Savanti - A vizek városa

Valami nehezen indultak el. Nehezen is döntötték el, mi legyen, és merre tovább. Balál megtalálta a zsákját abban a sarokban, és vállára vetette. A medál is a nyakában. A bizsergés, amit érzett, nem volt semmihez sem hasonló. Vékony testű, kék alak jelent meg a teste helyén, és ez nem volt tréfás, pedig vehette volna úgy is. Ki tudja ki ez, aki a tükörből visszaköszön. Megint kinyújtja a karját, és megcsodálja a kék bőrt, a vékony kart. Malagar arcára elégedettség ül ki. Egyszersmind elnyomja a furcsa kíváncsi, és talán kicsit kétkedő pillantást is, mely elnyújtva pihent meg Balálon, miközben visszatért a látomásából.
Most pedig a templom helyén eszmélnek.
Tessék máris tovább kell gondolniuk m i legyen a következő lépés, mert itt bizony még mindig akadnak szemlélődők, akik a vihar rombolásának koncentrált erejére csodálkoznak rá. A tömeg viszont eloszlott, talán az Arénába vonultak a nagyobb látványosság, és talán némi elégtétel reményeben.
Malagar keze még a felkarján nyugszik, el is kapja, és meg is szorítja kissé, talán fáj is a mágusnak, de csak kissé beljebb rántja az öreget az árnyékba.
Mintha kompromittáló lenne, hogy itt vannak. Mire eljut a tudatáig, hogy hiszen kék testben rejtőzik, már csak a bocsánatkérő tekintet jut Malagarnak az enyhe durvaságért.
A láng zavartalanul táncol a szellőben.
Mégis van valami szokatlan dolog. Madárrajok suhannak egy irányba. A furcsaság, hogy többfélék, és mintha rémültek lenének. Ráadásul egyik-másik egészen alacsonyan a városban repül. Balál ismeri az állatok természetét, ezek itt nem szokták a településeket, nem szabadna így viselkedniük. Mi ijeszthette ennyire meg őket, hogy így megzavarodtak?
- Nézd!- mutat tátott szájjal egy nagyobb madárraj felé, ami szürke felhőként szinte eltakarja a napot Savanti felett.

Balál határozottan kíván felelni a papnak, aki meglepte őket, és gyanakvását nem leplezve veszi kérdései kereszttüzébe őt és az eretnek Malagart. határozottan, de nem elkapkodva. Így lehet, hogy mire száját válaszra nyitja, Malagar és Dass már szócsatába kerül.
A következő pillanatban pedig egy kékbőrű nő megjelenése zavarja meg, és folytja belé a szót.
lehetséges ez annál is inkább, mert a nőből mágia szaga, méghozzá a szürkékre jellemző illat, és a jól ismert feketemágia is árad. Azonban nem idegem egyveleg ez. Inkább egy lanuriai szürkemágusé lehet, aki előszeretettel alkalmaz fekete mágiát. A nő azonban vadalani külsőt visel. Balálban megáll egy pillanatra a vér ráébredve, hogy egy honfitársával áll szemben, aki ugyanúgy álcát visel, mint ő maga.
Tehát az öregnek igaza volt, valóban többen is érkeztek a viharral!
Ez egészen másként alakítja a helyzetet.
Vajon ki ez a hazai mágus? Ha úgy adódna, bízhatna-e benne? Vajon ha jelt ad, veszi-e a lapot?
- Bocsánat, nem akartam zavarni!-azzal megpördül, és hirtelen elindul. Míg mindkét társa a nőre tekint, Balál hirtelen ötlettel a még ki sem hült helyére ugrik, és lehajol. Gyors mozdulattal felkap egy kis kavicsot.
- Elnézést, ezt elhagytad- szólt, majd koncentrálva rövid illuziót helyezett a köre, mely a nő kezében válik láthatóvá, mindössze néhány másodpercre. Kissé hangsúlyosabban ejtve a szavakat fejezi be az igézetet fennhangon, mintha csak a nőnek mondaná:- A kezemben vagyon!
