónk kíváncsi, miféle lények lehettek ti.

~Bőrünk színe? Nem a miénk kék... a miénk normális ... bőr szín... a.

*Nen tovább mondva fejében a szöveget végig nézett magán, majd bólintott.*

~ Ruházatommal is minden rendben. Feketének fekete, eddig nem volt vele gond... De Dremer szavára mondom... mi a fenét csináltak azok akik szintén Lanuriából jöttek, de nem velünk, hogy minket a nép ilyen sötét érzésekkel fogadott?

*Nen tekintete kicsi már csípősnek volt mondható, kezeit, melyek eddig vagy maga mellett lógtak, vagy nadrágszíjába voltak ujjánál fogva beakasztva, most nagy erővel zsebre vágta. Ismeretlen területen volt, nem akart szétcsapni a jelenlevők között, nem volt szükség a helyzet tetőzésére.*

- Uralkodónk fülébe jutott, mily hősiesen segítettétek sérült hajótok ellenére is Seemah nevű hajónkat. E tettetek örömmel tölti el őt, s arról beszél minden szónál ékesebben, hogy nem ellenségeink vagytok, kik világunk pusztulását siettetni jöttetek.

*Nen morgolódása tovább folytatódott, de csöppet nyugodtabb volt, tudván, hogy rájuk talán-talán nem ellenségként tekintenek. Előtte lévő páncélos tűnik a legbátrabbnak, hisz ő az aki a Lanuriaiak közül elsőként teszi meg előre a lépést és bátorkodik megszólítani az uralkodót.*

- Üdvözlöm vadalan urát a nevem Lothár Von Falkenhausen, köszönjük, hogy fogadott minket! Ha lehetséges láthatnánk azokat az lényeket akik előttünk érkeztek szeretnénk tudni hogy jól vannak-e?

~Hát persze, elsőként jó lenne megtudni, hogy szigettársaink élnek e, vagy már rég megölték a kékek és a füstök valójában azokat a tűzrakó helyeket jelzik ahol már készítik a fűszeralapot és a nagy üstöt a Külföldi Leves Érdekességhez, melynek legfontosabb hozzávalója a külföldi két lábon járó húskészlet

- Uralkodónk szívélyesen fogadja üdvözleted, Lothár Von Falkenhausen. Már gondoskodott róla, hogy a vihar szülötteit, kiket e néven nevezett el Savanti népe, e helyre hozassa. Ám van, ki oly sebeket kapott, melyek éltének végét siettetnék, ha őt is hozatná felénk..

*Folytatták a kékek. Nen már tudta, ha balhé lesz azt nem a kékek fogják indítványozni, hisz Lanuriásokat ispotályba vitték.*

~Még van remény, hogy élve kijutunk innen!!

- Kérésed hamarabb módunkban áll teljesíteni, mint gondolnád. Arénánkban bátran helytálló két harcos érkezik az ispotályból. Egyikük bizonyosan értője a mágiának is.

*Hangoztak el a szavak, miután egy kék az uralkodó mellett álló paphoz rohant. is sutymorgást követően a pap ismét felszólalt és kijelentette, hogy hamarosan Lanuriaiak lépnek be azon az ajtón amint legutóbb a hajóval érkezők, köztük Nen is belépet. A mágia szó hallatán, szinte megmozdultak fülei. Reménykedve tekintett az ajtó felé, hogy valaki feketeköpenyes, vagy legalább szürke köpenyes fog belépni az ajtón, de csalódnia kellett. Egy nő és egy férfi lépte át a bejárat küszöbét. Egyiket még ismerte is egy egyszerű összefutás alkalmából. Habár faji hovatartozásukat nem tudta megállapítani Nen mágiájukat érezte. Tehát nem egyszerű halandó emberek voltak. Szeme a férfiról a nőre suhant. Szépen komótosan végig mérte, s szája szélén ismételten megjelent az a kis felfelé görbülő ív.*

~ Itt vagyunk lehetségesen a halál torkában, egy vadidegen helyen egy vadidegen társaság, mi-több vadidegen faj között és te megint csak arra vagy képes gondolni?! Megáll az eszem Nen!

