Savanti - A vizek városa

//Rácsok megett', Kesa és Archastor //

Ugyan olyan egyszerű mozdulattal veszi vissza köpenyét, mint amilyennel átadta. Ebben az egy ruhadarabjában nem szokott soha semmit sem rejtegetni, így bajos lett volna a szálak közé ragadt bogáncson és egy kevés szalmamorzsalékon kívül bármit is találni benne. Talán finom pihetollat, a frissen hullót hó színét is megszégyenítő fehérségben, de szerencsére rendesen kirázta köpenyegét, mielőtt a városba lépett volna. Mert ami lehetetlennek tűnik, az általában meg szokott esni azzal, aki megnyugtatja magát, hogy saját elhullajtott tolla miatt, mondjuk rögtön csirke tolvajnak nézik. A kékes bőrű férfi, aki kimondottan megbámulja, felhívja magára Sou figyelmét, így vet is egy érdeklődő pillantást irányába, de nem többet, hiszen közben a pap és társnője között tovább folyik a szó.
A mágusnő szavára felé pillantott, egy rövid ideig a tekintetét fürkészve, hátha valami tervet igyekszik véghez vinni és nem ártan benne egy kis segítség. Aztán az elfre vándorolt pillantása. Igazából már döntött, csak meg akart a felől győződni, hogy vajon a harcos lelkületű férfi szándékozik e lépni, de ha tenné is, Sounak szándékában áll megelőzni. Mindhárman jobban járnak, ha nem az jelentkezik, akiről ránézésre is meg lehet állapítani, hogy nem csak távolról és elméletben ismeri a fegyvereket. Szavakkal ugyan nem jelzi, hogy eleget kíván tenni társa kérésnek, de mellé lép szándéka jeléül és persze hogy fölöslegesen. A vezetőnek ugyan is teljesen más véleménye van a dologról. Bár érthető, mert ha lenne is olyan vakmerő hogy egyikük kezébe adja a fegyvert, a korábban kimondott varázslat –ami persze nem az volt-, lehet pont így válna teljessé és akkor megnézhetnék magukat. Sajnos hiába volt jó az érvelés, a felsőbbség teljes rendreutasítás éppen ugyan úgy megállja a helyét. ~ Ez így még sem maradhat. …~ Némi gondolat szünet következett. ~ Nem igaz, hogy most nem vagyok képes valami értelmeset, vagy annak tűnőt kinyögni. ~ Izmai, az a kevés is megfeszült, ahogy a vélhetőleg valami fontos vezető, de inkább szellemi, mert ha kevésben is, de különbözött a lándzsákat tartóktól, szóval, kiadta a parancsot. Az épület maga még mindig antipatikus számára és mint a legszabadabb elemet használó lény, nehezen is viseli a bezártságot. Tehát még mindig nem akaródzik belépnie és mintha csak az istenek hallgatták volna meg, jég hullik az égből.
~ Ezt viszont valaki más idézte elő. ~ Nem teljesen tudatos gondolat volt, inkább az sunnyogó sokadik érzék mondatta a sutyorgó belső hang halk hangján. A korábbi kijelentés pedig hirtelen az ellenkezőjévé fordul, nem hogy megnőne a figyelmetlen strázsák száma, még rájuk is ordítanak és megkezdődik a beráncigálás. Sout biztos, hogy nem képesek önálló haladásra rábírni, legalább is a küszöbig. Ott ugyan is hamarjában tesz két lépést, nagy levegőt véve és lehunyva a szemét, hiszen az hajlamos olykor elárulni. Jól lehet, emberi alakban van, de ahogy az orra kimondottan jól működik, úgy a sötétben látó szeme is, csak míg az előbbi nem okoz szembetűnő látványt, addig az utóbbi nem átall a gyér fényben felvillanni. Innen engedelmes hagyja, hogy arra irányítsák amerre a többség szerint mennie kell, egyenesen be a cellába. Természetes a mozdulatsor, amivel tüzetesen körbenéz és ösztönösen találja meg a rést a falon, magában el is mosolyodik, neki ugyan is elég a falon egy hajszálrepedés és kipréseli magát. De a méretet látva kevés kétsége támad, hogy édes hármasban a szökevények bőrébe bújhassanak általa. Azonban a pap tevékenysége már igen is ad okot az aggodalomra.
A földre dobja köpönyegét, majd egykedvűen le is telepedig az anyagra törökülésben és combjaira könyökölve, megtámasztva állát figyeli, ahogy a varázslat kiteljesedik. ~ Vajon csak a rácsokat bűvölte meg, vagy az egész cellát? ~ Lényeges kérdés, ha már nem cselekedett első felindulásból. Mert szívesen átrántotta volna a pökhendi alakot a rácsokon, de talán az őrök nem haboztak volna végezni velük. Ugyan kétkedve, de kinézi a varázslatot végrehajtó alakból, hogy az életét is odaadná, ha azon múlna, hogy a foglyok megmenekülnek sorsuk elől. Lehunyt szemmel egy aprócska sóhaj hagyja el ajkait és ezt a kis áramlatot fogja meg hatalmával, általa igyekszik megtudni van e áthatolhatatlan gát előtte vagy sem.
- Tartom magam a korábbi kijelentésemhez. – Szólal meg halkan, társai felé fordulva, mikor már magukra maradtak, persze az őröket leszámítva. – Van valami ötletetek?

// Mese: Régi-új világ- Egy idegen kunyhóban, valakivel...és az 'átkozott mágia' //

