Savanti - A vizek városa

//Mese: Régi-új világ és annak a leégett templomának romjai között Kesa és Archastor társaságában, + a sokadalom //

Lassan bandukolt, tipikusan azt a látszatot keltette, amilyet azon utazók porontyai keltenek, akiket szépen a szűrüknél fogva kiraktak, csakhogy ne legyenek láb alatt. Igaz, Souval nem ez volt a helyzet. Viszont legalább olyan lelkes unalommal nézelődött a „látványosságokat” keresve, no nem lehet azt mondani, hogy nem volt, csak valahogy neki nem tűnt fel úgy nagyon egy sem. Illetve egy valami igen, egy férfi, egészen pontosan egy elf féle és nem mással, mint a különös ruhájával hívta fel magára a fiatal sárkány figyelmét. Sou érdeklődése azonban nem fajult odáig, hogy bármily szándékból megkörnyékezze az illetőt, de, ha ez meg is történik, akkor sem lett volna két szónál többet váltani vele.
A tömeg. A tömegnek nagy ereje van, főként akkor, amikor valami baj, meglehetősen rossz van kilátásban és jelen esetben el kell ismerni, hogy kilátásban nem csak a kis rossz, árnyalatnyi sejtelme jelent meg. Valami volt a levegőben, nem mondhatni, hogy túlzottan hasonlított arra a nyomásra, amit egy vihar közeledte okoz és nem is nehéz szagoktól volt terhes. Egészen más volt, különleges és óva intő. Lehet ezért is szorgalmazta magában, hogy vagy keres egy szálláshelyet, vagy nagyon gyorsan elhagyja a várost és minél messzebb kerül tőle. Ennek azonban, a fejetlenség kitörésének pillanatában már a semminél is kevesebb lett a jelentősége. Riadt népek kerestek menedéket maguknak és Sou az egész környezetének ellentmondva csak az egyre mélyebb vöröst felöltő eget kémlelte, másra szinte nem is figyelt. A látvány egyszerűen lenyűgözte, ahogy felhő, felhő után bontakozott ki és mind eleven színekben és ekkor valaki meglökte és ő is meglökött valakit, ahogy hátratántorodva igyekezte visszanyerni az egyensúlyát. Ez ki is zökkentette egy kicsit, így eljutottak hozzá a hangok is. Hihetetlen, hogy ezt a lényeges dolgot képes volt pillanatig a feledés homályába, veszni hagyni. Valaki még meg is próbálta védet helyre parancsolni, de akkor már… az ég és annak minden lángoló örvénye rátelepedett a városnak azon szegletére is.
Forróságot várt, más nagyon fel sem merült a gondolatai között, de mást kapott. Az érzés egy részt teljesen idegen volt, de részleteiben ismerős, ő pont így ölti magára immáron nagyon is sok helyzetben jól jövő szél alakját és valahol az általa való utazás is ilyen. Most azonban nem volt lehetősége sem irányítani, sem pedig befolyásolni. Megpróbálta, így abban a pillanatban tudatosult benne. Bár a pillanat fogalma lehet relatív, mert percek, talán órák is elteltek azóta, hogy foszlányaiban elhagyta a várost. De merre tart? Ha tart és még tucatnyi kérdés tódult fel elméjében, de hogy egyszerre illant el mindegyik csak a váratlan földetérésnek, vagy még inkább materializálódásnak volt köszönhető.
Nem is törődött a „Hol?” kérdéssel, mert azonnal olyan környezetben találta magát, ami kellemetlen. Ugyan még nem látta, de már érezte, hogy akárhol is van, ott tűz pusztított, mert érzi a szenes és nedves fa jellegzetes szagát, a füst szúrós esszenciája is még felelhető volt, csavarta az orrát. Nem is tudta visszafojtani a köhögést, de annyi kárpótolta, hogy hamar elmúlt az inger, így rácsodálkozhatott magára a helyre is. És tényleg csodálkozott! Dárdák egész erdeje meredt rá és … az emberek, olykor a sárkányok is figyelmetlenül elmennek a körülöttük lévő mellet. Most azonban legalább az egyiküket köszönthette „ismerősként” és a másik, a hölgy sem volt teljesen idegen, őt is látta az utcán.
- Öhm! – Megköszörülte a torkát és egyben el is gondolkozott azon, hogy vajon, ha mond valamit, azt megértik ezek a különös külsejű szerzetek. – Részemről nem akarok harcolni! Nem lehetne esetleg .. békés megoldást találni? – Ő szeretne, de nem érzi túl kényelmesen magát a rászegeződő fegyverek és tekintetek „tüzében”, talán pont ezért, amolyan biztos, ami biztos alapon aprócska szelet igyekszik megidézni. Csakhogy tisztában legyen vele működik e már a varázsereje, vagy sem. Bár az már kérdéses lenne, hogy ha menekülésre kerülne a sor, mi módon és merre történhetne meg. ~ Korai még ilyesmin gondolkodni nem?~

*Furcsa érzés kerítette magával Zolfart mikor meglátta maga előtt a mágust ki szemtől szembe állt vele. Nem akarta hogy lássa, de bármit tett nem tudott eltünni. Ilyet még nem érzett. Ez a hatalmas mágikus kisugárzás ideláncolta az anyagi világhoz.