~A rohadt életbe! Éppen azért! Lehet hogy ez gyönyörű pályafutásomnak és életemnek utolsó pillanatai! Legalább gondolatban had élvezzem ki!

~Persze én meg aztán élvezzem, hogy minden piszkos gondolatod tőlem karnyújtásnyira történik! Köszönöm nem kérek belőle!

*Nen gyorsan lehunyta szemeit majd megrázta kicsit. A nő domborzati térképéről tovább haladt az összekulcsolt kezek felé, s mosolya kiújult.*

~Ohh, jóban-rosszban is együtt! nincs is szebb a szerelemnél!

~Ennél gúnyosabban nem is mondhattad volna!

~Pofa be!

- Itt állnak hát előttetek a fekete mágus és a nő, s hamarosan érkezik a harcos is, kit lerombolt Templomunk mellett fogtunk el.

De tudunk varázslónőről, varázslóról is, kik megszöktek a Templom mellől, őket is keressük. Akad, ki gyilkolt is már orvul.

*Hangzanak a szavak, melyeket követően Nen ajkait halk kuncogás hagyja el.*

~Ha már azt eltévesztik, hogy az itt lévő férfi fekete mágus, akkor a többiek is lehetnek akárkik, csak mágusok nem. Ezt az istenek verte fajt...

*A kékek szentbeszédei és uralkodót dicsőítő szavak már kezdték Nen idegeit kikészíteni, már arra se figyelt, ahogy a szőkeség berobban a terembe, s mindenkit meglep tettével, ő maga kezdi érezni mellkasán, hogy a jel, melyet hordoz, már csak pár vonásra van a kiteljesedéstől, s már csak az egy hajszál az mi elválasztja a kiteljesedést amikor Nen sötét szemeit elvakítja a fehér fény. A jel hírtelen ismét csak félig rajzolódik ki mellkasán, s már nem érzi a jellegzetes bizsergést a helyén. A fény megszűnésével egy időben húzza félre ingjét és nézi meg a helyzetet.*

~ Ez meg mi volt? Hova lett a jel?

~ Nem tudom...

~ Nem is érdekel?

~ Kicsit sem...

~ Igazad van... engemet sem..

*Teljes nyugalom járja át Nen testét és elméjét, olyan, amilyet eddig soha nem tapasztalt életében. Hírtelen úgy érzi, bárhová eljuthat, szabad akár egy madár. Érthetetlenül áll a dolgok előtt, de a nyugalomnak köszönhetően, kicsit sem érdekli egyenlőre, hogy mi történt. lehunyt szemekkel élvezi a pillanatot.*

- Hadd szóljak én is, ha már az arénában becsülettel kiérdemeltük népetek kegyét!
*A már ismert férfi szavai azok melyek a nyugalom szigetéről visszahozzák Nent. Ismételten körbenéz, s az előbbi vakító fehérséghez a mostani kinti sötétség, újfent furcsa érzést kelt. Tekintete, miután végighaladt mindenkin, az új szőke lányt és szürkehajú társát is beleértve, a régi ismerősön nyugszik meg.*

- Az igen távoli Lanuria útjairól ragadott el minket a tűzvihar, mely a hírek szerint itt is rombolt. Nem ártó szándékkal érkeztünk, s végképp nem akartunk ide jönni.

Nem követtünk el semmit. Nem pusztítottunk, nem öltünk, és nem is ártottunk szándékosan. Bizonyítottunk a harcban harcosaitokkal szemben.[/color]

~Tehát így kerültek ide...

