Vén kujon fogadó

Hiába vagyok mosdatlan és poros ez itt nem számít, vagyis igen, ha szánnák rá elég pénzt, hogy igénybe vegyen a hely szolgáltatását az extrákkal együtt, de ehhez most nincs kedvem.
Nem csak a fáradtság, ami motivál, hanem el sem tudom képzelni, hogy Esmё után máris mással bújjak ágyba, így aztán a lányok hamar megunnak és inkább más kellemesebb és aktívabb társaság után néznek.
Miután éhesen behabzsoltam az ételt és leöblítettem a gyenge borral a torkomat, a Megbízónak még mindig nem volt híre-hamva sem, így maradt a várakozás, miközben erőt vett rajtam a kimerültség, hiszen a visszaút során nem sokat pihentem. Egyrészt minél előbb meg akartam szabadulni a doboztól, mint a baljós érzetemmel azzal kapcsolatban, mind azért, hogy megkapjam végre érte a fizetségem, másrészt az utak sem voltak túl biztonságosak mostanában. Egyre rosszabb és véresebb hírek jutottak a fülembe ork betörésekről, felgyújtott falukról és itt is láttam a fiatal férfiakat, akik arról beszélgettek, hogy katonának álljanak, szinte lógott a feszültség a levegőben.
Szánalommal néztem rájuk, hiszen valószínűleg hamarosan már halottak lesznek, ha igazak a hírek.
Nekem más elképzeléseim voltak és ilyenkor a megbízások is megsokszorozódtak, a zűrzavarban halászásról már nem is beszélve.
Aztán megérkezett a fickó, akire vártam és mire lehuppant az asztal túloldalán lévő másik székre, már teljesen éber voltam, így nem kerülte el a figyelmemet, hogy nem érkezett egyedül.
Még egy vigyor is végig suhant az arcomon, mikor arra gondoltam, talán csak nem tart tőlem. Tőlem, a tolvajtól, egy olyan férfi, aki kétszer akkora, mint én és tapasztalt veterán harcosnak tűnt.
Lassan leengedtem a kezem a őröm közeléből, hiszen úgy sem mentem volna sokra vele. Mire kihúztam volna, valószínűleg egy tucat kard szegeződött volna a torkomnak.
- Hát tapasztalatból volt bőven, igazán nem panaszkodhatom. – dőltem hátra a széken lazán. – Bár az utak biztonságán azért nem ártana javítani a környéken. – sóhajtottam színpadiasan. – Sok pénzbe kerül, ha az emberfia nyugodtan akarja álomra hajtani a fejét.
Egyelőre semmi jelét nem adtam, hogy nálam lenne a doboz, vagy, hogy sikerrel jártam-e. Nem szerettem volna, ha esetleg meggondolná magát a fizetéssel kapcsolatban, hiszen voltak elegen, hogy akár másként akarják intézni az ügyet. Nem ez lenne az első ilyen ügyem és valószínűleg az utolsó sem, ezért fő az óvatosság.

Persze sejtem én, hogy nem igazán miattam vonultatja fel a férfi a testőrségét vagy a cimborát, de hát kellemes arra gondolni, hogy ilyen félelmetes hírem lenne, a fáradtság mellett ez elég jó kedvre hangol.
Azért az sem jut eszembe, hogy ez a dobozka miatt lenne, hiszen eddig én cipeltem egyedül, igaz, nem is tudta – már a kalózokon kívül, - hogy egy poros, szakadt vándornál valami értékest kell keresni.
Azért a felvetésre megint csak elmosolyodom és megingatom a fejem.
- Eszemben sincs, az nem fizet olyan jól, mint a jelenlegi foglalkozásom.
Azonban én is kicsit elkomolyodom, mikor elhangzik a nevem, amit azért annyira nem szeretek hangoztatni, hogy mindenki tudja , de úgy gondolom ezzel valószínűleg azt akarja a tudomásomra hozni, hogy többet tud rólam, mint szeretnék.
Viszont azt sem szeretem, ha kétségbe vonják a tudásomat.
- Valószínűleg nem jött volna hozzám, ha úgy gondolná, hogy nem járok sikerrel. – hajoltam közelebb kicsit hozzá, megtámaszkodva az asztalon. – És nincs nyom. Nem vagyok ostoba, a kalózok, ha keresnek is valakit az egy lelkes Thomas nevű legény. – vonom meg a vállam, majd mikor kicsit visszahúzódom, már az asztalon fekszik egy rongyba bugyolált csomag.
Nincs miért húzni az időt, ha meg akar bizonyosodni felőle, hogy meg van-e, amit kért és én is szerettem volna, már a kezemben tudni a jól megérdemelt munka jutalmát.
- De nem hiszem, hogy bárki is utánam jött volna. – nyugtattam meg a Megbízót, miközben Esmё-re gondoltam és elkalandozott a figyelmem egy pillanatra.
Az érmék csörgésére azonban visszakaptam a férfira a tekintetem
- Kérem a fizetségem és itt van, amit akart. – tettem a kezem a dobozra. – De azért, ha már a nyakam kockáztattam érte, elmondhatná mi van benne? – kérdeztem rá kíváncsian.