Semeddig sem ér el a varázs alatt, és már érzi is a vesztét. Most akkor valószínűleg éppen begyalogolt a saját vesztőhelyére. Lábai meg-megrogynak, és az erős zsibbadás a karjaitól az egész testén át végigszalad a talpáig. Érzi, ahogy nyaktól lefele elgyengül, mintha zuhanna, akárcsak az előbb a vízesésbe. Minden erejére szüksége van, hogy eltávolodjon a kékek csoportjától, de tudja, hogy bárki felfedezheti a testét, ha itt elájul. Ha ugyan már meg nem látták.
Gondolatai szertefoszlottak, mint az elnyűtt ingvászon a mosónők keze között. Utoljára még felvillan előtte régi barátja összeomló teste, ahogy megroggyan a nem várt, hátulról érkező szúrástól, és mint egy zsák, leszédül ernyedt teste a délvidéki kúria védfaláról, hogy mindörökre eltűnjön Balál aggódó tekintete elől, aki a hátsó kapun kívül tartja még a frontot néhány harcossal, és hogy soha többé ne kerüljön elő.
Álmában egy félhomályba burkolózó sziklafennsíkon küzd az életéért, ahol egy égbenyúló nagy, fekete sziklába faragtak egy várat, aminek kapuja felett, egy kiszögelésen barátja életben van, és harcol, valami elérhetetlen, és alig belátható magasságban. Mielőtt elérné az aljas orvtámadó, hogy hátulról ledöfje, Balál kiáltani próbál figyelmeztetésül, de nem jön ki hang a torkán. Megnémult, és elhagyja a hite is. Könnyek szöknek a szemébe, tudja, hogy meg kell akadályoznia, hogy eltűnjön a szeme elől a sebesült. Talán ha elkapná. Utolsó erejével hajítva el a karanáját, rohanni kezd, lábai, mint a nehezékek, hátráltatják. Befelé nyeli a könnyeit, ne lássa senki. Míg odaér, az egy örökkévalóság, többször elesik, és mintha valaki megpróbálná a köves, véráztatta földön visszahúzni. Végre ott van, a magasra szökő fekete fal alatt áll, a kapu előtt, és kinyújtja a karjait az egyensúlyát vesztett jó barát alá, mintha felfoghatná a nagy erejű becsapódást, vagy megfogva megakadályozhatná, hogy eltűnjön.
A fekete sziklavár félig meddig kitárt, kétszárnyú kapuján ekkor egy sötét árny suhan keresztül, egyenesen a mágusnak repülve, teljes erőből nekicsapódva akkorát taszít fájó, elgyötört testén, hogy a fennsík teljes széltében keresztül szállnak, amaz maga előtt tolja őt, könnyedén, mint a semmit, és aztán mindketten zuhanni kezdenek egy feneketlen szakadékba, amit a lemenő nap utolsó fényei csak részben világítanak be, és ami mélyebb, mint amiket eddig a vadász látott. Az árny kicsivel felette kapálózás nélkül zuhan. talán irányítja a mozgását, fejjel egyenesen lefelé fordul, úgy ahogy az ember vízbe szokott fejest ugrani. Balál hanyatt zuhan a mélybe, és arc az arcnak fordul. legszörnyűbb rémálmai figuráját ismeri fel a másikban. A rettenetes fekete mágus az, aki mosolytalan száját kitátva, elnyújtott üvöltést hallat. Fájdalom, és halál robban Balál képébe, mint a szél, aztán a feketeköpenyes egészen közel ér hozzá, hosszú fekete lobonca, és köpenye lobog utána, sötét és nem mágusi varázslatok szaga gyűlik a szürke orrába. De Balál már nem mutat ijedtséget, ismeri ezt a szenvedő férfit, annyiszor álmodott már vele, és tudja, hogy nem szabad meglepődnie semmin. Szíve ugyan a torkában dobog, de hát, mindjárt vége, odacsapódik valaminek, és megszűnik a test összes kínja, ez már a végső izgalom. Szenvtelen tekintettel bámul vissza a feketére. Mígnem kinyúlik feléje annak mindkét karja, és megragadják az erős markok, amik nem kezek már, hanem karmok, belevájnak kétoldalt a derekába, hogy majd beleszakad, végül behunyja kiszáradt, égő szemeit, és mégis tudja, látja maga előtt, ahogy a köpeny a másikon nagy szárnyakká alakul át, hallja a suhogást, és érzi a levegő vad mozgását, ahogy felszállnak. Erőlködve kinyitja a szemeit, és látja, hogy magasabbra viszi őt, mint a sziklavár, és a torony csúcsán az oltár felett lebegő aranyos-fehér láng, amit meg kell szereznie...igen...meg kell szereznie...
Hirtelen felébred benne az élni akarás, a hatalmasság azonban meg fogja ölni. Balál már nem várja az elkerülhetetlent, de erőtlenül lóg a karmok között. A fekete hegytetőre érve már csillagok ébredeznek a még éppen látható horizont felett, és a hegyoromra ereszkedik vele a sárkány. Pikkelyein vér csillan, de arany ragyogásuk elnyomja azt, mint egy illúziót. Balál szemfényvesztésre gondol, hogy talán arra lenne ideje, de a Hatalmas olyan erős mágiát hord az ereiben, hogy nincs értelme próbálkoznia ellene varázslattal. Most örülne a vadász a kardjának, mit botor mód elhagyott. A sárkány szabadon hagyja előtte védtelen mellkasát, és a karcsú nyakát. Ő csak felhasitaná a torkát a légcső mentén, és lejjebb megszabadítaná az óriás szívtől. A bestia szeme is megvillan. Végülis elcsendesedik. Nincs üvöltés, sem vijjogás, sem morgás, csak halkan, egyenletesen szuszog. A fejét lassú mozdulattal olyan közel hajtja a férfihez, amilyen közelről még kivehetik egymás vonásait a homályban. Az arany sárkány talán egészben is lenyelhetné őt, de a szemeiben csak a mély bánat él, eltűnt a vad indulat. Helyette egyik szeme sarkából egy csepp gyémánt indul lágyan, és hangtalanul útjára, végigkúszva a hosszúkás orrnyergen, majd a felső ajak mentén utat találva lecsöppen a mágusra. Meleg érintéssel csattan szét a hatalmas könnycsepp Balál arcán, és mintha fájdalmait gyógyította volna, új életre kelteti a végső rándulásra is felkészült testet. Életadó volt, az oltár felett táncoló láng erejét érezte benne a mágus, úgy vélte, a halálból is visszahozná ez az erő.
~ No, most jön az a rész, amikor a Hatalmas kitátja a száját, és benyel.~ Ez volt az első gondolata, mialatt megpróbált felülni, ha amaz hagyta. A tájra ráborult az éjszakai sötétség.
Balál felült, és a vaksötétben nem tudta, hol van. Sokáig szoktatta a szemét, mire kivett egy alakot, ami mellette ült. Nem sárkány, inkább emberhez hasonló forma volt. Mozdulatlan, és alig hallhatóan szuszog. Ám lehet, hogy tévedett. Ez egy szoba. Nem a hegyekben van, hasított bele a felismerés. Ablakot, ajtót kezdett keresni a sötétben hunyorogva, majd letette a lábát a padlóra. Eszébe jutottak a kékek, és hirtelen kötelékeket, vagy rabláncokat kutatott magán. Hűvös érintéssel csusszant lába alá a padló. Megszabadították a bakancsától, és a kapcarongyától. Álmodott hát. Mindig várta, hogy egy napon bekövetkezik valami hasonló eset, a fekete mágussal, meg az arany sárkánnyal, akik valamiféle szoros kapcsolatban lehetnek. De ez az előbbi is csak egy valószínűtlen álom volt. Így viszont felmerült a kérdés a mágusban: ~ Mi történt velem a valóságban?~

//Mese: Régi-Új világ//
Zolfar meglepett arccal konstatálta a mágus visszatértét, és a felé irányított kérdések sokaságát.
A sürgető kérdések és a mágus türelmetlen arca Zolfarba folytotta a szót. Nem tudott azonnal megszólalni.
"Hová mennél ha elengednélek?" Mercula első mondata zúgott a fejében. A többi mondatot csupán felfogni volt képes a válaszon gondolkodni már nem.
A kérdésre a válasz egyszerű csak nem tudja véghezvinni, még akkor sem ha elengedi Mercula, mivel nem tudja hol van, hogyan került ide, nem talál vissza Lanúriára. Szüksége van a mágus segítségére.
-Vissza szeretnék jutni az erdőmbe, honnan idekerültem. Kérlek segíts nekem, fogadj szolgálataidba és bebizonyítom, hogy nem én felelek a történtekért. És ha megoldást találtunk erre a félreértésre, rendelkezz velem döntésed szerint.
A mondat végére érve a szellemnek csillapódott a félelme a mágus hatalmtól, mely áttessékelheti öt a túlvilágra. A Mercula szemében még mindig a haragot és a türelmetlenséget sugározta a szellem felé. Egy pillanatra sem vette le szemét prédájáról. Zolfar frusztrálva érezte magát a kínos csönd alatt.
-Honnan jöttetek? -Törte meg a csendet Mercula türelmetlen hangja. Zolfar a kérdés hallatán önkénytelenül vágta rá a választ.
-Lanúria északi szegletéről, de csak egyedül voltam. -A mágus kérdő tekintete nem nyugtatta meg a szellemet.
-Akkor miért mondtad azt hogy többen vagytok?
-Feltételezéseim vannak. Mivel a hegyről be lehetett látni a környező területet és a tűzvihar távoliról a kontinens belsejéböl közeledett felém. Nem kell ezek után magyaráznom, hogyha én ide kerültem más is kerülhetett ebbe a helyzetbe. -Kis csend következett mely csak fokozta a feszültséget a szellem és a mágus között.
Hol vagyok? -Törte meg a csendet Zolfar.