Körbenézve, s látva a pusztulást. Romokban állt a város. Házak, istállók, fogadó, templom sehol. Csak pár félig épen maradt ház, s lakója. Mindenféle furcsa emberek jönnek elő a romok alól, kezüket, fejüket fogva, lábukat húzva.
Visszatérve a Mágusra.
Még mindig Zolfart frusztrálva állnak egymással szemben. -Egy próbát megér! -Gondolta magában.*
-Mágus! Kérlek eressz utamra. -Kezdett bele érces hangján. -Nem tudom merre vagyok, és hogy-hogy kerültem ide. Tehát megtenné hogy eloldoz a békjóból?

//Mese Régi-új világ. Cloud Revan'ssal- A vízesés tövében a parton. //

Balál hallgatag vezette végig az úton a menetet. Sötét mágusi kisugárzása önmagában is elég volt neki bárkiből, hát még mekkora csalódás ez, ha egy elfről derül ki.
Egyedül Clouddal volt hajlandó néhány szót váltani, ha az elf hadúr léptetett mellé, lehetőleg nem fecsérelt rá sok beszédet, s amint tehette, előreügetett. Még azt is elfelejtette közölni, milyen erős hívást érez a nyugatiak felől. Hogy valójában emiatt tart csak oda.
Egyáltalán, tisztában van ez a fiú vele, hogy mestere egy szadista?
A furcsa, bicskanyitogató vigyor az arcán, miközben bemutatta neki Eront, lehet, hogy ennek szólt ? Olyan " Na, mit szólsz?" arc...
Beszélniük kell Verinolban. Eronnak is megmondaná a véleményét, ha nem Cloud jövője függne tőle. Igaz, neki kétségei voltak efelől, de ez a fiú élete. Hamarost beszélhetnek, végre itt a nyugati végvár. Találtak egy csendesnek ígérkező fogadót. Eron be is ment szobáért,míg Balál a kis Clouddal a lovakat elhelyezte. Amint ők is végre az épület felé lépkedtek, egyszerre valami hirtelen szél sós levegőt tolva maga előtt megcibálta az üstöküket. Majd még erősebben. A vadásznak annyi ideje maradt, hogy nyugatra pillantson. A tenger felől ragyogó vörös tűzienger robogott szélvészként feléjük. Csak mozdítani bírta ajkait első döbbenete múltával, vagyis rémületté alakultàval, de formázni a szót: Cloud, és FUTÁS, már nem volt ideje. Még megugrott, a fiút magával rántva egy kőoszlop keskeny árnyékába, de csak elhasaltak egymás melett. A láng olyan vakító lett, hogy behúnyta a szemét. Belátta hogy vége. Elevenen elégnek. Érezte, ahogy a mágusképzeletet felülmúló szélvihar felkapja, mint tollpihét, s részekre szakítja széjjel. A magas égben, vagy valahol a világ tetején suhanva újra összerakta ez a minden erő felett álló hatalom. Egy pillanattal később teljes testi-lelki valójában zuhant. Ami pontosan azt is jelentette, hogy a nagy testének teljes súlyával... Ha eddig még nem ijedt volna meg kellőképpen, akkor most. Zuhant. Zuhant. Zuhant. Sós párában fürdött. Ki kellett nyitnia a szemét. Ahogy megtörtént, hangos ordításra futotta. Káprázatos fények, ködben úszó szivárványok, valami szálldosó hajók, és vagy 15 méteres zuhatag, egy benne, és rajta kőoszlop lábakon álló ragyogó város, oszlopos utcáin sikitozó, s dermedten őt bámuló, kék emberekkel. S ő a vízesésbe zuhan éppen. Talán ezen utazás viszi le Dreamer birodalmába. Kihagyhatatlan. A kékek tán a holtak szellemei. Nem. Nem. Nem akarta tudni.
A hideg víz elkapta, mint könnyű faágat. Taszajtott, és rántott rajta néhányat. A férfi pörgött, forgott, szaltózott, aztán belecsapódott hanyadt valami sodró folyóvízbe, és elmerült. Nem jutott levegőhöz. A dereka, háta, feneke iszonyúan fájt. Ez nem lehet a vég. LEVEGŐT!
Hiába kapálózik, még rosszabb. Ereje kezdte elhagyni. Elernyedt a teste, a végtagjai csak lebegtek.Kinyitotta megint összeszorìtott szemét. Folyóvizben volt. Félig hason, vállain általvetett holmijától kicsit lehúzva sodródott a lassuló árban a folyó élőlényeivel. Hosszúkás halakkal... dehát akkor ő is él. Levegőt kell vennie! Tüdeje már szűkölt ahogy kiemelte a fejét. Csak ennyi kellett, a víz rég felszínre emelte mozdulatlan testét. Köhögött, prüszkölt. Sipítva áramlott az élet a légcsövén át belé.
Aztán szinte hullámverésbe ment át a sodrás. Egy utolsót dobott a magatehetetlen máguson, aki ettől megrekedt, elakadt a puha aljzatban. Homokföveny tartott lágy ágyat a gyötrött testének. Még zihálva kapkodta a levegőt.