A kövön ha a hölgy rápillant, Balál igazi arca mosolyog rá erre kis időnyi villanásra. Azzal hosszú lépéssel a nő után lép. Megérinti a karját. Libabőrös lesz az érintéstől. Fekete mágiát lehel a kék bőr, csakúgy áramlik körülötte!
Leplezve viszolygását, ha hagyja, a lány kezébe nyomja a követ. Bízva benne, hogy kellő távolságra tette mindezt a két férfitól, akik nem láthatták, hogy csak egy kő körül forgott a jelenet.
Várt valami esetleges reakcióra a nőtől, visszafordulva Malagarra tekintett. Aztán visszafelé sétálva 'paptársára' se nézve mutatott körbe. nagyobb gondok elé tekintünk, és el nem tudom képzelni, hogy mit tudunk tenni ellene. A madarak és rovarok viselkedése olyan szokatlan, és olyan nagy tömegben, egymással keveredve repülnek egy irányba, hogy az valami súlyos természeti csapást jelez. Igen súlyosat!
Jobb lenne, ha a város vezetése az Uralkodót biztonságba helyezné és veszély állapotot hírdetne ki. Ezzel kéne foglalkozni, nem a vihar szülötteivel! Pláne, h minden intelligens vadalan tudja, hogy hacsak nem isteni lények ezek, hát nem lehetnek a vihar szülöttei. Gondolkodj végre, Dass!
Azzal lemondóan legyintve, karon fogta Malagart, és egyszerűen hátat fordított a papnak. Elindulva egy irányba a repülő élőlények sűrűsödőn csordogáló felhőit mutogatva az öregnek. Hangját jól felemelte, hogy Dass jól érthesse szavait, de ne tűnjön mímeltnek. Ez jól sikerült is, mert hitt is abban, amit mondott, ez az állati viselkedés neki, aki állatok közt élte eddigi életét, ijesztő volt.
- Tudod Malagar! Én hihetetlennek tartom, hogy megvédjük az állatoktól a várost. Ha a földön járó állatok is erre özönlenek az erdeinkből, hát az Aréna védőburka lenne talán képes védelmet biztosítani savanti lakóinak. De oda ugye nem férünk be! Viszont a burok képzőinak kell kijönniük onnan. De gyorsan kellene intézkedni. Ostobaság most harci mutatványokkal cirkuszolni a népet! Mikor a város végveszélyben, és az Uralkodó élete a tét!

//Mese: Régi-Új világ, Merula rezidenciáján Zolfarral//

Egy szoba falvának ütközik pillantása, pedig nem egész egy pillanattal ez előtt még a meghasadó küzdőtér állt látása középpontjában. A düh és a feszült aggodalom keveréke még mindig ott ült arcán. Nem akart menni, egyszerűen nem akart megint távolabb kerülni attól a két személytől, akik nagyon fontosak a számára és bár nem szolgált rá, nagyon nem, hogy velük tarthasson … ez egy cseppet sem érdekelte. Azonnal Merula után fordította tekintetét, most megállt a lábán, nem úgy mint a lenti folyosóról az uralkodó páholyába történő út után. Akkor teste megadta magát a fáradságnak és a fal, ami eddig segített neki talpon maradni, eltűntével nem volt képes állva maradni. Onnan kellet végighallgatni a főmágus és vélhetően az uralkodó társalgását és míg az egyikük szava némi reményt jelentett számára, addig a másiké csak azt az elkeseredett dühöt táplálta, ami az első varázslatától kezdődően hajtotta.