*Fellélegzett. Tehát tényleg nem voltak bűnösök, hisz a Lanuriáról jövök mind áldozatok voltak a tűz viharnak. Ki a tengeren élte meg, ki egyszerűen csak idekerült. csöndes pillanatok következtek, majd Nen vette a bátorságot és előre lépett egyet, majd még egyet és még egyet, addig amíg esetleg meg nem állítják, de "tiszteletben" tartva az uralkodó "fenségét" megtartotta a tisztes távolságot, ami a fenyegetési szférának éppen a pereme lehetett. Nagy levegőt vett, majd ónix fekete szemeivel megkereste az uralkodó tengerkék tekintetét.*

- Namármost, kedves mindent uraló és kezében tartó ő fensége. Minket Lanuriaiakat valaki idehozott, tudja a jó ég hogy mi okból. Őket a tűzvihar, minket szintén, csak a nyílt vízen. Mondjátok, hogy uralkodótok az, ki mindent itt irányít. A tűzvihar nálatok keletkezett és eredményezett oltári nagy pusztítást. Mi ilyet tenni nem tudunk... de ti váltig állítjátok, hogy mi voltunk, amikor ti magatok is azt mondjátok, hogy uralkodótok az aki mindent kezében tart.

*Nen lehunyta szemeit, majd hátat fordított és az ajtó felé lépkedett.*

- Szerintem tiszta az ügy, és mi végre hazatérhetünk szeretett Lanuriánkba. Békében hagyva titeket, ahogy ti is minket. Vérengzést senki sem akarhat.

*Nen szavai nem fenyegetőek voltak. A fény okozta nyugalom továbbra is átjárta testét és szellemét, így minden egyes szava tőle idegennek tűnő hangsúllyal és stílusban hagyta el ajkait. Nem érdekelte, hogy megbántott e valakit, ő csak arra vágyott, hogy ne lásson több kék emberszabásut.

// Tiszteletemet teszem eme röpke hszel a mese végefelé. Bocsánatot kérek minden résztvevőtől és a mesélőtől is. Nemvárt problémák és gondok adódtak, melyek túl nagy tehert fektettek vállamra és ischlethiányban részesítettek. Remélem eme kis szösszenettel megbékél a vezetőség
Üdvözlettel Nen&Nen /