Arccal a parton elterülve nem moccant.
Távoli hangocska, vékony bariton szólítgatta:
- Balál! Te jól vagy? Eron?
Na az hiányzik még...! Nem tudta hová lett. Jobb híján magáról sem tudta hová lett.
Megkísérelt felemelkedni négykézláb. Felvetette a fejét. Erős napsütés vakitotta, de egészen jól látta a kék fegyvereseket, néhány lépésnyire, szemben, mereven állni.
A kiskatona szavalt valami bizonyára illő udvariasságot, amit a kékek láthatóan nem értettek. Aztán Balál felállt. Meleg vércsík kúszott a homlokáról, a jobb szemén keresztül, az orra menti barázdán át, nyitott ajkába. Majd zsákként hullott alá. Elveszítette az eszméletét.

//Mese: A régi-új világ,az őrök között 2 ismeretlennel.//

* Az utcán ténfereg nem törődve semmivel. Csak nézelődik és járkál. Vannak még rajta kívül. Egy férfi és egy nő. Nem nagyon foglalkozik velük, még nem ismeri őket így jobbnak talál átsiklani-e tényező felett. Még nézelődik, de hirtelen nagy csendesség, a házak zárva, az emberek bent. Archastor felkapja fejét. A felhők elég gyorsan szétválnak az ég pedig vörös testet öltött. Az elf végig nézi ahogy valami furcsa dolog történik. Ha akarna sem tudna menekülni, valami felkapja. Hirtelen elveszti egyensúlyát ami láthatólag szinte eldönti. Új helyre repíti őket ez az erő. De vajon hová? Nincs egyedül, a másik két lényt is felkapta az erő. Őket is magával rántotta. Nemsokkal később egy helyre érkeznek. Arch a földre zuhan a hamus égett helyen ahol őrök lándzsa szerű eszközzel keltik fel.
Arch rögtön felkel mikor a ledöbbent katonák a torkának szegezik a lándzsákat. Lassan felkel a földről. Nem érti mi történt, de ezen most nincs is mit agyalnia. Rajta kívül még 2 lény van hasonló pácban. Velük most nem törődik, sejtései szerint lesz még ideje megismerni őket. Miután felkelt az őrnek mutatni próbálja, hogy várjon had magyarázza meg. Ha az így tesz akkor bele kezd a szövegbe, igaz felállnia nehéz volt hisz a keze megsérült a csapódástól. *
-Üdv.. Mi jöttünk látogatóba, és ha nem gond mennénk is, nem használjuk ki a csodálatos vendég szeretetet. * Mondja kisebb grimasszal az elf majd megigazítja kardját, de nem támad, hisz megérti az őröket, arról nem is beszélve, hogy nem bolond, rögtön átszúrnák a torkát. ~ Gondolkozz.. ki kéne húzni magam meg ezt a két szerencsétlent a csávából.. de mégis hogyan? ~ Kérdezi magától Archast majd kezével próbálja kissé eltolni a lándzsát, hogy tudjon beszélni. *
-Nyugodjanak meg! Semmi rosszat nem akarunk, mi sem tudjuk, hogy hogyan kerültünk ide de ha lehet mennénk is. ... Éhesek vagyunk! * Mondja röhögve az elf, azt reméli ezzel eltudja terelni az őrök figyelmét amíg a 2 másik idegen kitalál valamit. Ha ez nem jön be akkor nem tudni, hogy ki fogja őket kihúzni a csávából. Közben próbál még gondolkodni. ~ Találj ki valamit.. Mindig van valami ötletem.. harc nélkül is meg lehet ezt oldani biztosan, már ha erre egyátalán van egy kis csekély esély.. ~ Gondolja magában közben azt figyeli, hogy a többieknek lejött-e, hogy mit akart. Ha igen akkor ő is segít nekik. *

*A mágus válasza meglepte Zolfart. Most vette csak észre, hogy a szoba amiben találta magát első pillantásra olyan mintha a szabadban lenne. Rengeteg ablakkal és növénnyel. Furcsának tűnik ez első látásra, mivel egy mágus szobáját nem így képzeli el az ember, könyvekkel tele pakolt sötét zug jut eszébe az elősször ha bele kell gondolnia a helyzetbe. Most, hogy feleszmélt a kezdeti sokkból és eljutott a tudatáig az, hogy ha nem csinál semmit a mágus aki előtte van meg fogja ölni.*
-Várj! Nem én tehetek a pusztításért. Én se tudom hogyan kerültem ide. Had magyarázzam meg a dolgot.
*A mágus leeresztette a kezét és kíváncsian nézett az előtte álló szellemre.*
-Hallgatlak!
-Mielőtt ide kerültem én az anyagi létből megmaradt erdőmben bolyongtam. Mikor végig söpört a területen egy hatalmas tűzvihar. Nem tudom, hogy hogyan kerültem ide. De, merem állítani, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így járt, és aki ugyan így nem tudja hogy került ide.