// Mese: Régi-új világ; Malagárral, Malagár mágus kunyhójában //

Balál talán hamarabb fog választ kapni kivételesen, mint sejtette e zűrzavaros napon. Mi lett vele azután, hogy elhagyta a templom területét? Úgy gondolja, hogy elvesztette az eszméletét, szokás szerint, mint mikor túl sokat varázsolt. A hang az ülő alak felől, ami megtöri a sötét kis helyiség csöndjét, egészen kellemes, szinte baráti. Úgy szólítja meg, mint aki egy egyszerű, bajba jutott utazót köszönt, és talán hajlandóságot mutat segíteni.
- Hogy…? Óh…üdv újra közöttünk idegen! Érted, amit mondok?
A kérdés logikus észjárású, és feltételezi, hogy az idős férfihang tulajdonosa jól tudja, és elfogadta, hogy a szürkeköpenyes messziről érkezett.
Balál hiába meresztgette a szemét, olyan sötétben voltak, hogy továbbra is csak egy mozgó árnyat látott a hang irányában.
- Igen. Egészen jól értelek, idegen.
Bágyadt volt még, és talán emiatt meglepően lágyan válaszolt, nyomát sem mutatta gúnynak, sem ingerlékenységnek, pedig az események kezdték piszkálni a türelmének határait. Mindazonáltal bárki is ez a lény, nem tartotta valószínűleg, hogy ő tehet a történtekről, hiba volna rajta kiélni a dühét. Hatalmas tenyerébe temette az arcát, és belefújt egy hosszút. Mintha így kiadhatná a felgyülemlett indulatait. Összevissza kérdések pattogtak a fejében, nem csoda hát, ha az első kimondottak nem követték az udvariasságot, sem egy okos sorrendet:
- Hol vagyok? Hova vittétek Cloudot? Mi ez a hely? És Lanuria mely részén vagyunk? Kik vagytok, kék népek? Netán az elfek egy családja?
~ Lassabban, Balál!~ parancsolt megálljt magának. Meg is torpant. Azonnal tudni akart mindent, de ez így... ez így inkább a tudós elme, nem pedig a világjáró vadász-mágus. Felpillantott az ágyról, és lassan felállt. Nem húzták vissza kötelékek, egy erősebb szellemi erőt érzett azonban. A zsigereibe hatolt bele az ismeretlen alapú mágia szaga, fanyar illat helyett elfogadhatónak tűnt, de egyben veszélyes hatalomnak. Egy nagyobb, és sokkal összeszedettebb tudású varázslót feltételezett, mint amilyen ő maga. Egy-két nyújtó gyakorlat után alaposan megmozgatta a nyakát, bármit csinált közben a másik, és csak ezután folytatta, sűrű homlokdörzsölés és ráncolás közt:
- Elnézést! Az én nevem: Balál Tangeran. Származásom szerint mágus vagyok, de szívesebben élem a vadászok, feltalálók, és világjárók viszontagságos, mégis egyszerűbb hétköznapjait. A Hyarmenya-dzsungel és a vidéke nevelt, és onnan indultam el pár éve megismerni a hazám távolabb eső szegleteit- kis szünetet tartott, és várt, hogy elmélyülhessen a másik tekintetében-. Benned kit tisztelhetek?

//a Cellában//

Az első csomagocska érkezése még meglepi, a következőnél viszont azt lesi, ugyan honnét is érkeztek. Miután az utolsó ajándék is megérkezett, a hozzá közelebb eső után nyúlt, nem óvatoskodott, inkább kíváncsian fogta a kezébe és még távolabb tartva magától mélyet szippantott a levegőből. Érdekes illatok egyvelege jutott el hozzá, ismerős is volt közte, de meg volt a maga sajátos és ismeretlen aromája. Pillantása a a mágushölgyeményre vándorolt, aztán az elf harcosra és némi időzés után, újból a nyílás irányába fordultak zöld íriszei. A jégszilánkok beékelődve, végükön a meleg lassú munkával kövér vízcseppeket érlel. Elfojtott sóhajjal áll talpra, majd a rácsokhoz sétálva szabad kezével ráfogott, illetve ráfogott volna, ha a ráolvasott ige nem működne megfelelően.
~ Azt hiszen ennyit arról a kósza gondolatról, hogy sárkányként szétveszíthetném a cella oldalait. ~ Szabad nagyot álmodni, de inkább meggyőződött, minthogy kipróbálta volna és ezzel egy számára és társai számára, talán nekik főleg nem kellemes helyzetbe hozza. Elidőzött még egy kicsit a rácsok előtt, hallgatva a háta mögött zajló beszélgetést, aztán persze megfordult és egyenesen a nyílás alá, közelébe lépett jobban szemügyre véve. Egy terv kezdett motoszkálni a kobakjában, de bizonytalannak tűnt, ahogy eredményessége is, de meg fogja osztania többiekkel, hátha közösen mennek majd valamire.
- Mi lenne ha, azt a kis rést egy kicsit kitágítanánk? – Teszi fel a kérdést, amint valamivel közelebb lépett a másik két személyhez, de persze nem túl hangosan. Az őreiknek még sem kéne tudomást szerezniük arról, hogy szökést tervezgetnek, vagy is hogy inkább arról, hogy azt mi módon szeretnék kivitelezni. – Víz van és innen-onnan még lehet is szerezni, már csak megfelelő hidegre van szükség és akár… csali is lehet, hogy kinyissák az ajtót Egyéb iránt illúziókkal tudok segíteni és kisebb dolgok valóra váltásával. – Az ötlete mellett jónak látta nagy vonalakban vázolni, hogy tőle mire lehet számítani, ami a mágiát illeti. Belegondolva nem tűnik túl soknak, de annyit azért talán el tudna érni, hogy azt hidjék megszöktek a valóságos nagyságú lyukon keresztül és ha az ajtót nem is nyitják ki, amíg azzal törődnek „vendéglátóik”, hogy felhajtsák őket, akár el is kulloghatnak az üldözők nyomaiban. Így csak könnyebb lenne elillanni. Figyelő tekintetben azért nem szenvednek hiányt, ki is pillant a rácson túli helyiségre, erős és magas népségről van szó, ez rögtön feleteti Souval a kérdést, hogy vajon mennyire jók az érzékeik? Emberszerű, vagy azért annál jobb? Valahogy ezen témát boncolgató kérdések között váratlanul felbukkan a korábbi „ígérete” a papnak.
- A legkorábbi lehetőségünk az lesz, amikor az úgynevezett kihallgatásra visznek. Legalább is, ha más nem jön közbe, ezt tartom valószínűnek.

//Mese: Régi-Új világ//
-Köszönöm!
*Válaszolt Zolfar Mercula döntésére. Nyugalmat érzett magában a szellem, lehet sikerült megértetnie magát a mágussal, hogy nem ő felel a történtekért. Ha megoldódik ez a helyzet hazamehet már-már otthonának nevezett erdélyébe. Vagy mégsem bízik meg benne a mágus? Az utolsó kérdésre a választ nem tudta hová tenni. Soha nem hallott ilyen földről. Vadalan földje.*
-Vadalan földje? Soha nem hallottam ilyen földről. És bármilyen nehéz elhinni de Lanurián is tűzvihar volt. Nem tudom milyen mágia volt ez, de én nem tudok ilyet létrehozni. Soha életemben nem is tudtam varázsolni!
*A mondat közepén lépett közelebb Arben. Zolfar nem tudta mit akar a másik szellem, de látszólag nem is tudja meg mivel Mercula megállította közeledésében.*
-Tudsz mutatni képeket életedről, népedről, világodról? Vetíts ki, nem könnyű mágia, de tán léted múlik rajta...
*Lehetetlen kérés egy olyan lénytől, aki soha nem is használt mágiát. Nem tudja miként kell ilyes fajta emléket kivetíteni. De ha segítséget nyújt Mercula Zolfarnak akkor sikerülhet az emlékeket fizikális síkra hozni.*
-Nem tudom miként hozzam elő az emlékeimet úgy hogy azt ti is lássátok. Ahogy az előbb említettem soha nem használtam magiát. De ha segítesz nekem és elmondod hogy vigyem véghez a műveletet. Megteszek mindent ami tőlem telik.
*Ismeretlen érzés kerítette hatalmába Zolfart, olyan dolgot kell véghez vinnie amit soha életében nem csinált. Egy ismeretlen új világba csöppent. Új ismeretlen tájakkal, emberekkel, fajokkal ismerkedhet meg itt tartózkodása alatt.