Nem ért egyet ezzel a néppel, a harc mások halála nem lehet dicsőséges, egy sokak által bámult harctéten meg aztán végkép. Mi a célja? Csak hogy kiderüljön ki az erősebb, hogy megmutassa az, az egy harcos, vagy több, hogy mi mindenen felül tud kerekedni nyers erejével? Ez fontos lehet, de Sou most még ennek sem volt hajlandó belátni a realitását. És a szavak. Minden bizonnyal többre juthatott volna, ha nem az a sakálképű pap kerül elsőnek eléjük, vagy ha igen valamivel nyitottabban reagál és nem köti az ebet a karóhoz, hogy már pedig nem létezhetnek idegen népek. Mit értek a mágusnő szavai, akivel egy helyen értek földet, csak a gyanú árnyéka nyúlt még nagyobbra köröttük és .. és ha szóltak is csak töredékek voltak. A katonára gondol, aki kisegítette a levegőben haladó szerkezetet illetően. Lehunyja a szemét egy pillanatra, nem ítélheti el az egész népet, nem lehet ennyire elvakult és buta, megadóan sóhajt magában, de nem a bűntudat első megmoccanása rántja össze a gyomrát, hanem az emlékképek. Mert csak összeszedte magát még a páholyban és feltápászkodott, közbe akart szólni,, mondani valamit, akármit annak a tar fejű férfinak, hogy komolyabban vegye a veszélyt, ám amit odalent látott egyszerűen és végérvényesen fojtotta belé a szót.
Csak a rossz előérzet táplálta benne a képet, hogy Cloudnak nem fog sikerülni és most ott fekszik, meggyötörten és véresen. Odalent talán már tudta is, hogy az idegen esszencia mellett valami ismerőset is érez, mert a vér sokak számára csak vér, de mindegyiknek, ha csak kicsit is, de különbözik az illata. A szöszke katonáét pedig ismerte és ott van még Kain is. Tudta, hogy őt nem kellene féltenie, de a feltűnést kerülő és rejtőzködő életet élő aranysárkánynak is kellett legyen egy oka, amiért hagyta, hogy egy aréna kellős közepén kössön kis, rivaldafényben. Mi másra tudott volna gondolni, hogy nem állt módjában ezt megakadályozni, ám azt még csak ki sem következtethette volna, hogy az ok ott van „karnyújtásnyira” fivérétől kecses el alak mögött rejtőzve.
- Ők, akik lent küzdöttek biztonságos helyre kerültek? – Teszi fel a kérdést, amint felnyitja szemeit, megszabadulva egy kis időre az aréna képétől. Ez a fontos számára, hogy morog és hánykolódik a föld belseje és ezt ők is mind pontosan érzik, elhanyagolhatónak tűnik. Szívesen hagyná tovább folyni szavait, de mit érne el azzal, ha fenyegetné azt a személyt, aki eddig talán a legnyíltabban viselkedik. Bár ez nem változtat azon, hogy nagyban függ viselkedése szerettei sorsától. Míg azonban választ nem kap, le sem veszi tekintetét Meruláról, de a helyéről, ha nem mondják, nem mozdul el. Közben pedig egy másik kérdés is felmerül benne, vet is egy pillantást a szellemek duettjára, a megtermett ké kbőrű éppen ugyanúgy jelen van, mint a lanuriai kísértet, akivel kapcsolatban az első gondolatok után kezd másként, higgadtabban vélekedni.
- Mi a szándékod? – Teszi fel végül a második kérdést, nem sokkal az első után. Talán oda kívánkozna a végére egy „velünk”, de szándékosan nem pontosít, nem csak magukkal kapcsolatban, hanem a különös történéssel szembeni gondolataira is kíváncsi Sou. Merula mondta, hogy a szavakkal többre ment volna, hát akkor lásuk, mire mennek ha megosztják elgondolásuk többségét és talán cselekednek, bár egy gonosz kis élc azt súgta a fehér sárkánynak egy gyilkost aligha vonnának be bármiféle „tervbe”.

Balál kábulata talán nehezen érthető bárki számára, de könnyen fedezhető az események eme alakulásával. valódi ijedtségét úgy sem értenék, félelme múltbeli eseményeken, és korábbi látásokon alapszik. Akkor meg mindig is bajban volt már, ha eleven képekben, erős érzetekben türemkedik elé Ébrenléte során bármi látomás. Most pedig eleven emlékként sebzi fel őt talán a lehetséges jövő, talán egy idegen aki meghatározó volt edig álmaiban. Sárkányok keringtek és viaskodtak a szeme előtt, foldrengések okozta hasadékokban tűntek el, hogy vad szárnycsapásokkal víjogva emelkedjenek is ki onnan, mint kik örvendenek attól, ami Savantival történik. Veluk együtt főnixek repültek ki onnan. Kavalkádukból nem látja Balál, de határozottan érzi az arany sárkány jelenlétét. Miféle kábító látomás ez?