//Mese: A Régi-Új Világ-ban Kesa és Archastor társaságát .... -.-//

A perc egy következőnek adja át helyét és így tovább, ahogy az idő folyik szépen örök medrében és időnként színesedik bizonyos jelenségekkel, jelenetekkel. Egy ilyen színes esemény a mostani is, mert bár elégnek kéne lennie önmagában is annak, hogy idegen helyen, teljesen idegen lények között vannak, valakinek akad a tarsolyában némi férfias virtus. A döbbent és tanácstalan tekintetek szinte el is tompulnak a felfénylő lándzsák szikraerdejében és Sou még is venné a bátorságot, hogy elejét vegye a lehetséges, jelenleginél rosszabbnak. Éppen csak a kezdő hang hagyja el a száját, mikor hasonló bátorsággyűjtő megszólalással igyekszik menteni a helyzetet a hölgyemény, aki szerves részét képezi háromfős kényszertársulásuknak. Mert hogy társakká léptek elő, az szinte nyilvánvaló.
Sou halványan elmosolyodik, de az elf helyet inkább azokra fordítja figyelmét, akikkel szemben állnak. Önmagában is furának látja a helyzetet. Az első pillanatban úgy érezte, mintha egymás tükörképeit alakították volna és az most részletkérdés, hogy formailag és színvilágilag torzított volna az a tükör. De az őszinte döbbenet és meglepettség tisztán kiolvasható lett volna, most viszont, jó néhány perc múltával ennek enyhülnie kellet volna. Legalább is Sou meglátása szerint, persze a javukra írható, hogy a városukat szemmel láthatóan a földel tette majdnem egyenlővé a vihar. Vihar? Vajon ugyan az a vihar, amelyik ideröpítette őket? Fontos és most még is csupán részletkérdésnek tűnik, mert sokkal lényegesebbnek látszik, hogy a masszív tüskefal felállítói várakoznak, és akikre várakoznak, mintha még mindig nem tértek volna napirendre a dolog felett. ~ Mintha most látnának embert először. Vagy más is történt … talán nagyobb tragédia történhetett. ? ~ Tekintete az elszenesedett maradványokra vándorolt, aztán teljesen nyugodtan, akárcsak egy kíváncsi kisgyerek, körbepillantott. Tekintete most akadt meg először az oltáron és az azon táncoló lángokon, amiktől nehezen tudta csak elszakítani a tekintetét. Következő útja az erejük teljében lévő harcosokra esett, de nem rettent meg, nyíltan állta pillantásuk és végül is ennek köszönhetően terelődött ügye figyelme a zavarodottan egymás látványába kapaszkodó, kis csoportot.
A távolság biztonságában állókról, akiket Sou magas tisztséget betöltőknek néz, a megszólalóra emeli a tekintetét, finom kíváncsisággal és egyfajta megnyugvással. Legalább nyelvi problémáik nem akadnak majd. De, akkor miért érzi ezt egy igen csak ingatag megállapításnak? Egy fél lépésnyit közelebb húzódik a társaihoz, akikre igyekszik egy kis időt szakítani, de mivel tapasztalt utazó, csak nem a társas utazások terén. Hát. Nem épen képes sok érdemi következtetést levonni, amire egy gyenge lábakon álló talán szinten mer alapozni, hogy nem csak szóbeszédből hallottak a mágiáról. Csak nem tudja, hogy ennek örüljön, vagy sem. ~ És akkor most reménykedjünk, hogy az Uraság kevésbé forrófejű, vagy legalább is ezt követően …mmm meggondoltabb lesz? ~ Lehunyja a szemét és egy hangyányi sóhajt enged el. ~ De a helyzetünket, akkor is meg kéne oldani. … Valahogy. ~ No ige, a hogy, az most egy nagyon izgalmas és elgondolkodtató kérdés. Viszont akárhogy is gyötörte az agyát, nem jutott túl messzire, aztán pedig már nem is engedték kutakodni gondolatait. Az ítélet elhangzott!
- Ez egy kicsit goromba, nem? – Nem egy háborgó fajta lélek, de a kékbőrű szavai igen is szíven ütötték. Nem egyszer kellet némán eltűrnie a kijelentést: Nektek sárkányoknak léteznetek sem lenne szabad! Csoda, hogy korábbi gondolatára fittyet hányva ő maga válik forrófejűvé? Annyira, ügye nem. – Azt sem tudjuk, hogy hol vagyunk, hogy élünk e vagy a túlvilágra jutottunk és tessék, rögtön fegyverrel törtök ránk. Nem ám segítséget nyújtva! Véletlenül se. – Beszél, méghozzá jól hallhatóan, még akkor is, ha netalán tán dárdát szorítanak a torkához. Sőt, ha ez be is következne, tovább folytatja. De felkészülve arra, hogy a sérülést elkerülendően -a legvégső esetben-, kénytelen lesz légnemű alakot felvenni, addig viszont egy parányi pajzs is megteszi a dárda hegyét tartva csak vissza.