Hát, ha látnám Bodur gondolatait, biztos egyetértenék vele. Ügyes vagyok és igyekszem nem felhívni magamra a figyelmet és lehet, hogy most is megfontoltam volna, ha tudom, hogy ki áll a férfi mögött, mint tényleges megbízó. Ha a főpapnőnek nem tetszett volna valami, elbukom, vagy éppen túlságosan nagy port verek fel, akkor nem biztos, hogy az jó lett volna nekem. Még így sem biztos, hiszen nem tudom igazából mit rejt az a doboz és miért volt olyan fontos a visszaszerzése.
Szóval nem olyan biztos, hogy jó volt nekem, hogy Onoria figyelmébe kerültem.
Akármennyire is bizalmatlan voltam, azért az üzletet csak meg kellett kötni és az nem ment anélkül, hogy ne ellenőrizte volna le, hogy tényleg a ládikát hoztam-e el, nem pedig egy féltéglát.
Vannak bizonyos kockázatok, amit fel kell vállalni, de általában jók voltak a megérzéseim az emberekkel kapcsolatban és szinte biztos voltam benne, hogy az előttem ülő marcona fickó meg is halna a becsületéért. Egyszerűen ilyen képe volt és minden valószínűség szerint ezért nem őt szalajtották a dobozért. Sok halállal járt volna és most, hogy tudom ki az, akiért még sokáig meg fog dobbanni a szívem, ha a kalóztanyára gondolok, nem is örültem volna neki.
Láthatóan nem akarja nagydobra verni, mit tart a kezében, testével takarva a nagyközönség elől fedi fel csak annyira, hogy megnézhesse azt a címert, amit nekem is mutatott és ellenőrzi a pecsétet.
Igazán kíváncsi lettem volna, hogy mit tesz, ha fel van törve, hiszen akár a kalózok is kinyithatták.
Azért elégedetten és egyben várakozóan meredek rá, jelezve ezzel, hogy most rajta a sor.
Mivel tudom, hogy melyik bőrtarsoly az az övén, amiben az előbb megcsörrent a pénz, kissé ráncba szalad a szemöldököm, mikor egy másikat akaszt le és nyújtja felém más számára láthatatlanul az asztal alatt.
- Ajándék, na de……. – fogom a kezembe az érezhetően nem könnyű valamit, mert bár furdal a kíváncsiság mi lehet az, azért nem ebben egyeztünk meg.
De mielőtt még nagyobb levegőt vennék a reklamáláshoz, máris előttem landol a másik erszény, aminek csilingelése zene füleimnek.
Gyorsan kinyitom, hiszen nálam azért ennyire nem játszik szerepet a bizalom, bár nála sem, ahogy elnéztem, de némi meghökkenéssel látom, hogy 15 darna van csak benne. Mielőtt még hangot adnék elégedetlenségemnek, azért megnézem a másik „ajándékot” is és bár meg kell vallani, hogy nagyon míves munka, értetlenül nézek a férfira egészen addig míg meg nem érintem a medaliont, melytől forró bizsergés árad szét a tagjaimban.
- Óóóóó! Ez……ez tényleg……nagyszerű. – nyögöm ki, hiszen már az előbb a számon volt, hogy szóvá tegyem az eredeti megállapodást.
Azt hiszem ezek után már annyira nem is érdemes kérdezősködni a doboz tartalma iránt, hiszen, aki ilyet ajándékoz nekem érte, az nem lehet akárki és valószínűleg a ládika is hasonló tulajdonsággal bír.
Most aztán tényleg hálát adok az Isteneknek, hogy nem nyitottam ki.
- Igazán öröm volt Önöknek dolgozni, máskor is szívesen állok a szolgálatára a Megbízójának. – jelenik meg egy elégedett vigyor a képemen és mintha a fáradtságomat el is fújták volna.
De nem akarom nagyon húzni az idegeit és jobban látom, ha nem vagyunk a szükségesnél tovább egy légtérbe, mert lehet nem díjazza nagyon a stílusomat, elég fapofa hozzá. Különben is jobb, ha elég messze leszek a kíváncsi szemektől, ha valaki mégis kiszúrta volna a pénz csörgését. Van itt pár hegyes fül bizonyosan.
Ha nem tart vissza, akkor eltüntetve a két kis bőrerszényt, tolom hátra a székem és összehúzva a köpenyem magamon indulok el, az elém lépő felszolgáló lánynak meg nagyvonalúan intek.
- Ez a nagylelkű nemes úr állja a számlámat.

Soha nem tudtam visszafogni az időnként csípőssé váló nyelvemet és a tréfálkozás sem áll távolt tőlem, főleg, ha olyan fickóval hoz össze a sors, aki olyan fapofa, mint az, aki előttem ül, de azért igyekszem udvarias maradni a magam módján, hiszen soha nem tudhatom, mikor szerencséltetnek egy újabb megbízással.
Persze ez sem volt egy sétagalopp, de ha nem vállaltam volna el, nem ismertem volna meg a kalózlányt és nem kaptam volna egy olyan medált, amiért sokan ölni is képesek lennének.
Nem tippelgetek, hogy ki állhat ennek hátterében, az biztos, hogy elég tekintélyes ember és varázstudó lehet, ha egy ilyet elajándékoz.
Mivel úgy gondolom mindent megbeszéltünk, amit kellett és jobb, ha szedem a sátorfámat, mielőtt valaki a fogadóban kíváncsibb lesz, mint kéne, a távozás mellett döntöttem.
Persze azért nem hagyom ki a lehetőséget, hogy a fizetségemet megtoldjam azzal, hogy meghívassam magam a fogyasztásomra. Csak nem fog megtagadni tőlem egy ilyen apróságot?
Azonban egy lépés után már két komor fickó is az utamat állja, nem nagyon tagadva, hogy akár erőszakkal is megállítanak, amire azért elhalványul a vigyorom és kérdőn nézek a beszélgető partneremre.
Mikor az int a kezével ismét széles mosolyra húzom a szám és az álruhás katonák között elhaladva, megveregetem az egyik vállát.
- Na látod! Nem olyan zsugori, mint gondolnád!
Mikor a fogadó ajtaján kilépek, azért lekopik az arcomról a vigyorgás és megeresztek egy megkönnyebbült sóhajt.
Előveszem a kis szütyőt, amibe a medál volt, kihúzom belőle a száját összekötő bőrszíjat és átfűzve a medál karikáján az ékszert a nyakamba akasztom, majd az ingem alá rejtem.
A melegség újból végigbizsereg rajtam, mintha valami láthatatlan energia frissítené a vérem.
Elégedetten kuncogok fel. Azt hiszem nagyon jó üzletet kötöttem.


/Én is köszönöm a játékot és a fizetséget is /

// Fela- időntúli játék folytatás a Középvidékről. //

- Az ott a Fogadó!
Int Balál a lánynak. Letér az odavezető utszakaszra és határozott léptekkel megy tovább. Végre száraz, meleg helyiség képe körvonalazódik előtte. Olyan helyé, ahol mosdhatnak rendésen rendbetehetik magukat s ruházatukat.
-Megérkeztünk.
Elől lép be a kocsmába, és keresi szemével a fogadóst, vagy a szolgákat.
- Akad itt egy üres szoba, ahol megpihenhetnénk?
Kérdi fennhangon, majd hamar választ is kap.
- Egyik szobánkból épp reggel távoztak a vendégek. Azt tidom ajánlani, ha megfelel!

//Balál//

*Balál végül nem válaszol a kérdésemre, én pedig jobbnak látom nem feszegetni tovább a témát. Ha nem akar beszélni róla, akkor nem akar beszélni róla.
Telar tényleg nincs nagyon messze és a sáros úton haladva lassan oda is érünk.
A fogadóhoz érve nem látok semmi különöset, ezért csak mosolygok. Megszálltam már néhány fogadóban, és itt is jártam már. A nevére nem emlékeztem, de most, hogy látom, már igen.
Arra is emlékszek, mivel foglalkoznak a helyi lányok. ÉN nem tudnám elképzelni magam, hogy ilyesmivel keressem meg a napi betevőt. Nekem jobb az, hogy gyógynövényeket gyűjtök és azokból gyógyításhoz szükséges kenőcsöket, főzeteket, egyéb eszközöket készítek.
A fogadóba lépve közelebb húzódok Balálhoz, hogy a férfiak jól lássák, nem ide tartozok, hanem a mágussal vagyok.
A férfi intézi a szobát is, és ha kikéri a véleményem, készségesen belemegyek a dologba. Nekem is megfelel a szoba.*



Ezt most találtam

// Fela-Ez a zene nagyon bejött. Köszi. //

A lány beleegyezik a szobaválasztásba.
- A szobába maradnál drága Fela?
Kérdését odabent teszi fel, egy kényelmesnek mondható szobában. A helyiségben mosdótál van, de Balál tudja, hogy készítenek kéresre egy meleg fürdőt, ezt jelzi a lánynak.
A szoba falánál egy nagyobb kétszemélyes ágy van. Egyszerű, fehér vászontakaróval lefedve.