*Felpillant a hozzá szólóra, mosolya egyesekben dühöt kelthet. Ahogy szeme a királyra vetül, tisztel s öl egyszerre a pillantása. Nem szereti ha faggatják, nincs hozzá szokva eme modorhoz sem. Bár nem sértők a szavak mégis ingerlően hatnak a számára. Még sose adott számot senkinek s nem is volt igazán ínyére. S most, hogy itt áll mindenki előtt. Ellöki maga mellől a lányt de éppen, hogy megérezze. Nem volt benne biztos, hogy a felelőtlen fruska pont jó helyen nyilvánítja ki az érzelmeit. Hisz ezek által a legkönnyebb megfogni a halandót. Előrébb lép ha már őt kérdezték, keze ökölbe szorul majd mellkasa elé ér, kissé előrébb dől nála ez már a meghajlás szintjét súrolja, habár ez nevelése ellen vallott. Körbe pillant úgy tűnik most minden egyes tekintet rá figyel. Kínos volt a csend mi várta az ő hangját, kissé megigazítja magán a ruhát mi kezdett egyre jobban fojtó hatást kelteni. Csukjáját is hátra hajtja, hogy az úr láthassa arcát. Már amennyit enged belőle látni, hisz fél szeme még mindig fedésben van.
- Tudja hatalmassága, én nem vagyok varázsló. Nem értem azt mi idehozott minket. Egyszer csak földet értem, s az, hogy honnan érkeztem? Mint az úr említette Argelionból.
*Majd elhúzza száját, most ért arra a pillanatra ahol ismét csak ki kell állnia a maga igazáért. Ha ez a sok nép nem is úgy látja Alexet mint ő maga. 
-Tudja hatalmas... én sok dolgot láttam már életembe, ha rövidnek is számít az enyém. De a szememet ritkán csalja meg a bűvölet. S mindenki hordoz egy álruhát mibe farkasként is báránynak tetszeleghet.
*Néz végig egyes társain, s mindegyik maga érezze, hogy mit mond inge e vagy sem.
-Látok dolgokat mit az elvakult düh elfed sok ezernyi élő elől. Látok dolgokat -Lépett még előrébb, hogy társai ne láthassák mit mutatna. Majd keze a szemét fedő lepelhez nyúl s kioldozza azt. Vöröslő tekintet néz a királyra.- miket élő még sose látott... Síkra szálltam volna egy gyilkossal? Ha a te szemed ezt látja jó uram, akkor az így van. De az én szemem nem így látja a sárkányt, ki néped haragjától mentette meg egy ismeretlen életét. Ki maga is egy gyilkos...
*Várt egy szösszenetet, hogy levegőhöz jusson. Figyelte a király arcát nézte minden apró kis rezzenését. S most óhajtotta volna látni gondolatait is, bár erre képtelen volt.
- Minek látsz engem nagyuram? Hisz nem ismersz s még egy ilyent még nem láttál... gondolnád, hogy így fehérbe öltözve... egy gyilkossal nézel farkasszemet? 
*Elmosolyodott a tömegen, kik most oly feszült figyelemmel hallgatják szavait. Némelyik szinte már szétrobban a feszültségtől. Viccesek ezek a kékek, gyilkost kiált s közben maga is az.
- Egyedül viselem a büntetést mit kiszabsz azért, hogy én a ti gyilkosotok védelmére kelek. Nem félem viselni szavaim súlyát, de továbbra is azt mondom. Alex számomra nem gyilkos... az én szemembe hősként tetszeleg. S még mielőtt felhoznád a múltat jó uram... hallottam én is róla mit tett. De te magad nem változol az idő múlásával? Minden élő érdemel egy új esélyt. S ahogy hallottam már az említett sárkánytól megküzdött már régen ezért az esélyért. S ha ismét meg kell tenni... mint ahogy neki is mondtam. Most nem lesz egyedül.
*Tudta, hogy mit most felfedett talán nagyobb riadalmat kelt egyesekben mint kellene. S aki nem érti mit lát talán dühöt érez. De ő nem az a fajta aki nincs felkészülve mindenre. A legapróbb jelere elő fogja rántani fegyverét, ha az élete a tét nem békés módon fogja átnyújtani nekik. Vár, vörösen izzó tekintete még mindig a királyra szegeződik. S ha lehet rossz érzése valakinek egy tekintettől most a királyon biztos futkos a hideg.
-Az ki fegyvert fog el is pusztul általa. S életért életet kíván az ember... ezért oly gyarló. Nagyúr te is ilyen lennél? Ki régmúlt botlások miatt ismét csak megkorbácsoltatnád? Tulajdon gyermeked... hisz egy király gyermekének tekinti az összes alattvalót... Ezért óvja őket oly hatalmas buzgósággal. S ezernyi társad tekint rád úgy mint apjára. Alex is a szíve mélyén ezt láthatja irántad. Hisz ő is, ha egy rossz gyermek is, a tiéd. S ezennel befejeztem mit mondani szerettem volna.
*Ismét csak bemutatta a meghajlásnak nevezett színjátékát. Szemére vissza erősíti a kendőt majd haját is elé veti, a kíváncsiskodó szemek kik saját hazájából valók egyike sem pillanthatta meg, csak azt tudja mit látott az úr ki maga is mögé látott már. Helyére nem ment vissza csupán hátrált egy kicsit a nagyközönség elől. S ha a lány közeledni próbált volna is felé, ő nem engedte neki s eltartotta magától. Nem kívánta közelségét azok után ahogy itt most nyilatkozott mindenki előtt. Sok bajt hozhat ez még fejére, de ő nem menekül a végzet elől, ha most jött el az idő magával ránt még egykét embert a pokolba, hogy Dremernek jó napja legyen.

