Savanti - A vizek városa

//Aldo álmai -1.rész//

~Miért nem látom őket? Hol lehetnek? Ők vajon észrevettek engem? Vagy nem sikerült a varázs? Pedig magam alatt látom a várost és a benne levőket. Percenként meghal egy  ember, elf, mágus, néha egy sárkány is. Meddig megy ez tovább? Ehh,  kellett nekem Verinolba jönni. Ebben az állapotban meg még annyit sem  tudok tenni mint eddig. Sem a fizikai testemben nem vagyok, sem Dremert nem látom. Legalább Glorient pillanthatnám meg.*~
*Éjfekete sötétség ereszkedik rá,  majd amint szemeit kinyitja újra ott találja magát a parton, barlangban. Lysanor kérdő tekintettel pilant rá. Mágusunk maga mellé, Glorien homokban fekvő, élettelen testére néz, majd határozott és egyben Lysanor számára ijeszőt nézéssel felugrik és az elfehez lép.*
- Nem tudom, hogy te hoztál-e vissza túl hamar, vagy a varázslat nem volt elég erős, tán az is lehet Dremernek nem volt kedve hozzám, viszont próbálkoznunk kell! Ezúttal neked! Kérlek ne ellenkezz! Meg kell mentsük Glorient!
*Váratlan mozdulattal Lysanorra veti magát és ujjait a nő nyaka köré fonja.*
- Kérlek, ne ellenkezz! Tudod, hogy érte bármit megtennék! Hát tégy te is valamit! Beszélj Dremerrel, próbáld meg visszahozni!
*A szorítás egyre erősebbé válik, kézfejei vörössekké válnak, akárcsak Lysanor arca. Szegény levegőért kapkod még egy keveset, aztán  eszméletét veszíti. Aldo keze viszont még mindig nem enged, biztosra akar menni…*

*Kintről zajok szűrődnek be a beárnyékolt szobába, zubogó vízesés, zörgő páncélú harcosok vonulása az utcán, piaci kofák messziről idehallatszodó kiáltása, valahol az egyik szomszédos épületben felsír egy kisgyerek kora délutáni álmából. Mindezeket persze mágusunk nem érzékeli. Mind ahogy Verinolban sem érzékelte a pár hónappal ezelőtti csata végkimenetelét. Amikor megpróbálta a varázst, mellyel saját testéből kiléphetett valami rosszul  sülhetett el, de nagyon. Azóta sem tért magához. Persze az odaérkező vadalanok, meg más gyógyítók, akik a csata végeztével ránéztek és segíteni próbáltak, mind azt mondták, hogy ép testében ott az ép lélek is. Valamiért viszont mégsem ébredt fel. Még szerelme, Glorien próbálkozásai is mind haszontalannak bizonyultak Aldo felrázásában. Hetek múltával végül elfogadta egy vadalani gyógyító mágus ajánlatát, aki Verinol megsegítésére érkezett és készült hazatérni. Savantiba hozták a gyógyító otthonába, hogy kipróbálják rajta az itten honos kezelési eljárásokat, gyógyszereket. A szobát, melyben Aldo teste fekszik mágikus búra védi és egyben táplálja őt lassan egy hete. Ha a következő hét végére sem javul lemondnak róla. Erről mágusunk mit sem tud, mint ahogy arról sem, hogy Glorien mellette van-e, vagy már rég lemondott róla és tovább lépett. Alapvető életfunkció rendben vannak, de tudata kómás álmok ragacsos hálójába göngyölve süllyed bele a feneketlen mélységbe. Ha most rögtön felkelne és elkezdene mesélni álmairól , amiket eddig látott, egy nap sem lenne elég, hogy a végére érjen. Annyi eltorzított emlék, annyi  ember, akiket azt hitte már régen elfeljtett. Helyek, ahol gyerekkorában járt utoljára, vagy éppenségel ahol sosem volt még, és elméje építette meg számára, hogy tovább süllyedhessen tudata az abbysba egészen addig a pontig, ahonnan már nincs visszatérés…*