És tényleg, miféle erők ezek, amik így felborították a világ rendjét? Ki... mi akarhat véget vetni ennek a különös, és gazdag világnak, melyet Balálnak még ideje sem volt megismerni! Milyen úton jussanak tovább?
Kábulatából Malagar erős érintése rángatja ki. Érzi társában fortyog az indulat. Talán megoldást remél a Teremtés Tűzétől. Úgy bámulja azt, mint kit szintén kábulat fojtogat. Balál nem bír gondolkozni most. Körötte forgolódik a tömeg, mintha senki sem tudná, pontosan mit tegyen, eluralkodik a városon a káosz. Balál jelentőségteljesen pillant mágus barátjára, és megindul. Egy szót suttog csak, még rekedten:
- Most...
Aztán határozottan megindul a láng felé. Közben abban sincs bizonyossága, miként ragadja el a tüzet az oltárról.
De a félelem a legerősebb motiváló erő. Izgalma pedig telíti energiával. ha most ölnie kéne, a vadász azonnal megtenné. Bármi tartja is fenn a lángot az oltár felett, el kell onnan mozdítania. Ősi lanuriai rúnák keringenek a fejében, ismeretlennek tűnő ráolvasások hagyják el reszkető ajkait. Megint alig van külvilág, csak a lángra, és környékére összpontosít. Majd hirtelen félfordulatot tesz a tengelye körül, és feltérképez a vadász tekintete mindent a közelben, olyasmit is, amit ideje sincs azonnal felfogni. Közben összeakad a tekintete Malagaréval. Bárcsak megértené őt az öreg! Bár közvetíthetne felé valamit, abból, amit érez, de megfogalmazni sem bír.
-Most! - harsogja immár és ellentmondást nem tűrően nyújtja papi köpenyét a láng felé, míg balját kinyújtva végigsiklik a köpeny belső oldalán, és így teríti a lángra- Malagar! Ide!
A köpeny jótékonyan burkolja körül a lángot, a tüze meg nem égeti azt, vad lobogása azonban nem csitul. Míg a mágus mester odalép, ha odalép, addig látható, hogy kárt nem tett a Teremtés Tüze Balálban. Eddig legalábbis nem. Innen csak elsprintelni lehet, egy jól irányzott közös teleporttal, ám a következő pillanatban a korábbi fekete- szürke mágia keverékét érzi a közelből. Arra fordítja a fejét, míg társa dönt, mennek, vagy maradnak, arra gondol, a teleporttal nyomot hagyhat a lanuriai mágusnőnek, hogy utánuk jöhessen. Érzékei kitágulnak, és a felbolydult várost pásztázzák, újabb lanuriaikat keresve. Reménykedik egy pillanatra, hogy sárkányok helyett egy szőke fejet pillanthat meg. Utolsó kapcsok talán ezek a lények az ő világával. Mit sem törődik a városi, és a templomi őrök nem épp egységesnek ható rajaival. Hogyan is törődhetne, amikor ez az eseménysorozat a természetfeletti csapásaival, éppen az ő földjéről indult el. ~ Ó, Ti Istenek! Lanuria talán ugyanilyen nagy bajban van, és otthon nem is sejti senki sem, hogy ebben az ismeretlen világban van a megoldás kulcsa. Itt pedig vakok között vagyok. Miért? Miért teszitek ezt???~ Szakadt fel az ég felé lelke mélyéről a kérdés. Hátha meghallja, akit illet. Őszintén hitt ebben.