Ő fáradt, korán kelt és szívesen lenne Fela kellemes társaságaban, de az étterembe most nem szívesen menne le. Ezt jelzi is a kérésével a szolgáló felé.
- Szeretnék kérni némi gyümölcsöt, sajtokat, tejet és füstölt kolbászt egy nagy tálba! Lehet róla szó?
Majd Felára tekint kedvesen:
- Mond csak, te kérsz még valamit kedvesem?
Miután a szolgaló kiment, így szólt:
- Én majd az ablak alatt a padlón elalszom, ne aggódj!

//Örülök, hogy tetszik! Nekem is bejött, szerintem illik Felához ^^//

*Már odafent a mágus kérdezi, hogy a szobában maradnék-e? Nagyon kedvesen teszi, én pedig mosolyogva válaszolok neki.*
- Hát hogyne!
*Őszintén szólva nem is érzem, hogy lenne keresnivalóm odalent a lányok és a vendégek között. Még a végén valaki azt hinné, én is a Vén kujon egyik dolgozója vagyok.
Amikor Balál mondja, hogy kérésre meleg fürdőt készítenek, felcsillannak a szemeim.*
- Hú, az nagyon jól esne…
*Nem tudom, hogy kinek kell szólni, gondolom, hogy ha jön szobalány, akkor annak. De ha nem jön senki, akkor a fogadóshoz kell fordulni, ahhoz pedig le kellene menni, én pedig most ígértem meg Balálnak, hogy a szobában maradok.
Még odalent, amikor Balál megkérdezte, én is azt kértem, amit ő, tehát gyümölcsöt, sajtot, tejet és füstölt kolbászt. A déli dombságban mi is ismerjük a füstölést és a szárítást is, ha a húsokat akarjuk tartósítani, de most jól esne inkább a füstölt.
Odafent Balál másik kijelentésére meglepetten tárom ki a szemem. Egyrészt én még nem gondoltam az alvásra, arra sem, hogy csak egy ágy van.*
- Ha tisztességes férfi vagy, akkor szívesen látlak mellettem. Te kísértél ide fel, te intéztél mindent, a szívemre venném, ha a földön aludnál és nem az ágyban.
*Teszem barna kezeim a szívem tájékára és nézek nagy bociszemekkel a mágusra.*

//Felának, folytatásul e régi játékunkba csalnék némi izgalmat, ha elfogadod! //

Hamarosan hozzák az étkeket nagy tálon. A szolgálólány is megérkezik kisvártatva, miközben Balál megkóstolja a hideg tálat ha Fela vele tart, ha nem. Elmélazni sincs ideje a lány szívélyes és bizalomittas szavain. A szolgálóleány fürdőt készített a szobához közeli fürdòkamrában. Fela arca ragyog, hogy lemoshatja magát a dézsában s talán el is lazulhat a meleg, illatos víztől.
Balál kivárja a sorát, addig kitárja az ablakot,hogy a kissé áporodott szagtól megszabadítsa a szobát. Leheveredik az ablak alatti kis szófára, hosszú lábai lelógnak a padlóra, és egy pillanat alatt elnyomja az álom. Hacsak Fela fel nem ébreszti, mit sem tud a továbbiakról, míg újabb viharos szél csapkodja az ablaktáblákat. Odakint pedig hangos zajok töltik be az éjszakát. Izgatott kiabálás, lábak dobogása jelzi a férfinek, hogy ideje ébrednie.

//Balálnak -jöhet az izgalom //

*Megkóstolom Balállal együtt az ételeket. Hát, azt kell mondanom, hogy ettem már jobbat, de legtöbbször nem kerül az utamba ilyen gazdagon rakott tál és annyira nem is rossz.
Az ember lánya pedig ne válogasson, ha már ilyen sok étel van előtte.
A fürdőnek is örülök. A hideg eső, a szárítkozás után nagyon jól esik.
Az illatos, gőzölgő vízbe már pucéran ereszkedek bele. Dús, fekete hajam kontyba csavarom és úgy rögzítem a fejem tetejére, hogy ne legyen vizes. Azt nehezebb megszárítani, mint megtörölközni.
Természetesen vetkőzni már úgy vetkőzök, hogy a férfi ne láthasson.
A víz még olyan meleg, hogy barna bőröm lúdbőrözik, amikor beleülök a dézsába, de gyorsan megszokom, és elengedve magam hátradőlök a vízben.
Halk dalocska csendül a fejemben és önfeledten, de halkan dúdolni kezdem.
Behunyom a fejem és az otthonom kellemes, nem túl hideg patakjába képzelem magam. Ott még az eső is melegebb, mint itt.
Lehet, el is szenderedek, mert az ablaktáblák csapódására nyitom ki a szemem.
Nem egy csapódás és nem hallom, hogy Balál megmozdulna, ezért sietve szállok ki a dézsából, törlöm le a bőröm.
Közben már behallatszódnak kintről a kiabálások, lábak dobogása. Békére vágyok, nyugalomra, és azt hittem, hogy itt, Telarban ezt megtalálom.
Ez egy erős, vastag és magas falakkal, kapukkal védett város. Sok katona van benne, azt gondolnám, hogy itt biztonságban lehetek.
Ahogy kilépek a fürdőkamrából, már magamra kapkodott ruhámban, Balált keresem. Ha ébren van, akkor ránézek.*
- Mi történik odakint?
*Ha még alszik, akkor előbb az ablaktáblákhoz futok és becsukom, utána simítom meg Balál arcát. Ha erre sem ébred fel, megrázom a vállát, hátha arra felébred.*

//Fela//

Sokaig kellett rázogassa Balált a lány, hogy magához térjen.
-A simogatásod de jól esik kedves...- Nyitja ki és emeli rá meleg barna szemeit.
- Mi van itt?
Felugrik és kitekint az ablakon. Odakint vihar van, de a szél nem tudja elnyomni az emberek kiáltásait.
- Tűz van Fela! Ég az istálló! Maradj itt! Lemegyek segíteni. De ha átterjedne a tűz ebben a szélviharban a fogadóra...mégis jobb lenne, he lejönnél!
Beszéd közben megfogja a lány csupasz vállát és végigsimít a puha, barna bőrön. Kellemes melegség járja át es valami aggodalom ébred benne. De el kell hessegetnie magától ezeket az érzéseket.
- Szerezz egy vödröt! És gyere utánam!
Széles vállára kanyarítja a kötelét és már szalad is le, párosával szedve a lépcsőket. Futtában kérdezi:
- Nagyon félsz a tűztől és a villámlástól Fela?