//Aldo álmai -2. Rész- Hiswa emlékére//

*Az út melett elterülő veteményesek, gyümölcsösök melyek a kis falut veszik körül még a hajnali köd alig áttetsző párájában úszva alszanak. Sehol egy emberi hang,  ám a földektől még beljebb fekvő, házak szélénél elhelyezkedő karámokból egyre többször bőgnek fel a lábasjószágok, mintha válaszolni akarnának a baromfiak korán kezdődő kukorékolására. Nem lehet már egy óra sem hátra napkeltéig, gondolja mágusunk az útmenti kerítésen üldögélve. A tanyasi állatok távolban ébredező zaját hamar elnyomja a közeledő lópatkók lassú ütemü ritmikus kopogása. Feltekint a közeledőre. Mellé érve az elf nő  leszáll lováról majd elhelyezkedik  mágusunk mellett a kerítésen.*
- Aldo.
- Hiswa!
*A mágus arcára keserédes mosoly ül ki. Mintha tudná valahol belül, hogy nem valódi az egész...*
- Hisz mióta is nem láttuk egymást?
*Tette fel a kérdést, amire rögtön rá is akarta vágni a választ. Viszont a válasz nem ígérkezett olyan egyszerűnek, mintha csak "ezer éve látták volna egymást". Bár időben viszonyítva valóban rég volt. Ismeretségük visszanyúlik egészen az álomfalvi háborúmentes időkig,. Az egyik múltbeli ellensége volt az elf, aki valójában nem akart rosszat Aldonak soha, csak Aldo akart túl sokat még nagyon rég…Igaz, legutoljára barátként váltak el és igen most is úgy ült mellette, mint az a barát akivel Álomfalván egymásért még a vámpírokkal is ölre mentek.*
- Mi van veled mostanság? Tudod, hogy hiányzol nagyon?
- A vihar bizony messze el tudja sodorni az elfet. Túlságosan erőteljesen, túlságosan hamar…
- Aki a fejvadász szakmát űzi...
- Jól tudod, hogy még Álomfalván felhagytam vele. *vágott a szavába bosszúságot tettetve…*
*A nap közben felkelt és idővel a tetőpontjára hágott. A közeli termőföldeken reggel óta dolgozó parasztok letudva izzasztó munkájuk egy részét elégedett mosollyal ültek ebédhez. Az elf és a mágus még mindig a kerítésen ült. Egy, a kerítés tövében álló fa vetett rájuk kisebb árnyékot, de fura mód Aldo semmi meleget nem érzett a nyárvégi ebédidőben.*
- …Mondhatnám szörnyülködő képpel, hogy milyen megdöbbentő évek vannak a hátad mögött.... De nem teszem. *érzések nélküli tekintettel nézett a mágus szemeibe* - Ha bele gondolok, hát nem is olyan nagyon meglepő, hogy bevonzottad életedbe az efféle dolgokat... Mindig is ott volt benned egy jóadag sötétség Aldo, így talán nem is kell a történteken fennakadni.
- Igen, sötétség az volt bőven és még most sem mondhatom, hogy…
- Aldo!
- Igen, Hiswa!?
- Ti is hiányoztok nekem…