Saját fontosságának érzése is előtérbe kerül. szinte biztos benne, hogy nem véletlenül hozta a vihar ide éppen őt. Ha kell, szükségszerűen az életét is adja ezért a földért, az egyensúly visszaállításáért, és mind két világ népeiért. Miért is aggódna a katonák és a papok felől? Mit félje a hatalmukat, mikor ugyanolyan tehetetlenek a Tűz okozta zűrzavarral szemben, mint a többi népek?szer ~ Thaloma, mágia Istennője! Tán' ezért adtál egy ilyen együgyű vadásznak ekkora hatalmat a kezébe? Ez volt a terved velem? Ritaleaval jól megterveztétek ti ezt, mit mondjak! Bárcsak itt lennél, hogy segíts, legalább tudjam, hogy jó úton járok! Te is tudod, először hajtok fejet a bajban előtted, mint Istennőm előtt!~
Nem éppen képletesen értve a Teremtés Tüzével a kezében van Lanuria, és Vadalan. Most értette meg ezt. teljes súlyával rátelepedett a jövő és a felsőbbrendűek akarata. Legyenek azok Istenek, Főnixek, Hatalmasságok- mindegy. Neki végre észnél kell lennie! Akár kap végre választ kérdéseire, akár nem.

Balál megérzi ugyan ahogy a lándzsa a húsába mar, Lyend vékony, inas alakja azonban Balál mágust meghazudtoló edzett testét, és kihívásokat jócskán szokott erejét rejti. Hasonló az éles fájdalom, a fürgének bizonyult, kölykeit féltő macska-medve nőstény pofonjával egyszer elszenvedett mély karmoláshoz, melynek csúnyán forrt hegét Balál pontosan az elhamarkodott, ès felkészületlen vadászatokra való figyelmeztetésül, szinte fètisként viselte bal oldalán. Eszébe is jutott ez, de már sajnos csak Malagar házában vált kellőképpen összeszedetté egy magát feddő gondolatmenetre. Nem szólt az öreghez, aki immár sokadszor próbál helyrehozni mindent, és segítséget nyújtani. El nem tudta képzelni mit kotorász, mit keres a ládájában, de biztos volt benne, hogy mint a medalion, ez a valami is különleges, fontos holmi lesz számukra.
Balál tanult megint az esetből, mostantól nem engedheti látomásait így eluralkodni magán. Az akaratát pedig vèghez kell vinnie! Cselekvését tervezni kell, ha mégoly rutinos is a Hiarmenya neveltje a kalandokban, s a harcokban. Félő, hogy a végén most sem kerülheti el a csatát a helyiekkel, pedig egészen megkedvelte ezt a furcsa, kékbőrű figurát, s nem ártana a népének. Sőt, meg akarja ismerni őket. Ahogy az őrt eltaszította az imént az persze nem ezt tükrözte. Tudta jól, hogy mindannyiuk érdeke a lángot, mely talán a szíve a Főnixek teremtő erejének- eltávolítani e földről, talán valami módon így túlélhetik e világ metamorfózisát. Ehhez pedig meglehet csekély áldozat egy-két harc, egy-két csata, netán halál.
A Teremtés Tüze gondolkodtatta el, míg Malagar a lángot álló anyaggal állt elé, s már megérintve őt ismét a templom romjaihoz vitte, ahol most megbújtak a romok takarásában a kíváncsi tekintetek elől.
- Ki nem néztem belőled, mi mindent harácsoltál össze otthonodban! Azt már meg se kérdem, mily kalandos úton szerezted, vagy készítetted, ha tényleg azt tudja, amit állítasz, Malagar!?- folyt ki a száján az elismerő, kissé talán ironikus megjegyzés. Fojtott hangja, és kaján vigyora, villanó s elismerő pillantása nem hagyott kétséget az idős mágusban, Balál végre észnél van.
Malagar megjegyzése éppúgy elevenébe vájt, mint a lándzsa hegye. Hová is vinné máshová,mint a nyílt tengerre! Ám célja némileg kiegészül a vízbe való helyezésen. Balál e kérdésre megtudja végre fogalmazni amit a Csodálatos Tűz mellett érzett, s immáron határozottan körvonalazódott. Hangja izgatott suttogássá alakult, tekintete szinte izzott amíg beszélt, s balját az öreg vállára helyezve mélyen a szemébe nézett.