//Balál//

*Nehezen ébred a férfi, és az én kérdésemre még ő is kérdéssel felel.
Látszik, hogy nagyon nem tudja még, hogy mi van. Az ébresztgetésem is jól érintette, lehet, hogy inkább pofozgatnom kellett volna.
Balál egymásnak ellentmondó dolgokat mond, de én is úgy látom, jónak, hogy nem szorulok be a szobába inkább.
Ahogy megsimogatja a vállam, enyhe pír fut át rajtam, és felpillantok a szemeibe, aztán inkább gyorsan összekapom a holmim, ami nem is sok, és már rohanok is le, Balál után. Nekem fontos az, ami nálam, van, ez mindenem és nem hagyom a szobában. Igaza van a férfinek, ha én itt éghetek, ez is.*
- A faluban is volt tűz, ott délen nem ritka, hogy egy villám miatt kigyullad egy pajta, vagy egy kunyhó.
*Kiáltok vissza, az egyre nagyobb lármában neki, és próbálom tartani a lépést. Ennek az az eredménye, hogy megbotlok, és a hátának esek. Az ő széles háta tart meg és van miben megkapaszkodnom.*
- Bocsánat!
*Kiáltok oda neki, és a konyha mellett egy elhagyott felmosóvizes vödröt fel is kapok szabad kezembe.*

Fél szemét Felán tartja, miközben indulnak, ki összekapkodja a holmiját. A lánynak igaza van. Maga is visszalép és így tesz, de még így is gyorsabban iramodik le a lépcsőn nála. Fela igxekezetében megbotlik és nekiesik. Alig sikerül megtartania hirtelen kettőjüket.
- Semmi baj! Rendben vagy?
Pillanatra megtorpantja a futásukat, Hogy a lány szemébe nézzen a válla felett.
- A lényeg, hogy azonnal oltanod kell! Én a lovakért megyek!
És nem várva véleményt, úgy is tesz. A fogadóból kifelé futtában ledobálja a zsákját a bejáratnál, s a kötéllel a vállán az istálló bejáratánál csapkodó lángnyelvek közé veti magát. Sajnos a tűz fészke közel lehet a kitárt ajtóhoz, ezért nem látni kint a lovakat...
Az oltással foglalatoskodó emberek rosszalló kiáltásaival mit sem törődve eltűnik odabent a szemük elől.

- Igen!
*Kiáltom vissza a hangzavarban, de lehet, hogy csak a számról tudja leolvasni, mit is mondtam, ha odanéz. A biztonság kedvéért bólintok is, hogy értse.
Balál szavaira nincs időm válaszolni, olyan gyorsan hagy faképnél, hogy mentse a lovakat, hogy én csak loholhatok utána.
Amikor odaérek, ledobom magam mögött a holmimat és beállok a láncba, a vödörrel együtt ami a közeli vízvételi helyekről hozza az oltáshoz a lángokat.
Még hallom, hogy kiabálják, valami őrült berohant a tűzbe.
Ez csak Balál lehet, mert kint nem látom. Nem törődve a lánccal, és a többiek méltatlankodásával, én is közelebb futok a bejárathoz, de a lángok olyan forrók, hogy nem merek rajtuk keresztülvágni.
Így is érzem, hogy a meleg égeti az arcom, biztosan ki is pirultam már tőle.
Beállok egy másik sor elejére és a vödör vizet rögtön a bejárat felé öntöm, hogy minél nagyobb szabad utat csináljunk a mágusnak, ha kijön onnan.
Aggódva nézem a lángokat, amíg a következő vödör a kezembe nem kerül és azt is nem lódítom a tűzre. Vajon épségben látom még viszont a férfit? *
~Mágus, csak nem esik neki baja odabent…~
*Nyugtatgatom magam, de csak figyelni tudok. Ahogy telik az idő, már a többedik vödör után, egyre nő az aggodalmam, mert még mindig nem látom a tűzből kijönni. Sem lóval, sem anélkül.*

Balál egy egyszerű önvédő varázzsal az ajkán ugrik az istállóajtó lánygoló szárnyai közé s csurom vizes testtel gurul beljebb a boxok közti folyosóra. Ruhájára a nedvességtől mindenféle mocsok rakódik, bár szépen gondozott benyomást kelt az istálló. Nem egyszer járt már itt korábban, egészen jól kiismeri magát. Egy helyen a bejárat felett a lángnyelvek már a magas tetőgerendákat nyaldossák. Sietnie kell!
Ahány ló odabent, mind megbokrosodva ugrál, ordít, rúgkapál, szörnyen félnek.
Balál kiegyenesedik s végignéz rajtuk. az első nagyobb testű csődőr szemébe nézve siet hozzá. Nyugtatgatja, becézi, beszélget hozzá, mint egy jó lovász, majd egy tündéktől tanult nyugtató és figyelemösszpontosító gyakorlattal áthangolja őket kissé. kioldja az egyik soron több ló összevont kötelékeit, majd a külön külön kötött és a boxokban lévő nemesebbekhez fordul. A boxsor háta mögött e percben felnyög az épület, köszönhetően a bizonyára öreg, kiszáradt fának. Recsegve ropogva ereszti be a tüzet a boxokba, miközben fekete füst keletkezik.
Balál javít az általa megidézett párafelhőn, nem hagyván túlságosan felmelegedni azt, de egyszer s mindenkorra inge gyolcsából tép egy darabot az arca elé, s odaköti, hogy azon át lélegezzen. kellően vizes az, így jobban szűri a mérgező füstöt. Mire végig kinyitja a néhány boxot, mégis  fulladva, mélyen köhög, s látása kezd homályossá válni, bízik benne, hogy csak a füst miatt. Akkor az eddig gyeplőn tartott nagy csődőrre pattan s hangosan tereli az ajtó felé a jószágokat.
Sajnos A tűz még mindig túl nagy ott, az állatok többször visszahőkölnek, mire csak megugrik a csődöre s mintha sajátja lenne, úgy vágtatnak át mindannyian, egyetlen szélvészként a forróságon.
A tetőt eddig is nehezen tartó gerenda az ajtó felett roppan egy utolsót és nagy robajjal omlik alá a mágus mögött. Balál elgyengül s egyszeriben ott helyben ledobja a ló. A körötte lebegő párafelhő szisszen egy hangosat, mit elnyom a robaj, a a zaj s elillan. A mágus a földön marad. Hogy merre szaladnak a vendégek s urak lovai, nem tudja már követni, pillantása elgyengül, izzó, kiszáradt szemeit erőnek erejével összeszorítja. Utószor érzi, ahogy hőben izzik az egész teste, mintha ruhái is ráolvadtak volna, vagy tenyerével s ujjaival a kovácsnál izzó vasat fogdosta volna. Felordít fájdalmában. Levegőért kapkodva megkísérel behunyt szemmel feltápászkodni, de visszazuhan, majd elsötétül előtte minden.