// Küldetés 10. i.sz.714. évi küldetések:4. küldetés - Párbaj //
*Már jártam Vadalanban, akkoriban kevés dologra volt lehetőségem, leginkább mert egy ember testében kellett szenvednem, s várnom az alkalmat, hogy elég gyenge legyen ahhoz hogy kijussak belőle. Viszont most időm mint a tenger, végig jártam az egész várost hihetetlennek tűnik a repülő szerkezetek sokasága. Bár elnézve nagyon kevés esélye lenne akármelyik sárkány ellen. Ahogy sétálok bele ütközök az egyik helyi lénybe. S amint az ütközés megtörtént máris kisebb csetepaté keveredett belőle. Nem szándékoztam harcba keveredni végtére is csak túristaként érkeztem, hogy körbe járjak. Szó szót követett amíg nem oda lyukadtunk ki, hogy a küzdőtéren találkozunk s döntjük el vitánkat. Kard a kard ellen, nem mindegyik vadalan képes a mágiára s ezt jó magam tudtam is. Akárcsak köztünk van kit megáldottak az istenek s van kit nem.
- Nem fogok olyan mágiát használni mi távolsági vagy egyszerűen megkötne hogy ne tudj mozogni. Viszont nem vagyok valami gyakorlott kardforgató.
* Látom a vadalan arcát, fittyet hányt a mágiámra hisz előre kapott biztosítékot, hogy nem égetem porrá azon nyomban ahogy kihúzza a kardot. Hozzánk képest nagyon ezek a lények, egy embertől talán még két fejjel is magasabbak. Izomzatuk is ehhez mérten jóval erősebb is mint az övék. A vadalan kardját nézegeti, megvizsgálja elég éles e a penge hogy véremet vegye vele. Nálam még seholsincs fegyver, kezemben füstfelleg majd egy ezüstös dárda jelenik meg, nagy a csodálkozás valószínüleg ilyent még nem láttak itt, de ha jó az információm még Lanuria területein sincs ehhez fogható.
- Felőlem kezdhetjük.
- Legyen úgy idegen.
*Nem tűnik úgy, hogy ez megszeppentette volna a vadalant, szavamt adtam neki, hogy nem használom ellene a mágiám, hát talán teljesen korrektnek tartja ami most jön. Nekem ront, csatakiáltására a tömeg újjong, szurkolnak neki s a nevét kiabálják. Az első csapás a fegyveremen landol, hatalmasat rúg vissza a kard de ez el nem tántoríthatja, sorozatban támad. Védekezek nem teszek semmit, megfigyelem harcmodorát mikor honnan támad, melyik lépése melyiket követi. Fizikális testem ugyan nincs de azért megérzem milyen erő dolgozik benne. Perceken át csak hátrálva s kitérve ütései elől ugrándozok, a nagy termet előnyben részesít viszont a hátránya is megvan, lasabb vagy mint a kisebb társaid. Lenáző tekintettel követem mozdulatait. Mintha csak félvárról venném amit csinál, fejét nem veszti el teljesen de látszik rajta a düh amiért még nem sikerült elválasztania fejemet a testemtől. Ahogy perceken keresztül megy a vagdalózás a vadalan fáradni kezd. Minden erejét beleadja vágásokba, s az egyik mellett elsiklok s egy pillanat alatt áthatol oldalamon, oda kapok mintha csak megsérültem volna. Gyorsan valami színt kell ráhúznom a ruhámra ne legyen túl feltűnő, hogy kutya bajom sincsen. Vér folyik végig a ruhámon, kezem a szemem elé emelem, majd elmosolyodok rajta.
- Úgy érzem itt az ideje, hogy komolyra fordítsuk az ütközetet.
*Ebben a pillanatban a vadalan nagyot nézett rám, látja nem érint meg sebesülésem pedig tiszta találat volt. Fogom fegyverem majd kardá teszem. A füstfelleg ilyenkor jól takarja amit teszek végtére is majdhogynem a semmibe tűnik el. Két kézzel markolok rá, furcsa pózba állok kardom hátam mögé mutat, lábaim támadó állásba, felkészülök rá, s már nekem is ront, figyelem lépteit ahogy kardját emeli keze.
- Kígyó tánc a gyors.
*A vadalan megtorpan, keze a kardját a magasban tartja. Az én pengém torka előtt állt meg hegyével, óvatosan megkarcolva annak nyakát, hogy éppen csak egy csepp vér follyon ki. Egy parányi karcolás csupán de elég intő jel, hogy a csata itt helyben lezárult.
- Ha óhajtod keresztűl szúrom a nyakad vele, de nem terveztem életet oltani miközben csak körbe nézni jöttem el hozzátok.
*A vadalan nyelt egy nagyot majd a magasban lévő kard a földre került.
- Nyertél idegen, hogy nevezed magad?
- Hossin Ekko.
*Kardom magam mellé helyezem majd a füst ismét elő kerül s az eltűnik a kezemből.
- Miféle mágia ez? Sosem láttam még hasonlót sem, a semmiből teremtesz.
- Nem a semmiből teremtem meg, velem vannak ezek a fegyverek de nem az oldalamon hordom őket.
*A vadalan csak bólintott egyet, majd kéz a kézbe ért. Még perceket beszélgettünk érdeklődött az oldalamról amire csak legyintettem, hisz valójában kutya bajom sem volt, s mágiával magyaráztam a hírtelen gyógyulásom. Azt mondva, hogy megbecsült gyógyító vagyok lanur kontinensén. Amit nem is kérdőjelezett meg látván miket is csináltam. A végén sokan megbámultak s egy életre megjegyezték az arcom. Ritka látvány lehet itt a varázslat főőleg ha ilyen fajta.