- A tengerre hát! Bár ott nem ejthetem csak el hogy bevégezze a rombolást. Látod, Malagar! A Tűz erősödött! A célja talán egész más irány eme erőnek, mint a földed, s néped végpusztulása. Hiszen ez a Teremtés Tüze, mivel tán' a Főnixek tették le Vadalan alapjait...de én, Balál Tangeran, Lanuria szülötte, megkockáztatom, hogy az első vele való találkozástól azt érzem, hogy a mi világunk teremtésében épp így részt vett ez a csudás erő. És most egyetlen kiutat látok. Igen kivisszük a vízre, ott kapjon lehetőséget- nem csendesedni vagy tombolni- nem! Inkább rombolja csak ott le a gátat, mi elfedte szemünk elől világodat, mely hűen őrizte e Szent Tüzet ősidők óta, s hol eddig talán a hajókat, és áramlatokat is elterelte innen, biztosan az Istenek akaratából, hadd építsen hidat! Ha kell feszítsen ki engem, ki sosem jártam a nagy vizeket! Mi nekem a tengervíz? Maximum halászat. De most alkotni késztet! Ám Vadalan összes mágusának az ereje, sem az enyém nem elég, hogy kinn tartsuk a víz felett a lángot, mi eme erő szíve, ha az nem akar. De meg kell próbálnunk összefogni. Valahogy kiviszem a nyílt tengerre, legyen meg, az akarata! Ez a kapcsolat, egyfajta híd lesz világaink közt. Csak ezen az úton menekülhet, aki e kontinensen él! Nyíljon hát meg az átjárás!- Egy pillanatra elgondolkodott.- Egy kérdés bánt: miért rejtették ide előlünk a Teremtés Tüzét? S vajh' mi lesz Lanuria népeivel, ha létezése napvilágra kerül? Kapzsiságuktól és viszályaiktól féltem, hogy rossz kezekbe kerül, kik nem tisztelnék, félnék, s óvnák, hanem önös céljukra használnák. De lám, van itt valahol egy lanuriai mágus, legalábbis egyfajta fekete mágiát érzek. Jó lenne rájönni, ki az, talán segíthet neked elterelni az őrök és papok figyelmét. Elhozom a lángot. Teleportálnunk viszont együtt kell majd! Szükségünk lesz egymásra! Add hát a vásznat!

//Mese:Régi-Új világ, Merula rezidenciája, Zolfar//

Több mint szarkasztikus lenne a válasz, amit egy nem régiben eltűnt személyiség tett volna Merula lábai elé. Minden azonban nem múlhat el nyomtalanul, amit megéltünk, megtettünk, akár más irányítása alatt, a részünké vált és szabadulni tőle még a felejtéssel sem lehet. Beivódik legmélyebb szöveteinkbe, még abba a rejtélyes részünkbe is kiirthatatlanul beissza magát, amit léleknek nevezünk. Vagy van módszer, hogy megszabadulhassunk ezektől az ártó gyökerektől? A megoldás nem mutatkozik, ha másban nem, puhán osonó gesztusokban újra feltör a szemrehányás, de e felett ő már elsiklik és megnyugszik. A szerettei egyenlőre biztonságban vannak, így már el is törpül a következőleg feltett kérdésének lényege és más kerül elébe. Mi az a rejtélyes és rettentő erő, ami ily pánikszerű menekülésre késztetné? Mi lehet?
Az elme pedig képtelenebbnél képtelenebb lehetőségek tár elé. Istenek harca, vagy valami másféle, de hasonlóan nagy hatalom hánykolódása? Föld alá űzték az ősieket, ott lapulnak legtöbbjük egy sötét szakadék mélyén, így annyira nem elképzelhetetlen, hogy talán itt is erről lenne szó. Talán egy próbát tettek itt, az első kísértett a halhatatlan bestiák megfékezésére? Megrázza fejét, jobb lesz ha eltávolodik ettől a témától, az istenek talán nem olyanok, mint az emberek. Nincs szükségük próbára, megy az, mennie kell elsőre is … vagy legalább is. Hát így kerül az általa ismert nagy hatalmaktól egyre messzebb, kevéssé, igen még mindig nem ismeri hazájának teljes történetét, de az már sokkal színesebb és több, amivel saját „családja” táplálta elméjét.