//Kesa és Archastor//

- Általában nem tervezem előre minden lépésemet. – Ismeri be, mert tart attól, hogyha túlzottan belebonyolódik és utána még ragaszkodik is az elgondolásához, akkor abból semmi jó, sőt, talán egyenesen katasztrófa sülne ki. Szépen lépésenként szeret haladni, most is, előbb szeretne kiszabadulni a falakkal körbezárt szobából és majd, ha kint lesz, illetve lesznek, majd ráér azon töprengeni, hogy hogyan és merre tovább. Bár a hogyanra már így is beugrott legalább két megvalósítható ötlet. – Nem szeretek mindent nem létező dolgokra hagyni, jelen helyzetünkben pont azért készíteném el a rést, mert nem tudhatom, hogy mentálisan mennyire erősek ezek a .. kék bőrű szerzetek. – Leereszti a vállait és a mágusnőről a rácson túli területre függeszti a tekintetét. Túl sokszor szembesült azzal, hogy az illúziók jók és hasznosak, de elég egy pillanatnyi figyelmetlenség, vagy csak egy igazán kifinomult elme és arra, amire ez a fajta varázshatalom épít akár hasznavehetetlen is lehet. Társnője mellé sétál, hogy a következő mozzanatnak ne igen lehessen más szemtanúja, legfeljebb ha a velük lévő elf is közelebb húzódik hozzájuk. Egyszerűen kinyújtja a kezét, tenyerét felfelé fordítva.
- A valóság és káprázat közötti határ vékony, de igen hasznos, ha tudunk vele bánni. – Kezén a bőr tapintásra és mintázatra nem változik, hiába értek hozzá a harcosok, akkor nem igazán azzal volt elfoglalva, hogy milliméternyi pontossággal elemezze azt, amit a tapintása sugall. Ellenben fakó, szinte fehér színe, feltehetően egy egészséges kékség bőrszínének árnyalatát vette magára. Bár, kétség sem fér hozzá, hogy ez ugyan úgy magában hordozza a lebukás veszélyeit, viszont egy köpeny fedezékéből, éppen csak kilátszó kék testrészek talán elegek lennének, hogy megmeneküljenek a gyanú árnyékából. Mélyebben azonban nem fejti ki az ötletét, karját is a háta mögé rejti, ami persze már visszanyerte eredeti fakó színét és a másikat is hozzá hajtva, összekulcsolja ujjait.
- Rendben. – Meglepően könnyen egyezik bele a dologba, azonban ennek miértjét nem is takargatja. – Általában egymagam keveredek bajba, nem lenne túl fair, ha most is csak magamat menteném. – Mondhatni, hogy ez egy jellemző vonása a még ifjoncoknak, akikben még nem oltották ki a becsület lángjait. Nem számít számára kiről van szó, mert most ugyan olyan „nyomorult” a helyzetük. Sou felfogása, a látszat ellenére azért nem ilyen naiv, nagyon is tisztában van vele, hogy a vele lévő két személy éppen ugyan olyan ismeretlen veszélyeket rejtegethet, mint a kék bőrűek. ~ Információt? Szóba állnának egyáltalán velünk? ~ Kételkedett a dolog sikerességében, de még is követte a hölgyeményt és néhány lépéssel, egyel, talán kettővel lemaradva mögötte meg is állapodik és kíváncsian fürkészte a sejtelmességben megbújó őröket. Aztán azt az egyet, aki végül előmerészkedett és nem csakhogy felfedte magát, de még meg is szólat. Ugyan, amit mondott, az nem volt valami felvillanyozó, de azért csak volt benne valami parányi remény, hogy nem mind olyan vaskalapos, mint külsőről látszik.
- Egy ilyen szép hely népe, hogy lehet ilyen… - Amennyit látott, a romok ellenére is, egészen lenyűgöző és annyira más volt, mint az eddig ismertek. Egy pillanatra talán Norlan és Alvanion részleteit vélte felismerni, mintha ez a hely az említett két város harmonikus keveredését adná vissza. Viszont a benne élő nép, mintha túlzottan is röghöz lenne kötve, képtelenek az új és váratlan dolgokban a jót meglátni, de még csak keresni sem. ~ Ige-igen, azt el kell ismernem hogy az érkezés nem az előnyünkre szolgál, de akkor is …~ Nem érti, Sout egészen kicsiny kora óta arra nevelték, hogy tartson és félje az ismeretlen népeket, még a sárkányok más csoportjaiba tartózóktól is óvakodjon. Ennek ellenére ő még sem így tesz, igyekszik az évtizedek sulykolását háttérbe szorítani és megismerni a számára idegen lelket, mert saját maga akar dönteni.
Fejét a hang irányába fordítja, az újabb katonák már meg sem lepik, azonban komor, már szinte morcos tekintettel fogadja a papot. Kifejezetten visszataszítónak tartja azzal a vigyorral az arcán, bár meg van benne az a komisz kívánság, hogy bárcsak ebbe a grimaszba fagyna az arca és így kéne leélnie az életét. Vetett egy pillantást rabtársnőjére, lehet jobb lett volna a szökéssel kezdeni és utána a fejüket fogni, hogy mit rontottak el. Most már viszont csak a rögtönzés jöhet szóba. Sou meg is fordult, hogy felvegye köpenyét és ezt talán még meg is tudta tenni, méghozzá olyatén formán, hogy a mellette hagyott batyut is magához ölelte. Részéről pedig engedelmesen kisétált, kint még mindig jobb, mint bent és talán.
- Hát az? – Önkéntelenül is felteszi a kérdést, ahogy néma kutyagolásuk közepette valami oknál fogva az ég felé vándorol pillantása és ott valami olyat fedez fel, amit még életében nem látott. Vagy is, látni látott, csak nem ilyen kivitelben és ezért abban biztos volt, hogy nem papírsárkányról van szó, már az alakja is nagyban árulkodik erről. De akkor mi is lehet valójában? ~ Nem tetszik, ahogy méregetnek és az sem, hogy fogalmam sincs merre tartunk. … Egyre kecsegtetőbb dolognak tűnik, hogy elrepüljek, még annak a lebegő akárminek a jelenléte ellenére is. ~ De ez azt jelentené, hogy a két vele lévőt itt kéne hagynia, plusz súllyal nem lát elég esélyt arra, hogy épségben meg tudjanak menekülni
- Még is hová megyünk? – Próbálkozott meg annak kiderítésével, hogy még is merre tartanak. Nem reménykedik válaszban, így tekintete vissza is kalandozik a magasba, ahol viszont már nem csak a különös repülő szerkezetet látja. Madarak tömött, sötét fellege is feltűnik. ~ Mi zavarhatta fel őket? ~ Önkéntelenül érkezik a kérdés, de már társaihoz közelebb lép, ha még nem fedezték volna fel és felhívja rá a figyelmüket.
- Lehet neme gyedül érkeztünk? – Kérdezi halkan, miközben hihetetlenebbnél is hihetetlenebb gondolatai támadnak. Mágusok, a város őrségének tagjai, talán sárkány..ok!? Vetett egy kutakodó pillantást a kíséretükre, komolyan fontolóra vette a távozás gondolatát.