/Vége/

//Aldo álmai – 3. Rész- Álomfalva, Mercasure városa //

- Ebédidő! Gyertek az asztalhoz!
*Szólt ki egy kedves női hang a házból. A hátsó udvarban az ötéves kisfiú anélkül, hogy abbahagyta volna a labdázást visszakiáltott.*
- Anyaaaa! Nem ehetnénk a kerti asztalnál? Olyan szép idő van itt.
- Szerinted bele fog egyezni, amikor már bent terítve van? Hamarabb kellett volna szólj. *jegyezte meg a fiatal férfi, felaggatva kézi fűrészét a közeli diófa kinyúló ágára.*
-Na, gyere, Antos, tedd le azt a labdát és moss kezet! Ebéd után neked is segítened kell majd az ágak eltakarításában. Most veszem észre, hogy nem csak ez a fa sérült meg az éjjeli viharban.
*Az ebéd zavartalanul zajlott a ragyogó napsütésben. Körülöttük vidáman csicseregtek a madarak, az ég szinte felhőmentes volt.*
-…Ne állj fel, kedvesem, majd ő kihozza a sót. Ebben az állapotban jobb, ha már kíméled magad meg a kis Aldot, most már csak napok kérdése…Antos fiam, megtaláltad?
*Minden olyan gyorsan történt, mire visszaindult volna, a kertből éles kiáltás hallattszott. Az anyjáé, akit épp elhurcolnak. Fegyverek zörgése, apja a füvön hever élettelenül az asztal mellett, a fekete ruhás katonák egy része meg épp felé, a ház irányába tart. Őt talán még nem vették észre, el kéne rejtőzni. De miért nem tud mozdulni? És miért lett olyan sötét minden hirtelen?...*