//A nagy és erős (nehéz) férfi egy gyönge nőre bízza, hogy ott marad-e? //

*Oltok, amint vödör kerül a kezembe, de a rengeteg szalma a fa, ami odabent van, nagyon ég. A lovak hirtelen törnek át a lángokon és alig van időm félreugrani. A mögöttem lévő emberek közül többen a porban kötnek ki, ahogy a megriadt állatok elsodorják őket. Én figyelem, hogy valamelyiken ül-e valaki.
A futás közben az istálló teteje is beomlik, a gerendák robaja még jobban megijeszti a lovakat és az oltókat is.
Én ijedek meg a legjobban.*
- Balál!
*Sikítok egyet és a köpenyem szegélyét a szem elé kapom, úgy próbálok közelebb menni a lángokhoz.
A háttérben már érkeznek katonák, akik próbálják a megbokrosodott lovakat feltartani, befogni.
Nem szerencsés egy nagyvárosban ijedten száguldozó lovakat hagyni.
Az oltók már csak arra törekszenek, hogy a leégő épület lángjai ne terjedjenek tovább.
Én észreveszek egy alakot heverni a földön az ajtóban.
Nem lehet más, csak Balál, a lángok körbenyaldossák, de még nem érték el.
Ott fénylik körülötte a parázs, és nem mozdul senki.
Bevetem magam a lángok közé. Egy-egy hajszálam megpörkölődik, a köpenyem szélébe belekapnak a lángok, és a füsttől én is elkezdek köhögni.
Nem ébresztgetem a férfit, kezeimmel a hóna alá nyúlok és próbálom kihúzni. Nagyon nehéz a teste, és én csak egy gyönge nő vagyok.
A fenekemre is tottyanok, de a lendülettől kicsi kijjebb kerül és újra próbálom.*
- Segítség! Ember van itt!
*Kiáltom a lángoktól körbevéve, mire jó néhány vödör vize lódul felénk és pár férfi is besegít.
Én csak odakint állok meg és meg is szédülök, amikor belegondolok, mit tettem.*

//Fela-Időntúli //

A szeme ahogy leragadt, ugy merult bele alomtalan nehézsegbe egy jó darabig. Valaki vagy valakik elcipelhették onnan a testét,bármily nehéz is lehetett. Amikor legközelebb kinyitotta a szemét sötét vette körül és csend.
Fogalma sem volt, mi történhetett. Kusza empékeiben látta a lángok közül kihajtott lovakat, hallotta a patáik koppanását a szikár földön, fújtatásukat, ijedt nyerítésüket s a fatákolmány ropogását. Érezte az utánozhatatlan füstszagot. Aztán újra elvesztette a tudatát...legalábbis az evilágit.
Zaklatott álmok kerítették hatalmukba. Lángolt az ország. A látomasaiból ismerős sárkány hatalmasságok pusztítottak. Legbelül jól tudta, nehéz bármit is tenni ellenük. Hatalmas csapatokban szálltak, elborítva az általa ismert világ fölött az eget, és nem akadt olyan csata a birodalomban, ami egyértelmű vereségükkel végződött volna.
Aztán ott voltak a kegyetlen sárkánytüzek! Megtoroltak minden egyes kísérletet a szabadságra. A békének apránként az esélye is szertefoszlott, ahogyan a túlélés esélyei is. Lángoló városokat és embereket meg elfeket látott. Aztán nagyon hirtelen csend és sötétség ült az elmélyére. Olyan hatalmas, amiből ki akart lépni. Őrjítő volt!
Egyszercsak az arcára eső zuhogott a sötétségben. Egy darabig azt hitte, majd kibukkan a hold a szeretett dzsungele felett. De nem ez történt. A hold ugyan előbújt, de a lombok békéje helyett a végtelen égboltot látta.
Kötelekbe kapaszkodott és egy nagyon fiatal nőt tartott, aki úgy csimpaszkodott bele, mint kisgyerek az apjába. Láthatóan nem félt a vihartól, de a hajó, amin álltak, szörnyen imbolygott és a hold végtelennek látszó vizet vilagított meg. Aztán villámok csapkodtak és ők mintha egyenesen a vihar közepébe tartottak volna.
A bevont vitorlák alatt valaki utasította őket, hogy azonnal menjenek a kabinjukba! De a lány lába minduntalan megcsúszott és Balál egyszerűen alig bírta magával vonszolni a síkos fedélzeten, pedig a nő alig volt nagyobb egy kislánynál. Végül a fedélközben leültek a padlóra és Balál karjaival védte az idegent, mintha saját élete függne tőle.
Mígnem egy lángoló ló vagtatott át a szűk ajtónyíláson, az égett hús egyedülálló, fanyar bűze betöltött mindent köröttük. Ám az ismrősnek tűnő romok közé vágtatott el, a fedélzet eltűnt odakint. Együtt bámulták. A nő ruhája szakadt volt, arca elgyötört. Köröttük csatazaj nyomott el minden mást. Csak a halál utánozhatatlan hangjait nem...
Balál lefejtette magáról és otthagyta a fedélközben az ismeretlent és újra a matrózok közé ment, hogy lássa küzdelmüket és segítsen, ha kell...
Mígnem valaki elkiálltotta magát a növekvő viharban:
- Föld! Evolyran!
Balál ekkor kinyitotta a szemét és kiszáradt ajakkal lihegte bele a csendbe:
- Talán van remény! Van remény az életre!
Rémülten markolászott valamit fektében. Mintha kapaszkodott volna. Érezte, hogy lángol a teste, és hogy a látástól zabolátlan haja és szakálla körbenőtte a fejét. Hát látomás volt? Vagy valóság?
- Van itt valaki? Valaki? Könyörgöm...! - nyögte kimerülten az éjszakába.

//Balál//

*Nem mozdulok mellőle. A fogadóba visznek vissza minket, én pedig ott maradok.
Furcsa, nyugtalan eszméletlenség az, amit látok. Kapadozik, látszik, hogy szeme héja alatt szeme jár, mint a motolla.
Nem értem, mit nyög, amikor megszólal. Többen is megsérültek és hozzánk még nem jutott el gyógyító, talán el is feledkeztek rólunk.
Kerítek egy tálat, bele hideg vizet és azzal kezdem itatgatni homlokát, melyen gyöngyözik az izzadtság.
Megbontom égett ruházatát, hogy tüzelő teste levegőt kapjon.
Széles mellkasa zihálva veszi a levegőt, mintha nyugtalan álmok, rémálmok gyötörnék.
Visszaemlékezem, mit mondott a látomásairól, s látom az elváltozásokat rajta.
Elhűlve, kikerekedett szemmel nézem, ahogy megindul növésben, változásban a haja, a szakálla.
Első kiáltására nem is moccanok, úgy nézem döbbent arccal. Remény? Milyen remény?*
- Itt vagyok….Fela vagyok.
*Simítom meg arcát ujjaimmal.
Poharat tartok ajkaihoz, benne friss vízzel. Ha engedi, kezemet feje alá csúsztatom, hogy megemelhessem, ha inni akar.
Ha nem fogadja el, vagy megfogja a kezem, akkor nem kísérletezek ilyesmivel, de megsimítom haját, szakállát.*