Balál egyre kevésbé tudott parancsolni az idegeinek. Hiába a meleg fény, ami bevilágítja az otthonos kis szobát, hiába a kedves idős arc, ami láthatóvá válik tőle. A kellemes hangnemre is morogva felel:
- Mitől vagy te eretnek?-Csúszott a szemöldöke a homlokára döbbenetében, így indított egy kérdéssel, majd átmenet nélkül, mintegy ledorongolta vendéglátóját:- Egyébként pedig tévedsz! Mi ketten érkeztünk, de ne nevezd "jövésnek"! Hogy gondolod, hogy elindultunk egy helyre, aminek a létezéséről sem tudtunk addig, míg a vízesésetekbe nem pottyantunk? hmm...?!- kicsit visszafogottabb hangnemben kísérelte meg folytatni az ámuló mágus megnyugtatására.- Honnan a csudából tudnám így, merre van Lanuria? Hisz' a tengerpartról érkező tűzvihar, ahelyett, hogy elporlasztott volna, felkapott, részecskéinkre szedett minket, hogy aztán isteni hatalmak érdektelen játékaként összerakjon a magas égben, és nem aggódva a következmények miatt, behajított a vízesésetekbe, hogy megküzdjünk az életünkért, ami hajszálon múlt. Szerencsére nem voltam ennyire magamnál, és nem én szólaltam meg, hanem Cloud, mert ha én teszem, a katonák arcát látva, lehet, hogy ott, azonnal mindkettőnk vérét veszik. Nézd, nekem nincs sok időm itt várni, míg valami gyors ítélettel eltörlik a kis kölköt e világból, az ijesztő mássága miatt!
Még így is olyan éle lett a mondatainak, amivel el lehetett volna metszeni egy hajszálat. Mi a fene ütött belé?
~ Mi a franc van velem? Hol a híres türelmem? Hát megőrültem én, hogy az egyetlen barátságos vadalannak, akivel találkoztam, támadólag állok? Hogy lehetek ennyire goromba? Pedig ez az öregember mindent megtesz, hogy jobban érezzem magam... Hé! Ez nem játék, Balál! Türtőztesd magadat!~
Ilyen heves düh, és harag akkor szokta elárasztani, amikor tehetetlen áll valamivel szemben. Mint amikor például az apja váratlan elvesztésekor kisgyermekként magára maradt, és fogalma sem volt, hol keresse az édesanyját, és a testvéreit. Tehetetlenül várta, hogy majd ők megkeresik. Sosem jöttek érte. Akkor, igaz hogy 5-6 esztendősen, de mégiscsak leégetett egy cserjesort egy sziklás domboldalról, terméketlenné változtatott egy folyton termő gyümölcsös ligetet, és mérgező ásványokkal telített egy patakot, hosszú időre megátkozva ezzel a környék élővilágát.
Erősen izzadni kezdett, és amíg a mágus átlépett a szomszéd helyiségbe, hogy a könyvvel térjen vissza, ismét ablakot keresett, mert úgy érezte, megfullad, ezen a levegőtlen helyen. Akkor vette észre, hogy szigorúan bezárt ablaktáblák védik őt, holmi kíváncsi tekintetek elől. Érezte ő, hogy gyógyítva is lett, s bár Malagár úgy fürkészte, mint valami csodabogarat, amit most fedezett fel, mégis igen kedvesen szólt hozzá. Balál mégsem bírta türtőztetni magát.
A képen, amit az öreg mutatott, egy jellegzetes, csúcsos tetejű, nyugati, elf házikó volt, előtte a dolgával foglalatoskodó szorgalmas család.
- A fülük...-hosszú, lázas ujjait pár centire Malagár hegyes, kék füleihez emelte, majd félbehagyta a mozdulatot- ...olyan a fületek, mint az elfeké, vagy a nimfáké. Sokban hasonlítotok az elfekre.- Jobb kezével izgatottan megragadta a könyv szélét, a mágus keze mellett, baljának mutató ujját pedig a kép feletti szövegre csúsztatta, azonnal látva, hogy számára ismeretlen nyelven íródott. Egy pillanat idejük sem maradt ezután, mert ahol Balál hozzáért a könyvhöz, az fellángolt. Nem lehetett tudni, melyikük oltotta el, minden ugyanabban a másodpercben történt.
-Ó, de sajnálom, Malagár! Nem volt szándákos! Én nem vagyok vadember, hidd el! Vadak között nevelkedtem, de nem váltam azzá! remélem, nem valami nagy értéket pusztítottam el! Megígérem, ha lesz rá időm, én lerajzolom neked mindazt, amit láttam Lanuriából... és... és van egy könyvem nekem is. Abba sok képet készítettem, magam is, ott van benn szinte minden, amivel találkoztam, meg az is amit magamtól 'láttam', sőt az elképzeléseim is a dolgokról. Tele jegyzetek sorával... csak éppen fogalmam sincs, hová lett a zsákom. Abban van egy teljesen vízhatlan rekeszben.- felfedező szeme csillanása ezzel az eseménnyel ki is hunyt. Nem aggódott, talán a szerencsétlen mágus nem vet rá követ most, mert lelepleződött, hogy nem bír a saját hatalmával. Eszébe jutott azonban most valami mégis, amitől folytatnia kellett:- Mond csak, Malagár! Egyedül ti éltek itt a földeden, vadalanok? És mi ez a hely, egy sziget, vagy egy nagyobb szárazföld, körbevéve a tengerrel? Azért kérdem, mert mi is a nyugati tengerpartra értünk épp, amikor a tűzviharba kerültünk, és itt ahol ledobott ez az isteni hatalom, szintén közel a tenger...
Várakozón elhallgatott, tudta, hogy most muszáj befognia. Ám mire Malagár válaszra nyitotta a száját, a vadász teste jól érthetően jelezte, hogy mi a fő baja. Elképesztően hangosan megkordult a gyomra, és nem is hagyta abba többet mindaddig, míg teljesen ki nem elégült. Látszott, hogy mindegy mennyi idő telt el Verinol óta, ahová már úgy érkeztek a társaival, hogy még az ebédet is a fogadóba érkezésükre halasztották, a megtermett szürkemágus szervezete elhasználta összes tartalékát, és nem hagyott nyugtot neki. Talán meg is nyugodna kissé, ha kellő mennyiségű, és minőségű ételhez jutna végre.
Balál arcán sajnálkozás ült, és enyhe szánalom, bízott benne, hogy egymás felé való segíteni akarásuk nem fullad elviselhetetlen személye miatt kudarcba. Ő is határtalanul kíváncsi volt, és szeretett volna azonnal válaszokat kapni a kérdéseire, és boldogan szolgált volna máris Malagár felé ugyanezzel, de fogalma sem volt a helyi szokásokról, hogy vajon mennyi ideje lehet megmenteni a szöszkét, aki jóformán még a kardot sem tudja megfogni. Hogy kicsit talán lenyugodtak a kedélyek, és lehetőleg enyhíthetett kínzó éhén, amint tudott, hangot is adott mindennek. Malagár nem affélének tűnt, mint ki nem tudja összerakni ezt a nehéz mozaikot. Evés után persze kevés ejtőzésre kellett még idő, míg nyugodtan beszélhettek, ám míg Balál két pofára falta ami az orra lé került, erre kevesebb lehetőség adódott.