– Igazi dicsőség egy fegyvertelent sakkban tartani! – Ezt pedig joggal vághatja oda a dárdások hadának, hiszen nála se fegyver, se annak látszó tárgy nincs, mármint látható helyen. Tőre azért ott lapul tarisznyájának az alján, de nála minden ilyen dolog relatív. Kezei ökölbe szorulnak, ha tovább megy és még sikeresen ki is önti minden sérelmét, vajon azzal segít, vagy ront a helyzetükön. Ront, hát persze. Senki nem fogja megdicsérni egy nyikhaj szabad szájúságát, de ettől még meghonorálhatják és az majdnem biztos, hogy nem lesz a kellemessel még csak összefüggésbe sem hozható. Így, ha engedik, akkor szó nélkül engedelmeskedik a parancsnak. ~ Általában olyan ügyesen tudok hallgatni. Miért pont most kellet a kivételnek lennie? ~ Az épület nem tölti el túl sok bizodalommal, azaz még csak egy cseppnyi kedve sincs, hogy átlépjen a küszöbön.
- Az nincs! – Szögezi le, de megfontolt mozdulatokkal felnyitja a táskája fedelét, a benne rejtőző citromfű és menta illata azonnal érezhető. – És … Mi van, ha ez a ház összedől? Ha többi úgy végezte, mi garantálja, hogy ezt nem csak az istenek kegyelme tartja még egyben? ~ Vélem most szenvedem el az egy milliomodik halálnemet, de csak nem bírom megállni. ~

//A "börtönben" Kesa és Archastor társaságában//

Sétájuk alatt, mikor minden mindegy alapon állt hozzá a dolgokhoz, még nem sejthette mennyivel tette jobban, hogy inkább egy fél lépéssel elhátrált a szúrós eszközök útjából, minthogy mágiával tartóztatta volna fel azokat. De így is akadt, hogy próbára tette a sorfal béketűrését, megállva egy pillanatra, ha már szóval nem is nagyon próbálkozva, mert nem ért el semmit, hát akkor löktek rajta egyet. Persze gunyoros gondolatok akaratlanul is felütötték fejüket kobakjában, mert hát egy hozzá fogható gyereket nem túl nehéz mozgásra bírni, de próbálták volna meg ugyan ezt eredeti alakjában. Mindjárt nehezebb dolguk lett volna, az viszont még sem fordult meg a fejében, vagy ha igen, akkor is nagyon felszínesen, hogy egyszerűen szárnyra kellene kapnia és jó távol a lakott területektől végiggondolni a helyzetet. A felől nincs kétsége, hogy akárhol is legyen, van olyan hely, ahol egy sárkány is játszi könnyedséggel elrejtőzhet. Csak hogy. Tekintete először a szótlanná váló elfre tekint, nem hiszi, hogy a korábbi történés fojtotta belé így a szót, nem, inkább véli, hogy valamiféle tervet forgat a fejében. Aztán a szintén szót emelő nőre veti pillantását, teljesen abszurdnak tűnik, de miattuk nem próbálkozik a légi úton való távozással. Nem ismeri őket, oly annyira, hogy az utcán éppen csak futólag látta őket és így érthető, hogy nevet sem képes hozzájuk fűzni, de pont ezért mehetne. Még sem teszi.
Sóhajtva, félszeg mosollyal tekint fel a felnevető kékes bőrű férfire, egy rész értékeli és egy rész nagyon nem a megnyilvánulását. ~ Hát. .. Legalább nem mindegyikük annyira karót nyelt és feszült. ~ Igaz, ez lehetne egy igen csak elhamarkodott elgondolás, vagy legalább is nem teljes. Mert mi van, ha ezt éppen a foglyok kigúnyolása véget tette. Ennyire azért nem ment a dolgok mélyére, mert közben volt mivel foglalatoskodnia. Egy határozott mozdulat eléggé beszédes volt ahhoz, hogy megértse, látszólag hiába nincs semmi veszélyes a tarisznyájában, az nem maradhat nála. Ezt zokon is vette és gyerekes módon magához ölelte a mindig hűséges darabot, nem a kés miatt, ami ki tudja hol lapul. Többet értek számára a gyógyfüvek és az a pár darab apróbb kacat, amit másoktól kapott és most felmerült az a lehetőség, hogy talán itt kell őket hagynia. Viszont, ahogy eddig sem, úgy most sem mutattak a harcosok kíméletet és jelenlegi formájában, leginkább egy rongybabához hasonlított az erős kezek között. Mondhatnánk, hogy a kedve is elment attól, hogy akárcsak próbálkozás szintjén szájaljon, de mielőtt lerángathatták volna róla az egyszerű vándortáskát az immáron bizonyítottan mágusnő szertartásos búcsúja akasztotta meg az olajozottan működő fogaskerekeket. Sou is felé nézett, a szavakat nem értette és az már egy másik dolog, hogy nem is érthette volna, akkor sem, ha mondjuk ért valamicskét ahhoz a mágiához, amit a nagy többség szavakkal hív életre.
~ Tehát értenek a mágiához is és talán félik is mások hatalmát. ~ Találgatott, de kihasználva az alkalmat, leakasztotta tarisznyájának pántját a válláról és készségesen nyújtotta oda a hozzá közelebb álló alak felé. Még köpenyegét is levetette, megrázta, kívülről és belülről megmutatta közönségnek, utána pedig felemelt karokkal szépen lassan körbefordult. Szánt szándékkal tette ezt, így mindenki láthatta, hogy nem rejteget fegyvert.