//Mese: régi-új világ//

*Miközben vártam az uralkodó válaszára egy nő rontott be az ajtón és ezt követett egy vakító fény tőrbe a terembe amitől egy ideig nem láttam semmit. Amikor végett ért akkor láttam, hogy az nő Lysanor megint csak meglepődtem, hogy ö is itt van de inkább nem szóltam semmit a fekete ruhás embernél. Közben az uralkodó meg szólít, de mielőtt még szólhattam volna a fekete ruhás megelőzött és ő szólt a saját érdekében meg el mondta, hogy Lanuriából jöttünk amire én csak bólogattam. Közben egy újabb Lanuriai jött be aki Lys-hez ment, de ezzel inkább nem foglalkoztam sokat inkább az uralkodót figyeltem, de a velünk jött mágus is megszólítja az uralkodót nem túl illendően. Ezt az uralkodó nem vette túl jó szíven, de nem ő hanem egyik papja szólal meg is figyelmezteti őt. Én inkább már csöndben maradok, mert valamilyen Alex sárkányra terelődött a téma akiről nem tudok semmit, de Lys és a férfi aki vele van ismeri őt, ahogy kivettem. ~Most csak figyelek, de ha valami fontosabb is feljön abba megpróbálok bele szólni~*

*Ingatta fejét, a buta liba megint csak megszólalt. Az egész ügy bizonytalan, s a vége a történetnek nagyon messze van. S talán még fejek is hullanak a porba, bár ha erre kerül sor a király is térdre fog esni egy egyszerű halandó előtt ki nem uralkodik senki s semmi felett. Egyre jobban bosszantotta ez az egekig magasztalás, s teljes mértékben egyet értett az előtte szóló mágussal.
Ránézett a lányra ki elhúzódott tőle, csak ingatta a fejét. A lány nagyon nem látja át a helyzetet. S kár volt megszólalnia is, ökölbe szorítja kezét majd minden ujja megroppan rajta.
~Bosszantó ez az egész... itt minden s az, hogy idekerültünk a véletlen műve minden bizonnyal senki nem szeretett volna egy halom kék közé kerülni... Na mindegy... az első jelre ami gyanúsabb mint kéne a király lehull a porba...

//Mese: Régi-Új világ, itt is, ott is és bocsánat a kimaradásért ^^ meg az alant olvasható összevisszaságért//