//Mese: Régi-Új Világ - szökési kísérlet Én megpróbálkozom//

- Mh. – Pillant az őrre, aki meglepő módon válaszolt neki. Talán tényleg van remény, hogy nem koncolják fel őket és áldozzák az isteneiknek minden holt porcikájukat? Nem. Talán. – Köszönöm! .. De ettől még ugyan úgy félek az ismeretlentől. – A választ illető köszönetet még halhatóan ejtette ki, méghozzá minden nemű él nélkül. Végtére is nem a tartalmat, hanem azt honorálta ily módon, hogy hozzá szólt. A többi pedig valahogy félig meddig magától és némi szándékossággal került hozzá toldalékként, a jó öreg orr alatt motyogós kivitelben. Gyereknek, ha nem is kicsinek, néz ki és ő egyenlőre nem is akar más képet kialakítani magáról. Eddigi viselkedése is ezt sugallhatta, igyekezett ugyan némi ellenállás tanúsítani, de azt mindig igen hamar és viszonylag könnyedén megtörték és teszik azt most is. Kutyagol tovább a zárt sorban sorstársaival, tekintetet hol az eget, hol pedig az őt körülvevő kék népséget figyeli, immáron azonban azzal a fürkésző pillantással, ami szépen elméjébe vési a fontos tudnivalókat.
- Igaz. … De… - Nem tud mit válaszolni. Most mondja, hogy megérzés? Amikor inkább a képzelete játszott vele és egészen beleélte magát, hogy nem csak ők hárman, hanem többen is érkeztek. Belegondolva viszont van realitás abban, amit a mágusnő mondott neki, a közelükben kellet volna lenniük, de nem volt senki. Senki? Akkor viszont ki idézte elő azt a jégesőt? A kék szerzetek biztosan nem, annak ellenére sem, hogy mint kiderült vannak közöttük mágiahasználók, nem lett volna az a reakciójuk ami volt, ha ismerős jelenségről van szó, avagy egy ismerős varázslatról.
- Nekem is. – Egyet kell, hogy értsen. A rossz előérzet, ha nem is olyan erősen, mint most, de már egy ideje kíséri. Egészen pontosan, amióta látta a pap arcán azt a hiéna mosolyt, teljes valóját ez az érzés akkor éri el, amikor pillantása egyik vándorútja közben megakad a hatalmasnak tetsző épületen és nem csak tetsző, ténylegesen is hatalmas. Ezzel együtt azonban érezni kezdi, hogy ha tenni akar valamit, akkor azt most kell eldöntenie, mi is legyen az. Ha szökik, akkor hamarosan meg kell tennie. Mert a falak között el fogja veszíteni a szabad tér nyújtotta lehetőségeket. Nyilván odabent is megpróbálkozhatna a szökéssel, ha ismerné a folyosókat és minden zegzugát az épületnek. Ennek a tudásnak azonban teljesen híján van. Némán szólítja egyik „szövetségeset”, aki kisvártatva meg is érkezik lenge kis fuvallatként, ami meglengeti az amúgy is kócos szőke tincseket mielőtt eleget téve a kérésnek tovaillanna. Sou egyszerű dolgot kért kis barátjától, keressen olyan helyeket, ahol ha csak egy egészen rövid időre, de meg tud majd bújni. Előkészületének első lépése volt és ezzel egyben az első előre kigondolt is, ezt követően már csak elnagyolt vonalú elképzelései vannak, hogyan is kéne és mikor elillanni.
Először fel sem figyelt arra az aprócska mocorgó érzésre, figyelmen kívül is hagyta, nem is csoda, volt fontosabba dolga. De ahogy egyre közelebb és közelebb értek a kék épülethez már-már megdöbbentő volt az ereje. ~ Valami, ami az enyém…~ Olyan bután és esetlenül, sőt, egészen valószerűtlennek hangzott a gondolat, hogy meg is mosolyogta magát. Hogy lehetne itt bármi, ami az övé? A tarisznyája persze, amit elvettek, de az nem törne rá ilyen érzésként, mert eddig bárhol hagyta is el, nem adott tanúbizonyságot ilyesféle képességekről. De akkor? Akkor újra az eget kezdte el fürkészni, kezdte volna, de egy közelebbi, kellemes sütkérező helyről felröppenő madár magára vonta figyelmét. A felismerés súlya alatt még levegőt is elfelejtett venni. A tolla, vagy tollai?
- Kizárt… - Hitetlenségének hangot is ad, amire rádöbbenve le is hajtja a fejét és gondolatai közé veti magát. A döntések, azok az átkozott döntések, amiknek sosem lehet előre tudni, maximum sejteni a kimenetelüket. Ha Kain, vagy Cloud itt vannak, mivel csak ők kaptak eddig gyöngysárkány tollat, akkor … akkor bizony meg kell őket találnia és nem árt, ha segíteni is tud(?). Nagyban segítené, ha tudná mi ez a hely, ami lassacskán feléjük tornyosodik, de ennek hiányában kénytelen meghozni azt a döntést. ~ Ha össze is zárnak, egy ekkora helyen, ekkora tömeggel körülvéve kötve hiszem, hogy boldogulnánk .. legalább is olyan könnyen és még mágiahasználók is vannak. ~ Pillantását a mágusra és az elfre emelte, finoman jártatva tekintetét közöttük. Ha balul üt is ki a dolog, igyekezni fog.
- Nem várom meg, míg újra bezárnak. – Illúzió szülte hangok voltak ezek és két személy számára szóltak, minimális rezgést keltve csak a mágikus matérián. Nem akarta cserbenhagyni a mellette lévőket, de az a lehetőség, hogy esetleg egy számára kedves lélek bajban van, átírta a fontossági sorrendet. Zefír is visszaérkezett, megajándékozva néhány alkalmas hely pontos helyzetével. Így már csak a cselekvés van hátra. Minden előjel nélkül, a következő lépésének megtétele közben, mintha a sebesen száguldó tiszta fehér tornádó szempillantás alatt szedné szét a testét és tüntetné el, mint egy lesújtó pusztító átok és vitte magával azt is, ami esetleg hozzáért. Persze ez nem csak Soura, a környezetére is hatással van, hiszen szelet kavar és még az is előfordulhat, hogy nem is olyan kicsi. Amennyiben sikeres a teleportáció elemizált' változata, akkor valahol a fák között landol, nem pont macska ügyességgel és észrevétlen. Hiába, nagyobb távolsághoz nagyobb erő is szükségeltetik. Pont ezért áll tovább, de már kisebb és így jóval szolidabb változatát használva a helyváltoztatásnak. Végállomása, ahová már egy kicsit megérezve a mágiahasználatot érkezik, egy kisebb, félig megroskadt házikó, aminek egyik fala mögött eltűnve és a másik mögül előbukkanva, már nem is ő az. Megalkotta a következő varázslatát, ami talán kitart, ha nem is egy fertály óráig, de talán arra elég lesz, amit elsőnek kigondolt.
Földbe szúrja az út közben szerzett botot, ráfonta vékony ráncoktól terhes, kék bőrű kezét. Meggörnyedve indult meg, mélyen szemébe húzva a csuklyáját is, ami alól még így is kilátszott kifakult, girbegurba szálú szakálla, ha rá néznek, talán különcnek találják a vénségesen vén vadalant, akivé átmaszkírozta magát. De így talán bejut a tömeggel, akiknek hátába szándékozott kerülni. Talán így tud a legkisebb feltűnéssel csatlakozni a végéhez, természetesen hozva az új forma bicegő lépteit, ahogy ugye „idős” tagjai engedik.

Spoiler:

// uppsz. 16.45 van. Most látom, h amit feltettem kora délután, az a hsz nincs is sehol Éljenek a bűzös borzok, és a mesterséges intelligenciák!
Mese: Régi-új világ; Malagarral az otthonában //

Balál arcára felsorakoznak a szarkalábak, meggyűrve a feszes, kissé száraz kreol bőrt. Erőst szégyelli viselkedését, és dehogy kérne, dehogy szaladna kínálás nélkül már... pedig az illat, ami az orrát csalogatja, a déli otthonok vendégszeretetét idézi. Hiszen Ő pont most kap alapos leckét emberségből, és önuralomból. ~ Átkozott mágia!~ gondolja, fennhangon viszont halk köszönöm-öt mond, és egy csendes imát az égieknek az ételért, és azért, hogy éppen idevezették, ehhez a mágus-mesterhez- merthogy mesternek nevezni bizonyosság Balál szemében, az oly biztos, mint a Hyarmennyában a meleg eső-, mintegy gondoskodó oltalomba ez idegen földön, és aki, bármekkora is a baj, nem fukarkodik, hogy egyszerű tetteivel megkönnyítse Balálnak ezt a nehéz időt.
- Te is velem eszel, ugye?- Kérdezi, de nem bírja megvárni, hogy akárcsak válaszoljon, nagykanállal kezdi enni a finom, meleg ételt. Csak meleg pillantása mutatja, mit érez. Hosszan elcsendesedik. Hogyan is mondhatná el a lehetetlent, hogy a gyerekszobájával együtt elveszett életéből az ilyen szerető családias légkör, és a tanulás egyszerű lehetősége is? Vagy hogy egy benne lassanként elhatalmasodó átok hivatott végleg meggátolni, vagy éppen időben motiválni ősei tudásának megszerzésében, és mérhetetlen, öröklött hatalma kiteljesítésében?
Közben persze nem kerüli el a figyelmét, hogy egyenlőre válaszok nélkül maradt, valószínű ezt is magának köszönheti. Először életösztöneit kell kielégítenie, hogy bármit tovább gondoljon, eszik hát, miközben nyitottan szemléli Malagar, talán túl nyitottan is, de nem bántón...
- Én pedig nem hiszem azt, hogy a vadalan harcosok csak a királyotok parancsára fogják megölni a fiút. - Mondja, miközben hátradől a széken, mert az összes étel nyomtalanul eltűnt, amit maga előtt talált.- Én.. én TUDOM, hogy épp e percekben sebesült meg, méghozzá egy olyan harcos keze által, aki ellen a harcban legalább ketten kellettünk volna. Megígértem neki, hogy vigyázok rá, és magára kényszerültem hagyni. Mégis tennem kell valamit. Szeretném, ha segítenél, Malagar! Te ismered itt ki magadat, ha eretnek is vagy, csak szabadon mozogsz, és hát te is varázstudó vagy... khm... tudom, a "tudó" kissé erős kifejezés esetemben... de szerintem össze kell fognunk!
Amit Malagar a Főnixekről, mintegy élő legendákról mondott, egészen különösen érintette lassan megpihenő, kisimuló idegeit, melyeknek azért továbbra is harcban kellett állniuk az igazságért, és a szabadulásért.
- Lehetséges... Én nem tudom, miféle hatalmasságok tették a dolgukat, ám véleményem szerint isteni magasságokban lettünk érintettek. Ha szabad megkockáztatnom, akkor belekontárkodtunk valamiféle isteni gondviselésbe. Eszmélésemtől az élet tüzének, és a világotok ily módon való szeparálásának összefüggésein elmélkedek...vagyis elmélkednék, ha volna rá esélyem. Most evés közben körmönfontan végiggondoltam az elméletemet, és ha igazam van, neked is igazat kell adjak, kedves Malagar! Ez így éppen egymást felépítő szelet a kirakósban. Játszottál már ilyesmit?- jellemző félmosolyára húzódott az ajka, akaratlan jelét adva annak, hogy közel kerülhettek az igazsághoz, ami így megoldást ígér a helyzetükre. Igaz, hogy ez még elég messze van, mégis:- Az alapozás minden építkezés támpontja. A kirakósnál sincs ez másként. Ha tudjuk, mit kell elkészíteni, vázolható, körülrakható. Akárcsak egy mindenségtől elzárt egységes birodalom, és a főnixek életadó tüze. Te hogy látod, lehetséges összefüggés a kettő között? mert ha igen, az, hogy itt vagyunk, valóban jelentheti a főnixek lényeglátását, és tevékenységét, de egyben jelentheti az istenek akaratát, de az azzal való szembehelyezkedésünket is egyidejűleg. Ha ez utóbbi történt, nagyobb bajban vagyunk itt, lanuriaiak, és vadalanok egyaránt, mint arra számítani lehet. Bárhogyan is, felsőbbrendű hatalmak kezének apró játékszerei vagyunk. De vajon mi a céljuk ezzel? Vagy éppen ha egymás akaratával szembe feszülnek, miféle szerepet szántak, s szánnak nekünk? vajon, mit várnak tőlünk?
Kissé modortalanul, cuppantva kiszívott egy darabot a fogai közül, majd elmajszolta. Egészen elmélyült, hála belső egyensúlyának, és Malagar türelmes viselkedésének.
- Mit kell tehát tennünk?