// Fela //

Valaki fojtottan szuszogott a sötétben, miközben Balál kiszáradt száját nyaldosta.
Egy kéz lágyan feje alá kúszott, megemelte. A pohár a szájához ért. Mohón kapott utána ajkával s ivott, ivott, míg csak tartott a víz. Hűse átjárta égő gégéjét. Légzése egyszeriben lassabb lett és nagy sóhajjal nyugtázta a lány hangját.
- Fela! Hát persze...Köszönöm! Mond csak, miért van ilyen sötét?
Szemei úgy égtek, mintha lángokban állna minden körülötte. A lovak! Jutott eszébe!
- Mi lett a lángoló lóval? Megmenekült?Ööö... Kijutott a többi is?
Próbálta összerakni a történteket, de nem tudott szabadulni a lázálmaitól. Minden összemosódott és dühös volt, amiért nem képes rendbe tenni.
- Kérlek, gyújts világot!
Zavarta a sötét s elméje zavarodottságát hátha megszünteti a fény.
- Nem mehet ez így tovább! DREMER!-  Emelte fel a fejét- Miért nem adtál nyugtot?! A te mezsgyéiden jártam egykor s most megint oly közel voltál, hogy megérinthettem volna szellemed a szellememmel, mint egyszer. Alkalmatlan vagyok a látásra! Én megpróbáltam s ha most sem szólítasz magadhoz, megesküszöm, hogy elmélyülök önmagamban, s megtalálom az utam. De egyszerűbb lenne, ha nem tetézném a bajt. Jön e világra elég csapás még, hogy nem találják az emberek a kiutat. Könyörgöm neked, vedd magadhoz a lelkem, hogy nyughatatlan része ne bolyongjon ködbe veszve, másoknak gondot okozva!
Majd Fela felé fordítja arcát, aki izgatott s érezhetően aggódik.
- Nem lesz baj hölgyem! De miért nem hagytad magára ezt az ostoba, kalandvágyó fickót? Hm? Hagyj meghalni! Dremer jár itt... nesztelen a lépte...Alig kapok levegőt. Mi lett a lángoló lóval a hajón? Hová menekült? Kijutott Evolyran partjára?
Majd türelmetlenebbül teszi hozzá:
- Miért nem gyújtasz már fényt? Hol vagyunk? Hová lett az az ifjú lányka?
Nem emlékezett a kabinra, sem a lány arcára és továbbra sem látott semmit. Izzottak barna szemei, összeszorította kínjában.
- Az eső esik ott kint. Az eső megtisztít. DREMEEER! Tisztítsd ki a fejem! Nem emlékszem mindenre, de láttam egy ismerős romba dőlt várost, ott voltam a csatában s azt a messzi földet, ahonnan Aldo jött...Fela Vizet! Vizet de gyorsan! Vigyél ki az esőre! Könyörgöm!

//Balál//

- Nem tudom, sok lovat kimentettek…
*Bizonytalan a hangom. Nem a lovakra figyeltem, hanem arra, hogy Balál megmenekült-e.
Engem az értekelt.
A mágus szavai meglepnek. Gyertya ég mellettem, ami nem túl világosan világítja meg a szobát, de azért világos van.*
- A gyertya ad némi fényt. Hozathatok még lámpát….
*De mintha nem is rám figyelne. Dremert, a halál istenét szólongatja és ez engem aggodalommal tölt el.
A haldoklók szokták hívni a halál urát, nem azok, akik az életet keresik. A faluban is Roza mama mondta mindig, aki a halált keresi, az meg is találja.
Nem tudok mit felelni. Evolyran neve nem új, hallottam már róla, de nem került szóba köztünk.
Magam sem tudom, miért nem hagytam meghalni, nem gondolkodtam ezen.*
- Én csak…nem tudom…csak tettem, amit helyesnek gondoltam.
*Válaszolom bizonytalanul.*
- De hiszen ég a gyertya! Nem látod?
*Kezdem sejteni, hogy talán a látásával lehet a baj. Én a gyertyánál is jól látok, azonban ő még mindig fényt követel. Nem lát talán?
A hűsítő esőre én nem bírom kivinni. Olyan hatalmas a teste, hogy talán, ha az ablakig el is támogatnám, nem tudnám megtartani, ha egyensúlyát vesztve kizuhanna rajta.
Így inkább a mellettem lévő lavórban lévő vizet zúdítom rá.
Lehet, hogy erre majd megorrol rám, de hirtelen nincs jobb ötletem.*

//Fela - időntúli folyt.//

Fejét megrázva ül fel az ágyon. A hideg víz megtette hatását. Felfogta végre, hogy eddig álomvilágban vagy talán játszi látomások birodalmában járt. Felismeri végre teljességgel a helyzetet. Eszébe jut,. amit tett a szerencsétlen lovakért és Fela is, akit biztonságban tudhat végül. Egy valami azonban csak nem stimmel.
A mágus látása továbbra sem jött vissza. Sötétség borul szemeire és sejti már, hogy a lány igazat szól. Ha pedig így van, világot gyújtott a szobában, ez pedig egyet jelent a fénnyel.
- Mi történik? - Kérdi mintegy magától még mindig dühösen. Megragadja Fela vékony alkarját, rákulcsolva hosszú ujjait. Egy pillanatra nem törődve azzal, hogy bizton fájdalmat okoz neki - Hány óra? Te jól vagy Fela?

Azzal a másik kezével végigtapogatja csurom vizes felsőtestét, majd tovább, lejjebb. Megnyugodva veszi tudomásul., hogy nincs vele nagy baj. Nem sérült meg annyira, hogy indokolt legyen ez az egész, amit itt leművel.
- Van egy erszényem valahol. Egy olyan kis bőrtasak, az övemen hordom, gyógynövények vannak benne. Segíts megszüntetnem ezt az égő, hő érzetet! De te gyógyító vagy, csinálj valamit! Nem jut eszembe hirtelen semmi! Kérlek Fela, segíts! Nem látok, lágy a szemem!
Tanácstalanul kémlel körbe forgatva szemeit. Mi lehet ez? Ha így kell maradnia, vakon, tovább fognak ömleni a látomásai. Sok olyan valóság, ami tán' megtörténhet vagy éppen történik a világban. Őrjítő a tudat, hogy teljesen befolyása alá kerülhet a látásnak. Bár rég tudja már, hogy egyszer meg kell történnie. Talán szabad utat kell engedjen neki. Talán ez egy jel, hogy mi az elvárásuk az Isteneknek.
De eszébe sincs ennyire megadni és megalázni magát. E percekben nem tudja eldönteni, a félelme vagy a büszkesége nagyobb-e. Makacsnak biztosan makacs, hogy olyasmihez ragaszkodik, amihez immár lehetetlen. Tudata teljes szabadságához.
- Milyen megdöbbentően ironikus, szabadságnak nevezni a tudatlanságot, miközben a látást a legtöbb ember magának a szabadság netovábbjának nevezné, ha egyáltalán hallana róla. Mit gondolsz Fela?
Ha a lány erőlködik vagy szóvá teszi, azonnal elengedi a karját. Nem kell erővel lefejtenie magáról fájdalmas szorítását.
Ám a következő pillanatokban számíthat rá, hogy a férfi magához húzza és szorosan megöleli, mint ahogy egy gyermek vagy egy szerető fejezi ki a ragaszkodását. Majd a lány hajába fúrja az arcát és mélyeket lélegezve próbálja megjegyezni mindazt, ami adatik az érzékelések közül a számára. Az illatát,  a bőre lágyságát és melegét, izgató leheletét, haja csiklandozását és végül, ha hagyja ajka puhaságát.
- Bocsáss meg- súgja a tett vagy a szándék kifejeződése után, de el nem engedi a lányt. -, éreznem kell téged! Te vagy a kapocs jelenleg, ami az anyagi világhoz köt. Nem engedhetlek el. Nem engedhetlek.

