Savanti - A vizek városa

*Nem igazán állták útját, s miközben elindult kifele Alexék is betévedtek. Bár a tévedés elég erőteljes túlzás hisz olyan szorosan fogták, hogy még csak levegőt is alig tudjon venni. Bosszantó, hogy így alábecsülik a sárkányok erejét. Volt benne valami, hogy megbánhassa minden tettét, de ki tudja mostanra nem e fohászkodott eleget az istenekhez azért, hogy saját társai vissza fogadják őt. Amint elhaladt volna mellette valamit meglátott a szemében. Talán egy kérlelő pillantás volt az, vagy talán a félelem volt az ami kiült bennük. Talán csak egy támaszra volt szüksége ebben az órában. Mély lélegzetet vesz, majd megáll mellette. S halkan megszólal.
-Emlékszel még mit ígértem neked?
*Szemét a fiúéba veti, majd folytatja.
-Most lesz aki a hátadat nézi helyetted... Én nem feledem azt amit ígértem...
*Majd kissé meglökve a mellette álló őrt oda férkőzik Alex mellé. Majd megböki, s ismét csak megszólal éppen, hogy csak a sárkány hallja meg.
-Ha bármi gond lesz, épp úgy kiállok melletted mint te ott Argelionban...

*A fiú kissé komoran nézett vissza a sárkányra, felesleges vérontást ő sem tervezett. S akármi történjék nem az övé lesz az első csapás. A kérésre csupán csak bólint egyet, érthető amit kér tőle Alex. Elvégre testvérei között van, s ő sem szívesen ismételné meg a régmúlt gyilkosságait. Ezzel ellentétben Adent aki szíves örömest lecsapná már a trónon pöffeszkedő mindenség urát. Akit a por gyermekei mentettek meg a halál torkából.