Érthető, hogy Malagar nem eszik mindig, s láthatóan nem él fényűzően, de meg lehet mindene, amire szüksége lehet. Ami meg amúgy is plusz, egy mágus úgyis megszerzi magának, például a tudományaihoz.
- Ne haragudj, de igazság szerint fogalmam sincs, melyik napszakban vagyunk- mosolyodik el Balál, Majd a másik izgalmas érdeklődésére már le sem hervad ez a mosoly, ha mégoly halvány is, kitartó. Hiszen ilyet nem ismer, amire az öreg gondol...
- Ó, nem, nem! Dehogy... nem az van, amit gondolsz. Nem vagyunk telepaták. Hallottam már ilyesmiről, és hogy az utóbbi kérdésedre is válaszoljak, nos, éppen külhoni bevándorlóktól. Lanur ember seregei is évszázadokkal ezelőtt egy másik földről érkeztek Lanuriába, hogy meghódítsák haderejükkel e birodalmat, melyet nagyrészt mágikus lények laktak addig, nimfák, elfek, és sárkányok- persze akadtak törpék, orkok, meg trollok egyéb fajok is... Mi mágusok is Lanur győzelemre hivatott seregeit követtük bevándorlóként ide.. vagyis oda... ma is érkeznek jelentéktelen számban más földrészekről, magam is személyesen találkoztam nem egyel. Te ugyan nem válaszoltál, miféle hely ez a vadalan, de én szívesen megosztom veled, micsoda Lanuria földrajzilag, mert örömmel látom, magad is tudós gondolkodású lény vagy, Malagar! Lásd hát: az én világom, Lanuria, egy hatalmas, nagy vizekkel, hegyekkel, és sík vidékekkel változatosan szabdalt különálló földrész, melyet, mint egy szigetet, minden oldalról tenger vesz körül. Főleg Evolyranból érkeznek ma hozzánk látogatók, akik több hetes, pár hónapos hajóúton kénytelenek eljutni a világunkba. Tehát érvelésnek nincs helye amellett, melyikünk világa volt eddig elzárva a másikak elől, valami isteni hatalommal, mert erre már tényleg csak az lehet képes.
Hozzáteszem, egyébként pont utazók feljegyzéseiben olvastam egy sárkánylovas népről, akik képesek telepátiára a saját lovukkal. Lehetségesnek tartom, létrehozni ilyen erőt, ha két lény alaposan, és elég rég ismeri egymást, de még nem tapasztaltam. Nekem nincs is erre szükségem. Az én képességem öröklött, és jóslással, látással kapcsolódik össze. Ahogy korosodom, egyre erősödik...Sajnos...Néha ugyanis öntudatlan annyira felerősödik, hogy félek, egy napon elhatalmasodik rajtam. Néha keveredik a fantáziával, máskor pedig nagy bizonyosságom van. Ha többször határozottan 'látok' valamit, le szoktam jegyezni, vagy rajzolni a könyvembe, amit említettem, és ha valóság, akkor mintegy megelevenedik a lapok fölött, majd az életben is elém jön. Hát ezért tudom, hogy a kölök erőn felüli küzdelemben vesz részt. És nem nagyon szeretném meglátni a halálát. Ő nem harcos még, csak kis kadét. Ezért Cloud mellett, de semmiképen nem a néped ellen kérlek fel... Tudom, nem könnyű, de ugye, megértesz?
Ahogy Malagar arca furcsán belepirult az izgalmába, majd járkálásba fogott, Balálban is úgy növekedett ugyanez ismét. Most azonban vehemens vérmérsékletén uralkodott, és higgadtabb maradt, mint korábban.
- Az istenek szándékairól sejtelmem sincs. Ám mi van, ha mégis várnak valamit tőlünk? Lehet, hogy értésünkre is próbálták hozni, csak oly szokatlan, hogy eddig fel sem fogtuk? Vajon mit is tud tulajdonképpen pontosa az élet tüze, a főnixeké? Avagy lehetségesnek tartod-é, hogy valami más erőt, vagy hatalmat zártak el az istenek, hogy a te világod vigyázza, esetleg úgy, hogy fogalmatok sincs róla, hogy itt van? Elképzelhetőnek tartod, hogy pont a szent láng templomának a leégése a tűzviharban, egy fatális véletlen? hm...- elgondolkodott egy kissé, de nem tartott több szünetet öt másodpercnél- Mond csak Malagar! Ismersz-é olyan legendát, amely a földeden egy megbúvó, vagy egyszerűen eltűnt erőt feltételez?
Lényeges ponthoz ért. Tudta, hogy most hallgatnia kell, csendben is maradt. Magában persze spekulált, ahogyan jól láthatóan az idős mágus is.

//Mese Régi-Új világ//
*Zolfar tétlenül állt a rácsok mögött. Mercula haragos, türelmetlen hangja arra késztette hogy, jobban tenné, ha kicsit megerőltetné magát, hátha sikerül valamit kihoznia emlékeiből.*
-Várj!
*Szólalt meg hírtelen a tehetetlen szellem.*
-Had próbáljam meg. Nem szeretném ha csalódást okoznék neked.
*Zolfar emlékei közt kutatva nehezen talál olyan emléket mi alá tudná támasztani állítását. Egy családi emlék vagy talán egy szellem korszakból kiragadott emlékfoszlány lenne erre alkalmas?
Lánc csörög, levegő vibrál. A megfagyott levegő és a halál már-már túlságosan is áthatja az embert mágust és a szellem anyagtalan lényét.
Egy emlék. Az a bizonyos este. A halál estéje. Miután a nap vörös fénnyel borította be Lanuria kies hegységét.
Egy kép villant fel Mercula és Arben lelki szemei előtt. Egy kép amin épp egy vérben úszó gyermeki test és egy megcsonkított nő egymásra burlva térnek át a túlvilágra. Háttérben pedig egy tehetetlen emberi roncs akit épp megalázva, lelkileg összetörve fejeznek le.
Ennyit sikerült kihozni magából. Zolfar összeesett, mint kit újra meggyilkoltak.