- Legalább a köpenyemet megtarthatom? – Sikeresen megszabadította hangját az ellenséges felhangoktól, így inkább reménykedő volt, de ha más választást nem hagytak számára, akkor azt is átadta. Egy picit talán megijedt, ahogy a harcosok és talán a nép szellemi vezetője levetette a mágusnővel ékszereit. Neki is van egy, kinézetre közönséges csomózott karkötő, de számára szó szerint az életét jelenti. Így nem csoda, hogy azt nem hagyná el, de inkább a hozzá fűződő ígéret miatt. Engedelmessége sem csökken, a pap szavait még sem tudja csak úgy lenyelni, bár szó nélkül hagyja, de a tekintete, amivel ránéz, nem egy ijedt fogolyé.
- Nekem van egy olyan érzésem, hogy mindegy mi az igazság, bűnösnek leszünk kikiáltva. – Önmaga számára is meglepő a felismerés, de most először szólt ahhoz a két lényhez, akikkel együtt van ebben a slamasztikában. Hangja nem volt túl hangos, de óvatosság ide vagy oda, a helyiségben körbepillantva nem bírta megállni, hogy ne ossza meg balsejtelmét a társaival.

// Nem baj, majd én pótolom, Cloud, szószátyár módon
Mese: Régi-új világ; Kék polgárok és katonák közt a templom utcáján //

Ez a fojtó meleg levegő taglózta le az agyát? Vagy ennyire elvette az eszét ez az érthetetlen helyzet, amibe szó szerint belecsöppent? Vagy az zavarta meg, hogy nincs ideje alaposabban körülnézni, hiszen jóformán a fejét sem emelheti fel a földről, nehogy feltűnést keltsen kreol bőre a kékek közt? Valójában mindegy is, egyik állítás sem állja meg a helyét Balál előtt, s a lényegen nem változtatnak. Balál éles szemű megfigyelőnek tartotta magát, és a dzsungel, ahol felnőtt, folyton változott, és állandóan új, meg új dolgok vették körül a férfit, sosem szűnhetett a figyelme, néha egy rossz lépés is a halálával játszott. Úgy érezte, itt is ugyanez a helyzet, valahogy mégsem volt magabiztos, mintha nem lenne teljesen önmaga, a hely pedig annyira különleges volt, és minden oly új, hogy otthon érezte magát. Tudta, hogy szó szerint elég egy rossz lépés, és vége.
Visszagondolva az előbbi kérdésekre, a levegő kicsivel hűsebb a Hyarmenyában megszokottnál, de a páratartalma még közelebb áll a őserdő hatalmas fáit életben tartó nedves léghez, ez tehát nem hogy rosszul, de inkább frissítőként kell hasson elméjére, és testére. Minden légvételnél érezte a jól ismert párát keveredve a levegő részecskéivel. A helyzet vad, értelmetlennek látszó, és mágikus okból létrejött eseményeken alapult, ami már jobban megkavarta a férfit, aki a mágiát szívesen kútba dobná, minden további nélkül. Ám ez is inkább fente az érzékeit, és a szellemi tevékenységét, mintsem hogy visszavetné. Az egyik legrosszabb élménye talán valóban az, hogy nem veheti alaposan szemügyre a helyet, és az itt élőket, hiszen menekül, és máris ármányon töri a fejét, hogyan találjon rá Cloudra, és miként szabadítsa ki, hogy szerezze vissza a fegyvereit, no és persze, hogyan találjanak innen utat hazafelé. Abban ugyanis biztos volt, hogy az általa ismert vidékek, Lanuria maga sokkal messzebb van innen, mint amit az ő gyenge teleportáló képessége megtehet. Mégis mi az amitől érzi, hogy visszafogja, és nem képes teljes értékű lenni? Fogalma sem volt, és minden tervezgetés mellett próbált választ találni, mi lett vele?