//Mese:Régi-Új világ, kint és aztán bent//

Egészen érdekes módon szűkül össze a világ, mikor a temérdek veszedelem után egy újabbal szembesül a lélek, ami persze ezúttal sem az adott egyént sodorná „bajba”. Hosszú óráknak tűnik az a néhány perc, ami ráadásul nyugtalan várakozással telik, míg a ballon felér és annak szakértő kezelői meg nem menekítik a leányzót. Addig állt tettre készen, cseppet sem izgulva azon mi fog történni, ha felfedi magát. Igazából, egyre inkább a felé hajlanak érzései, hogy úgy fogadják el és annak, ami valójában. Nem könnyű és ezt mindenki tudja, nem csak az, akinek valódi bőre pikkelypáncél. De ha már itt tartunk, csak most kezdi értékelni, hogy nem rángatták és nem is noszogatták, hogy haladjon. A mostani hozzáállása a körötte lévőknek kis túlzással teljes ellentéte a kezdeti fogadtatásnak, pedig a hirtelen jött béke ellenére még mindig bujkál a levegőben feszültség. És ha már ez is felbukkant, akkor ezen a szálon is fussunk végig. Mert hát csak éppen átsiklott a közelben ácsorgó csoporton tekintete, megérezte az a jellegzetes „feszültséget”, amit egy másik sárkány látványa gerjeszt, de abban a pillanatban nem volt rá fogékony. Csak törékeny teremtésre figyelt. Törékeny? Nos, esetébe a látszat igen csak csal, hiszen korábban is meglehetős bátorsággal rontott az ork vezérre és annak társaira, ráadásul egy ismeretlen sárkány társaságában. Elszántsága és kitartása most is megmutatkozott.
Az irányában való aggodalom elcsitulása viszont teret engedett a „másnak”, ezért is tekingetett sűrűn a szélrózsa minden irányába. Kereste a közelében lévő sárkányt. Aki valahol, éppen hogy csak nem az orra előtt álldogált marcona kísérete közepén, egy pillanat volt csupán, de talán ha másik sárkány nem fordít arcán, akkor fel sem ismeri. Sou örült az újabb ismerősnek, aligha mondhatná többnek, de akkor is, elméje, lelke és egész lénye megőrizte Alex a toronyban elhangzó szavait. Mélyek voltak és egy nagyon régen gyökeredző problémát pedzegettek, amire megoldás úgy néz ki, még mindég nem született. Szeretett volna közel menni hozzá, megkérdezni, hogy mi is történt vele, hiszen kettejük kísérete szemlátomást különbözik. Így ha más nem, csak lélektükrei mesélhetnek a másiknak, kíváncsi és aggódik, amik azonban hamar Merula felé fordulnak. Sou nem akarja eljátszani a nő bizalmát, -már, ha egyáltalán lehet ilyesmiről beszélni- ezért is marad meg mellette.
- Találkoztam már velük. ~ Bár igazán egyiküket sem ismerem. ~ Egy gondolat, ami egy halványabb mosoly apró kis vonásait rendezi el arcán, az egyik fele kimondva, míg a másik nem szándékosan, de elhallgatva. Elindulnak ugyan, hogy „egyesek és mások” megítéltessenek, de ez abban messze nem akadályozza meg, hogy valamivel bátrabban üdvözölje Sydneyt. Csak egy határozott bólintás az egész, de a semminél több, sőt, kapaszkodó és később talán ékes példája lehet a lanuriaiak színes viselkedését igazolóan.
- Szerencse, hogy nem esett bajod. – Ha alkalma van rá még is csak megszólal, bár lehet a lány nem is emlékszik rá. Erre azonban már csak utána gondol, az ajtó azonban alattomosan lopta feléjük a távolságot, nem is, ők haladtak megítélése szerint túl gyorsan felé. Talán picit valamiféle új félsz is költözik mellkasába. Eljött az idő, hogy bizonygasson? Hogy megpróbálja megmagyarázni a tetteit? A kétség és a félsz azonban egy szempillantás alatt tűnt tova a nagy tömeg láttán, igazából meglepődnie sem sikerült, az elkapott mondatfoszlányok ugyan is elcsalták figyelmét. Viszont, amint megállapodtak már nem tudott a miértek „tudományos „ magyarázatára összpontosítani. Keresett és kutatott a honfitársak népes táborában, csak egy kicsapongó kis gondolat erejéig emlékezve meg, hogy nem is kis számban értek erre a földre. Az idegen arcok többséget alkotnak, de van azért újabb ismerős arc is és végre, igazán és majdnem teljesen megnyugodhat. Ugyan kénytelen volt lábujjhegyre állni, de elkapta Kain sötétlő alakját, ami viszont meglepő volt, hogy az arénában látott nő is mellette volt. Valóban meglepődött, főleg azért mert az elfben(?) is mintha sárkányra ismert volna? Vagy csak annyian zsúfolódtak már itt össze, hogy megtöltik ez a „kicsiny” teret kisugárzásukkal és már nem tudja, kié hol kezdődik és ér véget?
Visszadöccen, magától, vagy inkább rendreutasítóan visszahúzzák? Hát. Ez annyira nem is fontos, mert az elhangzottak igen csak magasabb prioritást élveznek, csak követni nem igazán képes, de megpróbálja, ahogy igyekszik meg is érteni. Érdemben azonban ő biztos nem tudna hozzászólni és valószínűleg csak a fehér köpenyes bűnvallása miatt érzi úgy, hogy kellene. De pont ugyanazon ember „önzetlensége” ébreszti fel benne a dacot is, mert még mindig nem érzi magát bűnösnek. ~Ilyen alázattal sosem tudnék bocsánatot kérni. Így nem, hogy szánt szándékkal sodorták veszélybe azokat, akiket szeretek. ~ Újra lábujjhegyre állt, hogy valamivel többet lásson, hallgatott és figyelt. Előbb utóbb úgyis rákerül a sor, hacsak nem vész el egy ember életének elvétele a katasztrófa súlyossága mellett. Így nem kerüli el a közelében történő dolgok képe, mert hát ekkora morajban még a sárkányfül sem mindent halló.