Merula szavai jócskán hozzájárultak, hogy megértse ezt a számára fura és értelmetlen eszméket dédelgető népet. Már kevésbé fura és értelmetlen, megértette, noha elfogadni még mindig nem hajlandó. Csendesen néz a nőre, mikor az kérdést szegez neki. Szívéből azonnal azt felelné, hogy náluk nincs ilyen, hogy ahol ő nevelkedett az egyetlen viadalt, az ifjak vívják, de azt még csak nem is az első vérig, mert tilos a másiknak még csak sérülést is okozni. De nem egyedül érkezett ide. Emberek, mágusok és még elfek, arról nem is szólva, hogy ráadásképpen sárkányok is érkeztek és ez már nem teszi lehetővé, hogy az egyet nem értése igaz legyen. Ott van Maradan arénája és talán nem csak az, az egy létezik, ahol párbajt vívnak egymással a harcosok, talán van olyan is, mint itt. Végül tanácstalanul, talán segélykérően pillant a szellemekre, leginkább az olyan sápatag bőrszínnel rendelkezőre, mint amilyen a sajátja is.
Merula mozgása rángatta vissza a pincehelységbe elkanászodó gondolatai közül, egy kicsit mondhatni meg is könnyebbült attól, amit a nő arcán vélt felfedezni. Mintha elgondolkozott volna azon, hogy egészen más az a világ, amiből az „idegenek” érkeztek. Mélyen bólintott, egyet értve azzal, hogy valóban nem ártana innen tovább állni. Ám, ez, az e mögötti feszültséget és veszélyt is egyre valóságosabbá tette. Különösebben nem félt attól, hogy az ítélet felette a halálát jelentené, az jobban megrendítette, hogy talán élete végéig egy szűk helyen kéne sínylődnie. Ő azonban sárkány, némileg talán azokra a vadakra emlékeztet, akik hurokba lépve inkább lerágják a lábukat a szabadulás érdekében. Nem hagyná magát! Nyugodtságából adódó megfontoltsága azt mondja, hogy jó így, ahogy most van. A vége ugyan is még nem látszik, alakulhatnak kedvezően is a dolgok, minek az igazsággal elüldözni az első olyan személyt, aki hajlandó nyitottabban látni. Ugyan akkor, őszinteséget „ígért” Merulanak. Utána lép, lépett volna, de ahogy az üvegcséket meglátta, már meg is torpant és rosszat sejtve követte a színtelen „löttyök” útját a rejtekhelyükig. Érdeklődő, már majdnem kutakodó pillantással nézett a mágus szemébe.
- Ez még csak gondolatként sem fordult meg a fejemben. – Szólt közbe. Annyit azért sikerült következtetésképpen még levonnia, hogy hagyomány és szabálytisztelő nép az övék, így szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy pont a legfőbb méltóságot árulja el. Még ha az, az árulás valójában csak megtévesztés. A hallottak azonban egy újabb, az eddigieknél félelmetesebb lehetőséget tárt fel előtte és most látszik is rajta, hogy megijedt. Nem is csoda, ott tenyéssz benne Nawara halálának emléke és személyes tapasztalatai is adódtak a mérgekkel, még ha ez a mostani nem is feltétlen halálos.
- Igazán köszönöm, de … Ha kiderül, te is bajba kerülhetsz. –Első ellenérvével igyekszik Merulában saját életének megóvását feléleszteni. Aztán már valamivel visszafogottabban, elmondhatja egyik gyengéjét. - Arról nem is beszélve, hogy a szervezetem nem igazán viseli jól a mérgeket. – Halvány ki mosol y fut át az arcán, aztán egy halkabb sóhaj hagyja el mellkasát. Mert hát mi van akkor, ha nem marad más lehetősége arra, hogy hazajusson? – Várjuk ki a végét. Ha az uralkodó van olyan nyitott, mint te, akkor nincs veszve minden.
- Akár indulhatunk is! – Hangjában megbújik némi sürgetés, szeretne minél hamarabb túl leni ezen a dolgon, de leginkább az a remény hajtja, hogy talán végre találkozhat Kainnal és Clouddal. Bár, ha sérüléseiket látják el, bizonyára ez csak egy híjú remény, de hát ez szokott utoljára meghalni.
Engedelmes nyugodtsága kitart, ha teleporttal és akkor is, ha gyalogszerrel hagyják maguk mögött a leszakadó faltól oltalmat adó pincét. ha a sétánál dönt Merula, Sou nem kezdeményez beszélgetést és ha kérdezik is, inkább csak bólogat. Jobbnak látja nem felhívni magára a figyelmet. Így is feltűnő jelenségek lehetnek, a főmágus, két kísértettel és ő. Meglehet, hogy plusz kíséret is csatlakozik hozzájuk?. Ennél már csak az lenne szembetűnőbb, ha eredeti valójában ballagna a menet végén. Egyszer még is csak megszólal, de végül az egészből csak egy értelmetlen katyvasz lett, még mindig nem vette rá magát, hogy kimondja: Sárkány vagyok. Ezt legalább arra a pillanatra időzítette, mikor már kibontakozott a palota? Minden bizonnyal az, méghozzá egyik szegletében egy különös „dísszel”, ami a maga természetes vörösségével hívta fel magára a figyelmet. Megdöbbentő látvány volt, először nem is ismerős, aztán a csávába került alakban, egy olyan személyt ismert fel, akinek már igen csak régóta tartozik egy jó adag köszönettel.
- Segíteni kéne rajta! – Mutat fel, aggódva és némiképpen megint csak átesve a meggondolatlanság talajára. Úton lehet már a segítség, hiszen hívtak már, csak ezt ő még nem tudja és nem is látja. Egy parányi jelre vár, hogy Merula tesz valamit, vagy engedi öt. Bár, mit is tehetne, varázsereje még mindig gyengélkedik, így legfeljebb egy kicsit csontos, de azért puha széles hátat tud felkínálni. Így, ha szükség úgy hozza, na meg a lehetőség, Sydney ismét a tollas szárnyak és kagylóhéjszerűen csillogó pikkelyek társaságában találhatja magát.