//Balál//

*A víz hat, legalábbis magához tér a férfi kicsit. Megragadja az alkarom és szúró fájdalmat érzek.
Felsikkantok.*
- Ez fáj!
*Nem értem mit mond, csak azt látom, hogy nem lát. Nem hiszem, hogy a szeme megsérült volna. Még a kavarodásban sem, talán odabent….? El is feledkezem a karomra kulcsolódó ujjakról, pedig szinte zsibbadni kezd a kezem, olyan erővel szorít.
Mi lehetett? Nem lát.
Gondolkodok, vajon mit mondott a szemről Roza magam? A tisztánlátás jelképe, a szem, melyet mégis be lehet csapni, vajon akar-e látni, vagy már csupán a sötétséget akarja, tudja látni?
Balál nagyon gyorsan vált, mire én gondolataimban idáig jutok, már az erszénye után a látásról beszél.*
- Én…ööö…. a szem, a látás adomány, mindig az, de ha túl sokat látsz, és nem tudod azt feldolgozni, akár úgy érezheted, már nem akarsz látni.
*Tapogatózom, talán rossz felé. Ha lenne időm átgondolni, egy főzetet kitalálni, de ha a hideg víz sem csökkentette hőjét.
Az ujjai közben lekerültek rólam, de hirtelen megölel, magához húz. Erős testével nincs erőm küzdeni és hosszú volt ez a nap. Nem számítottam a hirtelen jött, közeli ölelésre. Erős. férfias, egyáltalán nem emlékeztet Mumbasára, akinek pedig a szemébe nyúltam és belenyomtam az ujjam, körömmel együtt. Ez a férfi más, nem a kéjvágy vezérli, nem a szüzességem akarja elvenni, azt egyébként is odaadtam már másnak.
A hajamban érzem a szuszogását, és csokoládé bőröm lúdbőrözni kezd.
Érzem a ragaszkodását, érzem, hogy magába szívja illatom.
Kellemes érzés, az emberi közelséget már régen éreztem.
Hirtelen ajkaimra téved a szája és megcsókol. Telt ajkaim forróság önti el, s hirtelen viszonzom is a csókot.
Eltávolodik, és bocsánatot kér tőlem. Szavaira hirtelen rekedtes hangon felelek. Hangom bársonyos, és ujjaim arcát simítják meg, még a szájára is tévednek.*
- Itt vagyok, nem megyek sehová.

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//

A történetünk egy remek napnak indul, ahogy a városka lakói és bajkeverői a fogadóban töltik idejüket. Az épület a városfalon belül helyezkedik el, de még mindig távol tőle hogy a vendégek kicsit privátabban érezzék magukat. A környékről rengeteg pletyka kering, amik nagyrészt valószínű mind igaz. Viszont az élet halad tovább, a fogadó a maga nemében rendezetten néz ki. A „pincérek és pincérnők” szintén ápolt és mosolygós arccal szolgálnak ki bárkit, kérjen az akármilyen dolgot is. A vendégek közt ül Shuga a barnaköpenyes mágus, és épp kockázik pár vendéggel. Miközben zenét Arnelian Kyrath szolgáltatja a vendégeknek. A vér elf játéka sokakat nyűgöz le, de a tulajt még inkább, hisz ezzel nő a fogyasztás és a vendégek száma. Ezt páran a környékről egész rosszul nézik, hisz az ő vendégkörük csappan meg. Sok próbálkozás történt az épület, illetve az üzlet tönkretételére, de eddig kevés sikerrel. Jeremy Talbot a tolvaj pont ezen okból jár errefelé, bár őt nem épp a megbízás érdekli csak az érte járó jutalom. Nie a fehér elf is a fogadó felé tart, minden ellenérzése ellenére. De jelenleg ő sem tud jobb helyet szállásul, na meg egy ismerőse ide ígért neki információt, egy régi város romjairól és azok közt rejtekező kincsekről. Valturaan azért érkezett a városba, hogy új ízekkel gazdagítsa a saját repertoárját. Hisz szeret főzni, és ez az egy hobbija maradt, mióta elszakadt a családjától. Lassan delelőre jár az idő, így lássuk, ki mit talál az útja e szakaszának végén.
(Mesélői megjegyzés: Nem feltétlen ír a mesélő minden reag után, csak ha fontos esemény zajlik vagy készülődik. Természetesen a történet haladni fog. A kezdést rátok hagyom. Kalandra fel.  )

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//

Azt a napot is ugyanúgy kezdtem, mint a többit. Reggel pár pohár borral megpróbáltam bepótolni azt, amit az álmatlanság elvett tőlem, majd szedelőzködtem is. Lekapkodtam magamról a hálóruhámat és felöltöttem egy valamivel elegánsabb felszerelést, elvégre munkanap volt. Szerencsésnek éreztem, hogy tulajdonképpen nekem csak szórakoznom kell, az emberek szórakoznak rajta, ahogyan én szórakozom, én pedig nem hogy nem halok éhen, de meg is tudok élni ebből. A lantomat beletettem a külön neki készített bőrtokba és óvatosan hátamra vettem. Szigorúan óvatosan.
A hangszerekkel mindig úgy bántam, mintha saját gyermekeim lettek volna. Szó sem lehetett arról, hogy kapkodva begyűrjem a tartójába, vagy ne adják az istenek, anélkül vigyem valahová. A végén még baja eshetett volna, az pedig senkinek sem hiányzott, elvégre a legcsodálatosabb hangról volt szó Lanuria szerte, az pedig mégsem szólhat egy kopottas fadobozból!
Miután összeszedelőzködtem elindultam a Vén kujonba, ahol már nem először, de már nem is másodjára muzsikáltam. Noha, nem éppen Telar legnevesebb és legszebb környékén van, az ottani kétlábúak kifejezetten kedvelik a zeneszót, elvégre - a tulajdonos elmondása szerint - mindennap növelem a bevételt, mikor ott vagyok. Jó ebédhez szól a nóta, ugyebár.
Már dél magasságában járt az óra és én még mindig zenéltem, reggel óta csak minimális szüneteket tartva. Ilyenkor, délben mindig megugrott a forgalom, hiszen elég gyakran előfordul, hogy egy leány legyen bármennyire okos vagy szép, főzni annyira nem szeret, ilyenkor pedig kénytelen nem csak ő, de családja is egy fogadóban ebédelni - és akkor már miért ne muzsika mellett?
Végignéztem a gyülekező embereken, akik falatoztak és iszogattak, majd egy kissé melankolikus, lassú, de közben valahogyan mégis vidám dallamot kezdtem pengetni a húrokon, majd a nóta is szólni kezdett mellé:

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//

Ez a nap teljesen más, mint az eddig megszokottak. Ha a könyvtáros nem köti a lelkemre, hogy siessek, mert legféltettebb informátora csak néhány órát lesz a városban, biztosan nem indulok el egyedül. Természetesen neki is éppen most van egyéb fontos és halaszthatatlan dolga. A Tanácsra hivatkozni mindig rém kényelmes. És most, hogy már itt vagyok Telarban, azt hiszem, tényleg nem kellett volna elindulnom.