//Mese: A régi-új világ//

*Az uralkodó meg emeli hangját amikor annak a Alex nevű személynek az egyik lanuriai a védelmére kell. Az uralkodó ki is mondja a maga véleményét és a beszédéből kivesszem, hogy Alexnek nagyon nem fognak megbocsátani. -Vadalan hatalmas uralkodója, ha megkérdezhetem kiket ölt meg ez a gyilkos, hogy már nem érdemel új esélyt, én nem kellek a védelmére csak szeretném tudni a részleteket.- Ezután elhallgattam várom az uralkodó válaszát vagy az egyik papét, közben meg érkezik három újabb személy érkezik és egy pap is aki megszakítja eddigi tárgyat és elmondja, ezek hárman okozták azt a vakító fényt és végett vetettek a természeti katasztrófáknak is, ezután egy másik vadalan szólal meg akit azzal a két új lanuriaival érkezett és belekezd a hosszú monológjába úgy érzem soha nem fogunk elmenni innen. Miután befejezte nem sokkal a fehér mágus aki velünk jött elmondja hogy ő tehet az egészről amikor meg idézte a szent fényt, így került a mi hajónk abba viharba és egyben ide erre a kontinensre. De ezt csak némán figyelem és várok, hogy most mi lesz.*

*Vár mást nagyon nem tud mit tenni, s hallgatja a sárkány szavait. Egy korcs, ismét csak össze hozza őket a vak szerencse. Mosolyodik el a gondolaton.

//Mese: A régi-új világ//  

*Mielőtt még vlaszt kaphatnék az uralkodó egy mágustól kéri véleményt a általuk eretneknek nevezet pap mondandójáról. Úgy látszik a mágus hisz a papnak és kezdik elhinni, hogy az ő kontinensükön kivül is létezik másik is. Az uralkodó azt modja nekem jobb ha Alextől hallom, hogy mitörtént. Ezután az uralkodó elő hivatja Alexet aki elmeséli, hogy mitörtént igazából, de nem hiszem, hogy mindenki hinni fog neki, bár én úgy érzem hogy igazat mond nincs beleszólásom a sorsáról inkább most csendesen várok, hogy mi fog történni. ~Remélem ezután már elhathatjuk ezt a helyet.~ Mondom magamban miközben várok.*

*Kicsit kényelmetlen a helyzet, bár teljesen érthető egy gyilkos mellett pártot fogni nem megbocsátandó bűn. Bár én is tudom nem mindenki az aki volt. A harcosok körgyűrűjéből kiszabadulni kívánkozott. Tekintetét emelte az egyik harcosra, majd megszólalt.
-Odamennék...
*Majd enyhe fejbiccentéssel jelezte Alexet akit célpontjául tűzött ki. Majd átkelt a vértek között s egy igazi nemeshez való kíséret követte őt. Majd Alex előtt megállt.
-Jól vagy? Igaz is milyen hülye kérdésem van... Megleszel nélkülem a haza úton Alex? Ha nem bánod még nem térek vissza... hatalmas ez a terület... s amint látod morcos kis csapatot is osztottak mellém. De szeretnék még körbe járni itt... növények után kutatva.
*Megvárta míg Alex válaszol, majd a vállára rakta kezét.
-Jó szerencsét hazafelé... ha mondhatom így. Ott még találkozunk ne aggódj.