//Aldo álmai – 4. Rész//

*Mély levegőt vesz, ahogyan újra a vízfelszínre jön. A tó vize, benne a telehold tükörképével kereken végig fodrozódik a partokig. Aldoval átellenben egy ismerős női alak lógatja lábait a vízbe, szinte semmi ruha rajta, de még nem szánta rá magát, hogy teljesen megmártózzon.*
- Ugyan már, Mia! Nem hideg a víz, és én sem harapok, gyere be!
*Mia gesztenyebarna haja kibontva, hosszan leomolva takarja el kerekded melleit, barna szemeivel mintha önmagát szemlélné a tó tükrében. Aldo újra megszólítja, de a nő nem reagál. Közelebb úszva vizet pancsol rá, hogy felrázza álmodozásából…*
-…Na, látod, mondtam, hogy jobb itt bent a vízben, mint kint a parton. Itt ugyanis megtudlak védeni az éjszaka teremtményeitől, főként, ha itt vagy közel, egész közel hozzám. Hehe.
*Megpróbálja átkarolni, de az utolsó percben a lány vizes teste kicsusszan a kezei közül és nevetve kiugrik a partra.*
- Szóval játszani akarsz…Na megállj csak!
*Neveti el magát ő is a part felé úszva, majd kiszállva a vízből Mia után ered a sötét éjszakába…*
*…Egy kisebb facsoporthoz érve mezítelen lábára valami meleg nedves dolog kenődik a füről. Lehajol, hogy kézzel is megérintse.*
~Hmm, milyen ismerős illata van. Szinte jönne, hogy megkóstoljam.~
*A felhők mögül újra előbukkanó telehold segít fényt deríteni a különös massza mibenlétére.*
~Vér?!~
- Nahát, Aldo! Ha mi nem kapjuk el neked, vacsora nélkül maradsz ma estére.
*Régi ismerős, hang üti meg a fülét, s a hanggal egyetemben előlép két nő a fák közül. Két evolyrani ismerős, avagy fajtárs, akikkel ritkán tudott közös nevezőre jutni.*
- Ceclia? Seyla? Hát ti?! Mit kerestek itt? És hova lett Mia?!
- A lány? Mondtam már, elkaptuk neked. Bár nem maradt sok élet benne. Mi sem vacsoráztunk még ma. Ha sietsz, még jut neked is egy-két korty.
- De miért? Hogy tehettétek ezt vele…
*Kérdezi szinte kétségbeesetten, ahogyan a vérszag nyomán elindul a testet megkeresni.*
- Mia? Élsz még?
*A ruhátlan női test két kézfején észrevétlenül felvillannak a tetoválások amint Aldo fölé hajol.*
~Hmmm…csak ne lenne olyan vonzó ez az illat…nem tudok…muszáj igyak belőle…~
*Ajkait a nő nyakára tapasztja…*
-…Cecilia! Seyla! Meneküljetek! Életre kelt és hatalma van mindnyájunk fölött!...

//Aldo álmai – 5. Rész//

*Egy székhez láncolva ébred, fejét sem képes mozgatni, szíjak futnak körbe homlokán.*
~Mi ez? Hol vagyok?!~
*A szobát, melynek közepén egy fém asztal és a szintén fémből készült masszív szék áll halovány holdfény világítja meg. Odakintről farkasok vonyítása hallatszik be. Egész közelinek tűnik a hangok forrása, mintha csak itt lennének az ablak alatt.*
~Nem lehet. Megint Fehértorony várában lennék? Itt, ahol az a sok szörnyűség történt velem meg…~
*Nehéz léptek, ajtócsikorgás, valaki bejött. *
- Antos, te vagy az?!
- Neked Antonius fejedelem!
- Mi? Nem hiszem el, hogy már megint…Ez kész őrület. Engedj el!
*Egészen közel jön székéhez. Üveges tekintete Aldora vetül, majd lassú mozdulattal elvesz az asztalról egy hegyes tárgyat.*
- Dagorlad nem enged. Nem engedhet. Sem téged…sem engem…
*A farkasok vonyítása az előbbinél is hangosabbá válik. Pillanatok múlva a vár lakóinak kétségbeesett kiáltása társul az eddigi zajokhoz...*