Kattogott az agya, míg szeme sarkából figyelte a környéket, és az utcán egyre sűrűbben hömpölygő, izgatott tömeget. Valami legyengítette? Az ütést a fején eddig sem nagyon érezte, jobban sajognak teste más részei a víz elemi erejétől ért csapások miatt. Az ereiben csordogáló mágia magától gyógyította a testét, amitől ettől könnyebb lett. Ó, hát persze! Már megint ez az ostobaság! A mágia fárasztja... Rájöhetett volna. Vagyis korábban, még a parton eszébe is jutott, és számolt is vele, de valahogy a sor újdonság, és az izgatottság feledtette vele. Pihenésre lesz szüksége, valószínű, hogy lassan már csak az izgalomtól megváltozott belső kémiája hajtja. A fenébe is! Ki kell találnia valamit, de mit? Hirtelen megtorpant, majd oldalazva nézett körül. Mégse kopogtathat be egy ajtón, befolyásába kerítve, sakkban tartva az otthoniakat, hogy Bocs, de neki most aludnia kell néhány, ő sem tudja hány órácskát, mielőtt tovább megy. És az eseményeket sem képes leállítani, Cloudot lehet, hogy hamarosan egy bíróságra, vagy rosszabb esetben egy vesztőhelyre viszik. Látta a katonák szemében a rettegést, ami megelőzte a fellépésüket velük szemben, és látta az eltökéltségüket, hogy a hatalom szolgálatában bármit megtegyenek velük, ami itt elvárás. Bármit, ami a hatalomé, a népé, a vallásé, mindegy. Tudta, hogy nem pihenhet. A civilizációról alkotott képe szerint veszélyben forog az életük, tartott tőle, hogy a kis szőkéét már kockára is tette hirtelen tettével, de jobbat nem tehetett, mint hogy nem várta meg, míg katonák komolyabb gyűrűjébe érnek, és bezárják őket együtt. Látnia kellett, mi ez a hely, igaz alaposabban nem tudja most feltérképezni, de agya, mint a szivacs, itta az információkat, és elraktározott még jelentéktelennek tűnő dolgokat is. Léggömböket például, amik mutatványosok, cirkuszosok csapatát kísérték eddigi emlékei szerint, de ezek itt sokkalta nagyobbak, és teherbíróak voltak, mint csónakok az égen, a város felett. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a város gazdagon díszített, oszlopos lábakon álló területei a vízesés tetején, egészen eme alsó rész fölé nyúlnak, mintha két szinten álló egyetlen építmény volna, egységben, még úgy is, hogy sok terület ligetekkel szabdalt volt az alsó rész, és fenn a vízesés tetején, a dombokon lombok zöldjét sűrűn látta megvillanni, az ég felé törekvő építmények tornyain túl. Megfordult a saját tengelye körül, és látta, hogy enyhe lankát hagyott maga mögött, észak felé a várost, egész közel, egy keskeny erdősáv határolja, talán tölgyes, amin túl sűrűbbek az égen a fellegek, egy újabb, sokkal nagyobb vízfelületre utalva. Meg kell tudnia, hol a templomuk, a papjaik, a vezetőik, és ha Cloudot kiszabadítja, vagy biztonságban tudja egy ideig, akkor talán az az erdő volna a legközelebbi hely, ahol meghúzódhat, hogy aludjon valamicskét.
Látta a különleges ruházatot, amit viseltek. Az út mellé húzódva jobban megfigyelte azokat, akik utána jöttek felfelé a kicsiny kaptatón. Szembetűnő volt, hogy a polgárok öltözete elsősorban kényelmes, és praktikus volt, semmint hivalkodó. A férfiak, és a nők nagy része is olyan ruhákban járt, hogy abban akár a küzdőtérre is vonulhattak volna. Alkatuk, tartásuk, és járásuk is arról árulkodott, hogy ez egy harcos nép. Ez megint nem töltötte el túl jó érzésekkel. Hűvösség járta át. Megborzongott. Idegen nép ez, idegen a táj. Térképeket próbált maga elé idézni, ahol nagy folyó, toronymagas vízesésére épült egy ilyen gazdag, és zsúfolt nagyváros, valahol a tenger partján, mert a folyó tovább hömpölyögve, miközben ezek a kékek kihasználják erejét, és termékenységét, biztosan oda, a nagyon közeli tengerbe ömlik. Nem rémlett ilyen hely Lanuriában. Megdöbbent, amikor az jutott eszébe, hogy azt sem tudja, mely tenger lehet ez. Lehetséges, hogy köze sincs a Remény-tengeréhez. Hirtelen nem is tudta, mit csinál. Fontosabb dolgok vannak itt rejtve előtte, mint amiken eddig keresztül akart látni. Hiszen, ha tudná, mit keresnek itt, valószínűbb, hogy előbbre vinné ez a tudás, mint mindaz, amit így megfigyelhet, legyen bármilyen éber. És hát be kell vallania magának, hogy nem is az... Pihennie kellene, normális állapotában talán már el is aludt volna, és félt, hogy ez egyik pillanatról a másikra is bekövetkezhet. Tehát a fő kérdés nem egyszerűen az, hogy hol vannak, vagy hol van Cloud, és hogyan menekülhetnek? Hanem az, hogy miért kerültek ide?
~ Az Istenekre, csak látnám Cloudot! ~ De nem látta, viszont helyette kék fegyveresek kis csoportját látta a nyomába eredni. Álcája korántsem volt tökéletes, egyébként szívesebben öltötte volna fel a kékek, egyszerűségében is furcsa viseletét, csupán kényelmi okokból.
Feltűnést keltett, de egyenlőre csak az a pár harcos van a nyomában, és ők sem biztosak a dolgukban. Két lehetősége van, bevárja őket, úgyis láthatóan utolérik, meggyötört teste nem bírná az iramot. Akkor botor módon felveszi velük a harcot, ami egyenlő lenne a megadással, csak nem oly szégyenteljes. Zsákjában, rongyokba bugyolálva ott lapult a szokott helyén a karana, amit tűrhetően megtanult használni még gyermek, és legény korában, a falusiak botokkal vívott viadalai során, s a nemes urak lovagi tornáin, és a Déli-dombság békéjébe belerobbanó, területi viták elrendezésére szolgáló, kisebb belviszályok háborúságai alatt, sőt eltűnt barátja katona tiszt révén több fogást, és cselt is tanított neki, amivel az életét, vagy a becsületét is mentheti, ha kell, de oly ritkán használta, mint amilyen a sárkány könnye, és csak nagyon indokolt esetben. Ezt még mindig nem tartotta annak, annál is inkább, mert oltott már ki emberéletet, és nem érezte jól magát ettől. Más a vadászat, és más a halálos kimenetelű harc.