//Mese: Régi -Új világ, a terem. //

A pillanatnyi érzések és hangulatok rajzolják meg cselekedeteink vonalát, ami mindig más. És múlnak a percek. Egészen jelentéktelenné teszik a szóban folyó események a korábbi fellélegzést, hogy a lány emlékszik rá és az a különös, még is egészen egyszerű őszinteség átjárta a vonásait. Hála? Kiálltak egymásért, egymás mellet a veszélyes ellenséggel szemben. Állna inkább mellette, de egy leheletnyi ellenállást tanúsítva csupán, mégis Merulával tartott és most mellette áll. Jobbára a karjára fonódó kecses ujjakra és a földre vetve pillantását, egyre inkább bezárkózna és az eddigi tétova gondolataihoz mérten, szinte teljes bizonyossággal elhatározta, hogy nem fog magyarázkodni. Igazság szerint, érzi magában az egyre növekvő feszültséget és ha kinyitja a száját a védőbeszéde meglehet könnyedén számonkéréssé változna. Biztonságosabb a hallgatás? Elválik.
Figyelmét Alex szavai ragadják meg. Ugyan az, de egy kicsit még is más most, de nem ismeri, hogy egy ez gyorsan illanó észrevételnél többé váljon. Most tekint csak az uralkodóra, akit valahogy egy kicsit másként képzelt el, talán rátartibbnak, felelőtlenebbnek és önteltnek is, és ha így lenne, minden joggal jelenthetné ki, hogy antipatikus a számára. De még is azt mutatja az uralkodó, hogy hajlandó átgondolni, esélyt adni. Pont ezért nem érti ezt a, ezt a .. vadalant. Tekintete róla ismét Alexra siklott, sajnálta azt, ami vele történt, de nem azért, amivé lett és nem is azt ahogyan, csak az eseményeket, amiket az a mágus talán tudott volna befolyásolni. Vagy csak kísérletének további lépései voltak? Tudni akarta melyik lélek lesz az erőseb, vagy, hogy egyszer összeolvadnak? Ezek mellett megannyi tézis kapott még helyett, boncolgathatnánk, de végül is, csak időhúzás lenne. Az idő, az az idő, ami nyugodtan ki is tölthetett volna ezekkel, mert kínosa lassúsággal csoszogott csak tova, legalább is míg a tanácskozás tartott. Ezekben a percekben viszont nem vigasztalta volna még az a tudat sem, hogy nem csak benne merült fel elég erős vágyként, a távozás. Csendes érdeklődéssel hordozta végig a jelenlévő lanuriaikon a tekintetét, de az ismerősök arcán, alakján sem időzött sokáig, mivel egy korábbi sejtésére keresett igazolást. Akit keresett, valóban nem találta meg, Cloud nincs a teremben és ez újabb fájó pont volt számára. Merulát is majdnem megkérdezte, hogy tud e valamit róla, de mivel együtt voltak, nyilvánvalóan pont annyit, amennyit már elmondott, biztonságos helyre vitték. A korábbival ellentétben nehezére esett ezt olyan bizalommal, könnyedén elfogadni. Abban ez nem akadályozta, hogy meg se próbálja a legjobb eshetőséget feltételezni, azt tette, reménykedve, hogy a kiskatona a helyzethez képest jól van.
Aztán, végre, megindult a szavak újabb áradata, ami magával sodorta Sou érzelmeit is. Egyeseket a feneketlen mélységbe taszítva, másokat az egekig felkorbácsolva. Benne is lakozik a sárkányok konok büszkeségéből, amibe az uralkodó egyetlen szavával már is két lábbal taposott bele. Leszegte fejét, még az ajkába is beleharapott, hogy véletlenül se adjon hangot felkavart érzelmeinek. Gondol másokra, gondolnia kell másokra! Mh, valóban? Kellene?
Ujjai belefehérednek a szorításba, kicsiny és remegő öklei azonban veszélytelenül függnek. Kiirtották? Elismeri, hogy fajtája nem, vagy nehezen fér meg más lényekkel, de akad példa a zökkenőmentes együttélésre. Régen, az emberek érkezése előtt is megfértek Lanuria más lányaival és fiaival. De kiirtani? Joggal kérdezhetné meg, hogy vajh’ a többi ragadozót is kiirtották, nincs egyetlen mérges kígyó sem, ami halálra marhatná gyermekeit és szeretteit, és nem jár e puhaléptű vadász az erdeikben? Mit érne vele? A sárkány az sárkány! Ereje és mérete mássá teszi. Olyan lehet ez, mikor a gyermek megáll a hatalmas fa előtt, nem érez mást, csak hogy meg kell másznia, fel kell jutnia a legtetejére. „Legyőzni.” „Fölé kerekedni.” Aki pedig nem hódol be, annak nincs maradása és ebben csak az a legfájóbb, hogy a sárkányban is megfogant már ez az emberi „gyötrelmes győzni akarás”.
De van lehetősége lenyugodni, pontosabban, megtisztítania elméjét annyira, hogy újra magára erőltethesse az emberek közömbös álcáját. Sárkány. Sárkány? Jogos a kérdés, hiszen a világban járva lépten nyomon kénytelen megtagadni önmagát. Egyáltalán ki is ő pontosan? Az a szerény és álszent fióka, akit senki sem ismerhetett meg, mert egy borzalmas éjszaka végleg eltörölt. Vagy lehet, hogy az, aki az emberek között építette újjá magát, egy simulékony, a csínyre mindig kapható gyermek. De lehet még mindig ugyan az, akit megmérgezett egy lélek évtizedek alatt gyarapodó keserűsége, befolyásolható, goromba és hűvös fiatal. Önmaga sem tud dönteni, választ adni. Lehet, hogy mind igaz, lehet, hogy van még nem is teljes a felsorolás.
Szédül. Távolinak tűnik a terem suttogó moraja és az uralkodó hangja is megfakult. Mit is mond? Csak nézi a beszélő figurát és hallgatja, megértve minden szavát. Kellemetlenül üresnek érzi magát, sehol egy gondolat és még csak írmagja sem maradt annak a lángoló érzésegyvelegnek, ami korábban uralkodott rajta. Nincs fellélegzés, sem hála. Feje megbillen, jelezve elfogadta az ítéletet, ami ebben a pillanatban ugyan olyan szürke és egyforma. Népe ítéljen felette? Akárcsak öt perccel ez előtt, ezen még elmosolyodott volna és meglehet nem is türtőztette volna tovább magát. A sárkányok? És még is meghallva Merula szavait, felnézett rá és halványan elmosolyodott, de ez szomorú mosoly volt.
Itt a vége. Nem elég erős, ha szeretné is magát annak mutatni. Gyenge és az elmúlt órák feszültsége csak tovább gyengítette. Még nem rázta le magáról az elmúlt hónapok viharos történéseit, nem tudott megbirkózni minden tettel, amit egy másik akarat hajtott végre az ő kezeivel. Egyszerűen Merulának dől és onnan egyenes az útja egészen a földig, ahol az esés fájdalma nem valóságos, csak kő kellemes hűvössége. Elmenekült, kitartott amíg lehetett, tovább is mint az számára egészséges lett volna, de most már elég! Nem alszik, de nincs is ébren. Csukott pillái mögött, elméje olyan helyre bújt, ahonnét csak önszántából fog előmerészkedni … valamikor.