//Mese//
Mercula kérésére felállt és szemben álltalak egymással, mikor hirtelen kopogtak.
Arben a mágusnő szavára kinyitja az ajtót. Egy férfi lép be. Azzal a szándékát, hogy híreket hozott. Méghozzá azokról akik vele együtt idekerültek. Lehet mégis igaz volt az amit mondott Zolfar.
Hirtelen hullik le a rács, mely eddig szabadságát korlátozta. Kérdő tekintettel fordul a mágus nő felé a szellem.
-Minek köszönhetem szabadságom?

- Szerinted oda kellene jutnom?- teintett mereven Malagarra Balál.- Azt mondod ez egy Aréna. A harc már zajlik. Mit is tehetek? Elterelhetem a figyelmet? Hova? Magamra? Valami nagyobb dologra? Ha a történtek csak enyire juttatták a vezetőiteket, hogy meg kell küzdenie a fiúnak a harcosotokkal, mi nagyobbat tehetek én, annál, mint hogy már idepottyantam? Ez valós képet mutat a népedről? Hm? A lényeg, hogy szerinted mekkora eseményt kellene előidéznem, hogy eltereljem az Arénában lévőket a harcról?
Maga elé révedt, és felállt. Elmélyülten nézte az idős mágust, fürkészőn figyelte a mozdulatait éppúgy, mint az arca rezdüléseit. Vajon ő mit gondol róluk, érdeklődik csupán, vagy más tervei is vannak velük kapcsolatban, netán ő is mindennél előbbre valónak gondolja, hogy megoldást találjanak a helyzetre, vagyis előbb egyáltalán feltérképezzék, mi is ez az egész valójában?
Nem gondolkozott olyasmin, vajon az egyszerű embereket miért nem foglalkoztatja ennyire a kézzelfoghatatlan. Nekik elégtétel a gondjukért cserében, hogy egy arénában ámuldozzanak a félelmetes, fehérbőrű idegen harcművészetén, és csámcsogjanak az erején és az ügyességén.
- Malagar! Lehetséges, hogy oda kellene mennünk a templomhoz! Az Arénában nem várnak válaszok. Persze, ha tudnánk, hová viszik a harc után Cloudot az Arénából... Talán valami kihallgatásra? Netán magához a királyhoz? Mit gondolsz, van esélye, hogy valahogyan tárgyaljunk az uralkodóval? Vagy csak erőszakkal szabadíthatom ki a fiút? Tovább megyek. Haza kell jutnunk! Ha nem békülnek meg velem és a barátommal, akkor jobb, minél gyorsabban megtalálnunk a visszautat Lanuriába. Ehhez pedig előbb tudnunk kéne hogy kerültünk ide! Gondolod várnunk kell a nyomozással, míg leszáll az éj? Vagy megfordult a fejedben egy másik ötlet az imént?
Bízott benne, hogy Malagar előrukkol valamivel, ami tartósabban elrejti egyszerű illúziónál, és máris indulhat élete eddigi legnagyobb felfedező útjára. Izgalma kiült tágra nyílt szemére, pírt festett arcára, légzése felgyorsult, akadozott, halántékán kitüremkedett egy lüktető ér. Megizzadt homlokából lassú mozdulattal eltűrt egy rendetlen, a gyertyafényben vörösesben játszó tincset, majd fújt egyet.
- Malagar! Tudod mit gondolok? Mi ketten még nyomra bukkanunk! Érzem, hogy van bennünk annyi kurázsi, hogy feltárjuk ezt a sorsdöntő rejtélyt, és kiderül, ki, miért és mit is zárt el itt Vadalanban! Ha a Főnixekhez futnak a szálak, keressünk kapcsolatot hozzájuk!
Felállt, és kihúzta magát. Mosolya lankadatlan.
- Már tényleg csak egy jó terv kell! Illetve kettő. .. Nem hagyhatjuk ki teljesen Cloudot!
Kimért léptekkel visszasétàlt az előbbi, szomszédos helyiségbe. Házigazdájával nem foglalkozva megállt középen és körülnézett. Pásztázó pillantása a nagy bőr hátizsákot kereste. Elsőre nem látta. Innen két ajtó nyílt még, egyiken Korábban Malagar a könyvért szaladt. Oda ment, és ott megállva kereste tekintetével a mágust.
- Szabad?- kérdezte bepillantva a dolgozó szobába.

Balál egy darabig toporog, mielőtt belép a másik szobába. Ott sem látja a táskáját, így hamar visszajön. Bízik benne, hogy megvan a holmija. A fegyvereit már elvesztette, még a szemében nagy értékkel bíró saját készítésű íjat is. Kicsi az esélye, hogy valaha visszaszerezi. A hátizsák azonban egyetlen örökségét is magában rejti, semmiképpen nem tudná elfogadni, ha elveszne.
Az a könyv az utolsó, és egyetlen kapocs az ismeretlen gyökereihez.
- Hol van a hátizsákom? Ugye, meg van?
Izgalma idegességgé kezd fajulni, amint tudomására jutnak az Aréna beli szokások, és Malagar véleménye Cloud helyzetéről. Próbál visszaemlékezni, látott-e másokat is, mint a két küzdőt. Az biztos, hogy a szöszi karddal, nagy kék ellenfele pedig egy pengékkel kivert hálóval küzd.
Ahogy visszapergeti a képeket a fejében, látja, a háttérben mások is mozgolódnak, mint homályos alakok. Bizony van köztük fehér bőrű lanuriai figura. Egyikük mozgása darabos, és mintha lassan eszmélne. Az alak oly ismerős, és annyira törékeny, hogy Balál szíve megdobban egy pillanatra, szinte biztos, hogy ismeri a karcsú lényt... vagyis lányt. Merthogy lány lehet az illető, de minden oly homályos. megnyugvására élete kelnek a nőalak mozdulatai, és profizmusról árulkodnak. pedig a törékeny figurához egy gyengéd simogatást könnyebben társítana. És a másik? Ó igen, van ott még egy harcmester. Nos az ő mozgásában semmi bizonytalanság nincsen. Határozott és kíméletlen. Egy villanás: a kardját dobja a nőnek, jól ismerhetik egymást. Balált most elragadja a látomás, érdekli kik ezek Clouddal. És a mágia ami mindent körülleng, és áramlik az egész küzdőtér körül, és mégsem képes arra, hogy a két lény, különösen a lobogó, fekete hajú harcos lényéből áramló különleges, és hidegen idegen erőket egy pillanatra is elnyomja. Ez a fehér férfiban ugyanaz az ismeretlen varázserő, amit a kedves elf szépségben érzett, ha lehet megsokszorozva, és feketemágiával átitatva. Ez nem tréfa. Látomásában Cloudnak háttal egy tőrrel küzd az idegen. ~ Fordulj meg! Fordulj meg!~ Balálnak még a gyomra is remeg bele, ahogy ráébred, hogy nem akarja igazán, hogy megforduljon a fekete mágus, túlságosan ismerős, most nem bírna mit kezdeni vele, ha kiderülne, hogy akit az árny rejt, nem más, mint az álmaiból ismerős félelem és fájdalom képviselője...
- Nem ennek nem jöhetett el pont most az ideje!- kiáltott fel óhatatlanul, és erőszakkal kizárta magából az Aréna képét, hogy aztán zilálva rázza le magáról a félig kibontakozott látomás erejét. Kezével a térdére támaszkodva nagyokat lélegzik. Ha van jóérzés benne, akkor a kiskatona segítségére siet majd szükség esetén a férfi, ahogy a nőére... Hangosan csak ennyit mond:
-Ó, Silarona... Igen... van ott, aki megmentheti a fiút.
Elkerekedett szemmel fogja a tenyerébe a medált, amit közben Malagar izgatottan a kezébe nyom. Forgatja, jeleket rúnákat, véseteket keres rajta, de igazából mágiával van megjelölve a medál. Nagy erejű varázstárgy. Balál minden viszolygását el kell fojtsa az összes mágia felől, hogy érvényesíthesse szabad akaratát ebben az idegen világban. Rövid habozás után nyel egyet, bizalommal az öregre tekint, és nyakába helyezi az ékszert.
Malagar reakcióját lesve halkan, mélán szól:
- Nos? Elváltoztat engem, ugye? Milyen vagyok...? Mehetünk a szent tűzhöz?