A másik lehetősége azonban még jobban aggasztotta, mert megint varázslatot kell használnia, és azonnal döntenie kell ez ügyben. Egy illúzió varázslattal egy ideig becsaphatja a katonákat, akik talán a nyomát veszthetik, és eljuthat a közeli tölgyesbe alant. Ez a varázslat nem kíván túl nagy erőt, hiszen csupán illúzió, szemfényvesztők is használják. Egy másik varázslat a vizet dolgozhatja meg, amiből van itt elég, és megnehezítheti a követését, a nyomát a legjobb nyomolvasók is elveszítenék. Ez viszont már nehezebb, ugyan a levegő tele van párával, sőt felhőkbe burkolózik a város eme alsó része. Mégsem kell akkora energia hozzá, mintha neki kéne teremtenie, és sűrűsítenie a felhőket.
Szaporázta a lábait, egyenlőre az eredeti útirányba. Azonnal döntenie kell! Mielőtt dönthetett volna, meglátta a tűztől lecsupaszított helyet, és megérezte azt a mágiát, amit nem szabadott volna. Felfedező kíváncsisága majdnem eszét vette, és hajszál híján belesétált a környéket lándzsákkal őrző katonákba, akiken látszott, hogy idegeik a pattanásig feszültek, Friss fanyar füstszagot érzett, és az üszkös, kormos terület kellős közepén az őrök közt egy gyönyörű jelenséget látott. Egy hófehér, vakító láng táncolt egy kidolgozott oltár fölött. A tűz felől hatalmas erejű mágia hatolt Balál természetes érzékeibe. A tűzviharon kívül soha nem érzett még ehhez foghatót. Egy pillanatra feledett mindent, és elindult a jelenés felé, ami egy egész templomot érdemelt volna. Ezzel a gondolattal tért vissza a valóságba. ~ A templom, az Ősiekre! Ez a templom! Elégett a kékek temploma... de Cloud nincs itt, talán a közelben... ~ Visszatántorodott, szétnézve azon kapta magát, hogy azt se tudja, hol van. Vajon tudják ezek a lények, mekkora hatalmasságot őriznek ilyen erőkkel? Ó igen, ez erre vall. De neki akkor is legalább meg kell melengetnie a kezeit, legalább a közelébe kell mennie. Teljesen összezavarodott. Könny szökött a szemébe. A fehér mágia érintette ilyen érzékenyen, amivel szinte alig találkozott. Érezte a tűz érinthetetlen szentségét, úgy vonzotta őt, mint a mágnes. De nem mehet oda. Lassan eszmélt. Üldözői majdnem utolérték.
~ Az illúzió!~ Már kezdte is. Körző mozdulatba lendítette a jobbját, és a közben oda érkező katonákra pillantott. Tudta, hogy megzavarja őket néhány percre, nem többre. Nem látják őt, alakja szinte teljesen beleolvadt a háttérbe. Nem csak a katonák, de mindenki szeme elől eltűnt ismét. Máris a megbolydult méhkas közepén találta magát, mintha fuvallat lengette volna a tűz aranyló lángját, de hogyan vehetné el, hiszen az oltár felett lebegett. Könnyek patakzottak az arcán, nem viheti magával. Tudatosult benne, hogy nem véletlenül van itt ez a tűz. Az istenek helyezhették ide. Félelmei elillantak, érezte, hogy a mágia lehet nagyon jó, és lehet nagyon is élő valami, ha ilyesmit képes produkálni. De pontosan mit is? Fogalma sem volt. Csak megérzés. Eközben oly halkan, hogy senki se hallhassa, újabb igézetbe kezdett. A fejük felett egy felhő kristályosodva sűrűsödött össze, és elnehezedve készült kiadni a terhét. Mennydörgés hallatszott, jeleként, hogy odafenn nagyon lehűlt a levegő. Aztán mire észbe kaphattak volna a kékek, oly sűrű jég hullott alá, hogy beterített mindent a környéken, kásás olvadékony réteggel, aminek nem volt sok ideje megfagyni, arra viszont elég volt, hogy Balál nyomát láthatatlanná, s az utat csúszóssá tegye. A mágus percek alatt eltűnt a sokaság közeléből. Vigyázott, hogy bokrok, s fák szövevénye fogja közre, és árnyékok oltalmában legyen, amikor apránként láthatóvá fog válni a teste.
Maga sem értette, mit töketlenkedett össze. Nem egészen ez volt a terve... Talán nem egyezett az Istenek akaratával... De akkor mi legyen most? Irány a tölgyes! Azonnal oda kell mennie, mert menten össze esik.