- Ilyen akkor még nem fordult elő? – Teszi fel kezdeti tétovaság után, talán furcsán hathat, de őszinte érdeklődéssel. – Valóban használom a mágiát, de az ösztön lényem jobban beleremeg ebbe az érzés. – A két kísértetre pillant, igazából fogalma sincs, hogy miért. Korábban már viszonylag azért jól megnézte magának mindkettőt, tehát nem puszta jelenlétük vonzza a tekintetét, vagy legalább is nem a kíváncsiság értelmében. Ezek a lények már túl vannak az életen, egy más .. hát akármilyen furán is hangzik, de létformában léteznek. Vajon ők miként érzékelik a történteket? Érzékelik e egyáltalán?
- Nincs vulkán, sem olyan forrás, ami utat akarna törni magának … - Váratlanul kapja magát azon, hogy a segítség vágyával igyekszik tapogatózni. Most már ez a fontos, mit ér az, hogy fivére és barátja kiszabadultak az arénából, de még mindig a fegyvert habozás nélkül használni kész kék bőrűek fogságában vannak. Méghozzá egy olyan helyzetben, ahol valami megmagyarázhatatlan erő rázza a földet. Jobb lenne elcsitítani, hogy nyugalomhoz jussanak. Erről elmélkedni sem könnyű, hát még az okokat megtalálni, hiszen nincs más, mint a különös vihar, ha az egyáltalán összeköthető a mostani fura morajlásokkal.
- Lehet a vihar …- Pedzegeti, de csak nemlegesen megrázza rá a fejét. Túl sok idő telt el, hogy a vihar hatása lehessen, vagy … túl sok a találgatások közepette a vagy. Egyre jobban érzi, ha bele őszül sem fog rábukkanni a helyes válaszokra, hogyan is tudna. Mint az előbb már említve lett, saját otthonát sem ismeri teljességgel, hét még egy olyan „világot” hogyan ismerhetne, amiről még csak szóbeszédet sem hallott.

//Mese:Régi-Új világ, Merula szobája, Zolfarral //

Egy lépéssel, aztán még egyel közelebb araszol az ablakhoz és mindaddig halad, míg oda nem ér, vagy meg nem állítják. A sötét, felfelé szálló „fellegek” nem eresztik tekintetét, riasztó árnyként tornyosul felette a kép és a lehetőségek végtelen tárháza. lehet, hogy a közelben nincs vulkán és az a távolban mind ezidáig pihent, de most úgy tűnik megunta évszázados, ezredes szunyókálását. De vajon önmagától támad újra fel, vagy valami felélesztette? Ha voksolnia kéne, habozás nélkül a második lehetőséget jelölné meg. Tűz, valahogy mindenhol felbukkan. Tűz volt az, ami idehozta őket és tűz volt az is, ami elpusztította eme város nagyját és tűz, de legalább is iszonyatos forróság szította a füstoszlopokat is, ott a távolban. Egy békésen lobogó láng képe kísérti emlékezetét, de halványabb a közelében lévő szellemek semmibe tűnő körvonalainál is. Pedig lehet újabb gyanúsítottra tudna rámutatni? Ám a templom romjai közt állva nem ragadta meg sem látványával, sem pedig erejével annyira, hogy most csak úgy, egy csapásra ráeszméljen.
- A vihar nem a természet műve volt, érezhető volt benne valami .. valami felsőbbrendű hatalom. De még sem .. Nem hiszem, hogy ez az istenek büntetése lenne. A fekete sárkányokat sem pusztították el, csak bebörtönözték őket, ha velük így jártak el, akkor miért szakítanának szét egy halandók lakta világot? Valami más lesz, olyan, aminek nagy hatalma van…. – Elszakítja tekintetét a Nap bágyad fényét még élvező tájról, hogy Merulára pillanthasson. Vajon erről mi a véleménye a mágusnőnek? Ugyan megint csak találgatás, de hát annyiféle varázslatos dolog létezik, valahogy magtól értetődő, hogy ha Lanurián vannak ilyen kincsek, akkor itt és, ha ott vannak veszélyesek, úgy itt is. Kicsit tovább is néz ezen a szálon, mert mi van, ha ez az egésze nem is itt, hanem az ő hazájában kezdődött. Volt már része félresikerült varázslatban, szemtanúként és szenvedő alanyként is. Reméli, hogy nem erről van szó, mert talán a bűnös nem is tudja mit tett. A másik hazavezető gondolatszál pedig a féltésévéé volt, hiszen az a vihar ott is tombolhatott, lehet oda meg kék bőrű lakosokat dobott és most ugyan olyan bajban van, mint ez a „világ”. Lehunyta a szemét, igyekezett megszabadulni a legtöbb gondolatától, már túl sok volt, túl zajos és zűravaros volt az egész. Azt pedig már jól tudja magáról, hogy minél görcsösebben szeretne megoldani valamit, annál nehezebben fog menni. Pedig könnyen lehet, hogy most minden perc számít. ~ Bár adná az ég, hogy nem így van és holnapra csak az marad, hogy a lehető legbékésebben rendezhessük el a viszonyunkat. ~ Kicsit gondolataiba feledkezve észre sem vette, hogy a kér kísérteten felejtette zöld pillantását. Mintha ők bármit is tudhatnának, ha tudnának már mondták volna, mert mondták volna. Ugye?