//Aldo álmai – 6. Rész//

*Gyereksírása ébred. Felülve ágyában meglepetten konstatálja, hogy bizony kissé elaludt. Mellette, az ágy másik fele üres, csak az egyre fényesebben sziporkázó napfény markolássza a lepedő gyűrődéseit. Megtölti a lavort langyos vízzel majd elkészülve az öltözködéssel, elhagyja a szobát. A folyosó szinte végtelen hosszúnak tűnik, sehol egy kanyar, sehol egy ajtó, csak a végén van valami fény. Érdekes, nem így emlékezett  az evolyrani tündepalotára. Igaz, sok időt nem töltött itt kedvesével, miután megválasztották Glorient az elfek vezetőjének. Valószínüleg ez lehet a magyarázat, hogy nem emlékszik erre a fura folyósóra sem. A végéhez érve egy ajtó tárva nyitva fogadja, kintről erős virágillat és kápráztató fény sugárzik be. Ismerős hangok ütik meg a fülét, ahogyan átlép a küszöbön.*
- Aha, tehát itt vagytok!
*Mosolyog a kerti asztalnál várakozó családjára. Galwor egyre csak az eget kémleli, Glorien meg egy régi lombtünde dalt énekel a kezében levő pár hónapos kicsinek. A kislány a csodálatos dallamot hallva pillanatok alatt abba is hagyja a sírást.*
- Milyen szépek vagytok így együtt…
*Tekint rájuk hosszan, mintha csak egy festményen gyönyörködne, majd ő is helyet foglal az asztal mellett. Nem fog neki a reggelinek, jóleső érzéssel eltelve figyeli, ahogyan  Glorien elkezdi etetni lassan a szipogó kislányt. Tizenkét éves fiúk, Galwor még mindig másfele figyel, meg is szólítja őt.*
- Galwor fiam, nem kérsz a reggeliből?
- De apa, a hold! A hold olyan gyönyörű ma éjszaka.
-Miről beszélsz? Hiszen délelőtt van, már rég nem látszik a hold. Figyelj csak ide, ha mondom!
*A mellette ülő fiú fejét apja felé fordítva hangosan elkezd hörögni, orra megnyúlik,  arca szőrössé válik, fülei mint egy farkasé, fogai, agyarai szintén mint egy farkasé…
- Az istenekre! Mi törént? Galwor?! *kérdezi Aldo megrettenve*
- Te…tetted…ezt…velem
*Fülsiketítő vonyítás jön torkából, majd leugorva a székéről négylábon elszalad a körülöttük leereszkedő éjszakába. Aldo Glorien felé fordulva, kedvesét könnyek között, az asztalra borulva találja.*
-Glorien! Glorien! Láttad? Hallod! Mi a…
-A kislány, Aldo! A kislányunk meghalt Már több, mint egy éve és te sehol sem voltál! Szegény, meg sem láthatta a napfényt. Érted? Halva született!
*Bájosan csilingelő gyerekdal szólal meg a hátuk mögött, amibe mindketten beleborzonganak.
Az éjszaka még hűvösebbé válik, a mágus hosszú percekre átöleli a tündét.*
- Ne félj. Ne sírj, kérlek. Jóváteszem, megígérem. Kérlek…Glorien…
*Csókot lehet ajkára, majd lassan simogatni kezdi. Még közelebb húzza magához, kezeivel a nő nyakát simítja végig, mígnem a gyöngéd érintés halálos csapdává nem válik.*
- Nem…nem így kellett volna véget érjen a történetünk…nem így…
*Mondja reszkető hangon, majd újra szembenéz a kezei között fuldokló nővel.*
- Mi? Lysanor?!
*Egyszerre súlytalannak érzi magát, és emelkedni kezd az asztal mellől. Kezeivel semmibe sem képes kapaszkodni már, bármennyire is kapkod mindenfele. Végtelen űrt érez maga körül, ahogyan újra kinyitja szemeit. A sötétség mely eddig körülvette eloszlani látszik, s körbetekintvén megpillantja a várost mely pusztító lángokban fürdik. Maga fölé tekintve megpillantja Dremert, ahogyan kaszáját épp felé lendíti…*

*Vízzubogás hangja üti meg a fülét. Egy idegen szobában találja magát, ágyát egy furcsa, átlátszó burok lengi körül. Ágya mellett a széken egy női alak pihen. Kezét felé nyújtja.*
- Glorien…te vagy az?