*A király erősnek látszott, olyannak ki nem fél semmitől. De Aden ebben a pillanatban megmutatta volna neki mi az a tömör félelem. Az mikor a kés a torkodhoz feszül, s érzed ahogy a penge egyre csak a húsod felé közeledik. Egy aprócska fájdalom, mit az első bőr réteg hasításánál érez. Oly jól esett volna neki is kijelenteni abban a pillanatban. Azt az egy kicsi szót, hogy egy "újabb esélyt?" Nehéz volt türtőztetnie magát. S igazat adott egy dologban ő itt még nem bűnös, de könnyen az lehet. Fogait össze szorította, keze ökölbe rándult s közben a hangok cikáztak a fejében.
~Mindenható nagyságos mi Aden... Szívesen tapasztalnám ahogy a vére az áldozatok listáját erősítené. S érzem benned a sötét dühöt mi téged is erre sarkall...
~Legszívesebben már rég kitéptem volna a szívét de... - Tekint körbe - Annyian vannak ha át is adnám neked az irányítást még te sem bírnál el velük...
~Előrelátó vagy ez tetszik nekem...
~Csak nem futok a halálba tárt karokkal... De te is tudod, az éj az mi a fegyveremül szolgál.
~Tudom fiam... én is pont ezen gondolkoztam...
~A fegyver viszont már megvan adatva hozzá...
~Csak egy jó dobás kéne nem Aden?
~El sem lehetne téveszteni, oly pöffeszkedve ül ott mintha élete teljes biztonságban lenne...
~Ezt csak gondolja... De most higgadj le... várjuk meg az ítéletet mit kimond Alex felett...
~S ettől függ minden.
~Nem is sejti, de nem minden ő... csupán, egy kék bőrű élet... Az semmiség...
*Felcsillan a szem a kötő alatt, ahogy csak bőszíti magát kötése úgy kezdi felvenni karmazsin vérét. Nehéz féken tartani a benne élőt. Főleg, hogy most véleményük egyezik is. Majd nyílik a trónterem ajtaja. Ismerős arc lép be rajta. Balál az s két ismeretlen oldalán. A megmentők, milyen aranyos történet. Csupán csak egy dolog van ami hiányzik a képletből, s az az ifjú sárkány ítélete. Mi várat még magára.
-Milyen hatalmas fájdalom... lehet az mit érzel pár élet iránt... százak ezrek... semmit sem jelent...
*Bugta halkan a tömegben, épp csak hallhatóan nehogy véletlen megint csak megzavarja a hallgatóságot eme fontos hírek hallatán. Aden most már torkig tele volt eme csöpögős történettel, számára értékelhetetlen volt az élet. Csakis sajátja volt mi számított egy egészen csöppnyit is. Majd hátat fordított az egésznek, mi odabenn dúlt arcán csúfos vigyorral indult ki a teremből.
-A mindenható kit úgy kell megmenteni... Érdekes, hogy e három por ember az, ki a mindenható dolgát végezte be... Hol a mindenek s mindenkit uraló erő ilyenkor? Ilyenkor, amikor ez a három senki megment egy egész nemzetet.
*A katonák között indult vissza felé, neki itt már több dolga nem akadt. A kérdésre választ adott, s kiállt amellett aki mellett ki kellett, innen neki már bajnyi kevés köze van a dolgokhoz. De egy kéz megfogta a vállát, s vissza tartotta. Egy katona nézett vele farkasszemet.
- Mielőtt még ide hánynék a trónterembe jobb lesz ha kiengedsz innen... S vedd le rólam a kezed hisz én sem tapogatlak téged...
*A katona látszólag elfogadta a választ, bár kérdően nézett két társára. Aden keze lesegítette az övét válláról.
-Ha eddig nem szöktem el mikor volt rá esély... miért pont most tenném...
*S ha más nem szegődik nyomába kisétál az ajtón amin behozták ide. Arcán nem éppen a vidámság volt úrrá bár azt sosem hordta igazán.