*A harc megkezdődik bár a vadak nem szervezettek olykor veszélyesebbek mint akármelyik jól összeállt ork horda. Életüket féltik s ezzel még inkább csak bátorságra buzdítja őket. S egyes állatok kicsinnyel vannak s ők talán a legveszélyesebbek mind közül. A vadalani katonák sem maradnak ki a harcból rögvest oda teszik magukat. Bár ő maga inkább megpróbál kevésbé veszélyes módszereket alkalmazni főleg, hogy egyetlen fegyvere egy bot volt. Az első mi neki esett egy macskaféle volt, mi rögvest rá vetette magát, s a kezében lévő bottal tartotta vissza nyakától. S egy erőteljes rúgással átlendítette maga fölött a vadállatot. Talpra ugrik nem tétovázhat sokat, hisz még jó pár jószág eredt meg a csatába s egyszer csak egy hang hallatszik. Pont mikor az egyik állat feje közepére sóz egy jó nagyot ki vonyítva rohan el előle.
Fáklyák mit érnek a felbőszült vadak ellen? Már csak Alex váratta magát, hogy becsatlakozzon a harcba. S reményei szerint meg is teszi elvégre saját véréért fog harcolni.
Tekintete vissza néz a harcmezőre egy medve rohan felé szél sebesen, éppen, hogy csak ideje marad arrébb vetődni előle aki rohan tovább a tömeg felé lökve maga előtt katonát nőt s gyereket.
-Jó lenne ha legalább fegyvereim lennének... Ha ez így megy tovább sose érjük el a várost.
* A katonák parancsnoka azonnal összeszedi embereit s kört alkotnak a támadó vadak ellen, jól teszik s Aden sem rest becsatlakozni közéjük. Bár ő nem használ tüzet, jobb szereti ha nem áll hozzá közel.

*Savanti falai egyre csak közeledtek az út nem volt könnyű de talán megérte a fáradtságot. Már ha nem épp az a terv, hogy őket fejeztetik le mindenért ami csak ezen a kis szigeten történt bár ő maga is szeretne választ kapni azon kérdésére, hogyan s miért van itt. Semmi nem történik ok nélkül s mint mindennek céllal küldte ide Fortuna. A város falain belül egyre több a menekült s lassan de biztosan az egész sziget ide köt ki. A zűrzavar egyre nagyobb, s a katonák már nem tudnak úrrá lenni ekkora tömegen. S most jött el az alkalom, hogy visszaszerezze azt ami jogosan az övé volt. A kiskatona ki fegyverét cipelte észre sem vette, hogy megfosztották a fekete tőrtől. Ami jogos tulajdonosa hátára került egy eldugott kis tegezbe mit takart felső ruházata. S ahogy minden fontos mi kellett neki megvolt a kapuhoz tolongott vissza, bár árral szemben úszni sosem volt egyszerű. S ha nem tartóztatták fel a kapu mellett állt s kémlelt, várta a kedvesét ki elveszett mellőle az úton.
-Remélem... elég erős vagy, hogy utolérj... ha én nem is voltam elég ahhoz hogy melletted maradjak....
*Tekintete a szőke fürtöket kereste a távolban.