//Glorien//

*Közel húzta magához Glorient és szorosan átkarolta, Néhány percig csak ültek egymás mellett az ágy szélén, fejüket egymásnak támasztva. Aztán Aldo elkezdett mesélni halkan.*
-Álmomban láttam a szüleimet és a testvéremet, Antost, percekkel a fekete lovagok támadása előtt...Milyen békés életük lehetett volna ha...
*Sóhajtott fel, majd bevillant a következő emlék.*
- Aztán Antost újra, amikor már Fehértoronyban volt Evolyranon...az az éjszaka...amikor a vérfarkasok elözönlötték a dagorladiak segítségével az emberek uradalmát...
*Nyelt egyet, Glorien kezét kissé jobban megszorította.*
- Téged is láttalak, a gyermekeinket...
*Nem folytatta. Túl fájdalmas lett volna mindkettejüknek.*
- Talán mi még élhetünk egy hosszú, boldog életet. Te mit mondasz, kedvesem?
*Kérdezte hitetlenkedve-*
- Találkoztam Hiswával. Talán utoljára...
~Visszakéne menjek Evolyranra, hogy felkutassam? Hátha csak tévesen érzem ezt. Lehet nincs is semmi baja.~
*Fejét az ablak fele, a vízesés hanjgának irányába fordította.*
- Hol vagyunk, Glorien? Lanuria melyik szegletén? És a háború? Mi történt Verinolban?
*Fordította vissza tekintetét a nő szépséges arcára.*
- Mintha megváltoztál volna? Szebb vagy, mint valaha.
*Arckifejezése hirtelen ijedtté, de ugyanakkor csodálkozóvá vált,*
- Egek, a sárkány! A tűz! És te mégis...Hogyan lehetséges ez?
*Miás álmát szándékosan nem hozta fel Glorien előtt. Lysanorral kapcsolatban még gondolkozott hogyan kérdezzen rá. Remélte, hogy csak ámában fojtotta meg és nem a valóságban is.*  

//Glorien//

- Vadalanon?
*Kérdezte csodálkozva, hangjában alig észrevehető nyugtalansággal.*
~ Nem gondoltam volna, hogy még visszatérek ide azok után, hogy mit műveltünk itt Constantinnal…Műveltem…Én.~
- Mondd csak, kedves, Vadalan melyik részén vagyunk. Mi ez a kintről beszűrődő hang? Vízesés van a közelben?
*Levette kezét Glorien válláról és felegyenesedett az ágyból. Azaz csak megpróbált. A több hetes ágyhoz kötöttség hatását most kezdte csak igazán érezni. Lábai megbicsaklottak. Enyhe szédülés is elfogta. Kénytelen volt térdre ereszkednie néhány perc erejéig. Majd Glorien segítségével az ablakhoz sétált. A selyem sötétítőt ügyetlen mozdulatokkal húzta félre, hogy kitekinthessen a késő délutáni napsütésbe.*
~ Aha, ez lesz a város a vízesésével, Savanti. Nem lehet túl messze attól a falutól. Hogy is hívták? Argelion? De úgyis kérdéses, hogy elért-e ide a híre annak, ami ott történt. És ha igen, úgy sem tudják, hogy ki volt.~
*Nyugtatta magát, majd Glorienhez fordult rövid gondolkodás után.*
- Egyetértek. Még újrakezdhetjük. Ugyanazt érzem, amit te, amíg nem adjuk fel, van remény kettőnk számára.
*Fehér arcán egy pillanatra mintha komorság jelei futottak volna végig, de szavai annál határozottabban szólnak.*
- Rosszul fogalmaztam, ne haragudj. Számunkra nem csak a remény maradt. Amíg nem adjuk fel, legyőzhetetlenek vagyunk!
*Szoros ölelés, csókok, a délutáni szellő lopva befurakodik az ablakon és bokájukat kezdi nyaldosni.*
- Nem. Nem hagyjuk el egymást soha többé. És Lanuriáról sem megyünk már el többet, ha nem szeretnél. Amint lehet itt hagyjuk Vadalant és visszatérünk oda, hogy új életet kezdhessünk!