*Követem Lothar példáját bár kissé rosszúl érint az, hogy engem valamiféle kíséretnek néznek csupán. S ahogy beljebb invitáltálnak úgy követem a Vadalant. Tekintetemet a palota magával ragadja, csodálkozva haladok a vezető mögött s észre se veszem, hogy megtorpanunk s én belesétálok a vadalan hátába s szemeim elkerekednek.
-Ohh bocsánat
*Hajlok meg kissé leszegett fejjel.
-Csak elragadta tekintetemet a palota nagysága.

*Csak bólintok egyet, majd halkan megköszönöm s belépek szállásomra. Ez a hely csupa pompa s varázslat. Oly dolgok ragadják meg tekintetem mit otthon nem látni. Kihajolok hát az ablakon s államat kezemmel megtámasztom. Valami rossz érzés kering szívem mélyén attól függetlenül is hogy ezen a helyen vagyok.
~Vajon odahaza minden rendben megy?

*Esteledik már s az uralkodó még mindig nem hívat magához, viszont a vacsora máris tálalva van s én örömmel fogyasztom el azt. Ízletes volt s laktató s az a gyümölcs minden pénzt megér. Mély lélegzetet veszek mikor egy halk koppanás hallatszik az ajtómon. Eljött hát az idő, már úgyis kezdtem unatkozni idebent.
-Indulhatunk.
*Követem a Vadalant s ő egyenesen az uralkodóhoz vezet.
~Milyen szigorú tekintet...
*Borzongok meg a férfitől, majd meghajolok előtte. Mégsem barlangban nőttem fel, s azért én magam is úri család sarja vagyok.
- Tiszteletem felség. Örülök, hogy fogadni méltóztatott s időt szakított rám.
*Emelkedek fel s nézek azokba a szigorú szemekbe.