Az elejétől rossz érzésem volt az úttal kapcsolatban. Már a térkép is nevetséges volt, amit kaptam, de a gyöngybetűkkel írt eligazítás sem volt túl biztató. "A Három Macskánál balra, aztán egyenesen, majdnem a város széléig." Milyen három macska? Egy sem volt, csak egy romos ivó, ahonnan fülsértő kurjongatás és trágár beszéd hallatszott ki. Délben!

És ha már térkép nincs, legalább az emberek lennének a segítségemre. De azok is furcsák, mintha az egész városon átok ülne! Ha asszonyt kérdezek meg, hogy merre van a Fogadó, az lesújtó pillantással végigmér, aztán faképnél hagy. Ha férfiembert, akkor az meg sejtelmesen mosolyog és közben kacsingat. Ez valami helyi szokás? Csak érjek vissza a Könyvtárba és megkeresem a Lanuriai Népszokások Gyűjteményében. Az egyikük még azt is megjegyezte, hogy túl vagyok öltözve! Mi az, hogy túlöltözve? Ez egy rendes úti öltözet és egy méretes tarisznya. Mégis mi van ezen kifogásolnivaló? Itt az ebédhez is átöltöznek?

Aztán végre meglátom a városfalat és egy gyanús épületet is, ahonnan halk muzsikaszó szűrődik ki. Végre, éppen időben, mert már kezdett idegesíteni ez a sok furcsaság. Vén Kujon Fogadó... *olvasom a frissen mázolt cégért. * Vén Kujon... Biztos ezt a nevet mondta a könyvtáros? Hát... Ez a nap már nem lehet sokkal rosszabb... De az legalább reménnyel tölt el, hogy eddig senki nem mondta, hogy másik fogadó is van a városban. Bár amilyenek a népek errefelé... *töprengek, de aztán mégis elindulok befelé.*

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//

Szeretem ezt a várost. Elég nagy és elég népes ahhoz, hogy munkát adjon egy olyan szegény vándornak, mint amilyen én vagyok. Persze azért óvatosnak kell lennem, hiszen a városnak meg vannak a saját tolvajbandái és nem nézik jó szemmel, ha valaki belekontárkodik a dolgukban, de vannak olyan dolgok, amiket egy helyi megbízó nem akar ezekre bízni, mert még a leggondosabban őrzött titkok is kiderülhetnek egyszer, ha szorul a hurok egy bandatag nyaka körül. Egy szó, mint száz mindig hullik valami egy kívülállónak is.
És ez történt most is, mikor megszálltam a Két Duda nevű fogadóban, ami az alvilági berkekben arról volt híres, hogy mindig lehet munkát találni a fogadósnál.
Így tehát ezért léptem át egy nappal később a Vén Kujon küszöbét és ültem le a legtávolabbi falnál egy sarokba és hallgattam végig a bárd lantjátékát kora délelőtt óta.
Istenemre mondom, hogy életemben ennyi zenét még egyfolytában sosem ültem végig, legalábbis verekedés nélkül!
Itt azonban nyoma sem volt annak, hogy ez készülne, aminek köze lehetett a két izmos kidobóembernek, akik inkább néztek ki trolloknak, mint embereknek, bár valószínűleg nem a lantművészt hivatottak védeni, hanem a lengeruhájú, csábos idomaikat mutogató és időnként egy-egy vendéggel el-eltünedező hölgyeket, akiket a szúrós szemű fogadós tartott szemmel.
Már megittam két korsó sörnek titulált mosogatóvizet és ettem egy tányér pörköltet, de eddig nyomát sem láttam, hogy a zenész megvált volna akár egy percre is attól a nyamvadt zeneszerszámától, rám meg egyre sűrűbben pillantgatott a fogadós, hogy csak foglalom a helyet. A sör ismét arra ösztönzött, hogy meglátogassam a kétes tisztaságú vizeldét. Talán ha visszajövök több sikerrel járok. Remélem nem foglalják el addig az asztalomat, mert egyre többen kezdünk lenni.

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//



Már nem is tudja, miért ment Mardanba. Mit remélt attól az úttól azután, hogy nem lelte Laryss nyomát a hóban közel s távol, amerre szem ellát? Valószínűleg csodát... olyan csodát, mely gyermekek szokása csupán, s neki hamar fel kellett nőnie. Nem is volt ideje megálmodni, elhinni ezeket a csodákat, így talán zavaros elméje ezúton óhajtotta bepótolni a lemaradást. Nos, az időzítés rosszabb aligha lehetett volna. Ám mégis, mintha múló jégvirág volna az ablakon, Valturaan elhessegette magától a csalódás sűrűn vissza-visszatérő emlékét, majd minden erejével belemarkolt a csoda-takaró szélébe, s lelkére terítette azt. Így járta be a Hajnal-folyó útvonalát, közben pedig kitért arra, amerre érdemesnek tartotta. Kitért, mert azon a sötét napon, Orod Opelë elestének napján tűvé tette a Lanur-hegység azon részét Laryss Orowennë-ért, azonban sem lábnyomokat, sem pedig árulkodó vérfoltokat nem lelt. Hinnie kellett hát, hogy otthona, végső menedéke, a fehér elf leány életben van, s ha él, ő bizony meg fogja lelni. Töretlen kitartással vándorolt, amerre csak a vesztes város egykori lakosai megfordultak, ez a gyanús töretlenség pedig odabenn, a fiatal sárkány-elf mellkasában megannyi repedést volt hivatott eltakarni a világ elől. Hiszen az övéi kitagadták. Elárulták. És ő itt ragadt ebben a Csupaszok borította világban, ahol egyedül még sohasem kellett megállnia a helyét. Gyűlölte őket, s gyűlölte övéit is, abban az egyben azonban biztos volt: népe nem fog megállni addig, amíg porrá nem zúzza a világot, akkor pedig minden esélyét elveszti. Ha megölik a nőt... ő sem fog különb módon bánni velük.
Persze túlzás lett volna azt mondani, hogy folyvást a bú ette. A könnyek ritkán hoznak tiszta reményt, s még ritkábban hoznak világra kitartást, ha a lélek elsorvad. Valturaan korábbi szórakozottságához és szenvedélyéhez nyúlt, hogy átvészelje az elmúlt évet, ennek gyümölcseként pedig ezúttal Telarban kötött ki. Miközben egyik szemével nyomok után kutatott, a másikkal különféle ételeket lesett, s még inkább olyan helyeket, ahol el lehet őket készíteni. Ennek reményében tartott a Vén Kujon felé - s ennek reményében tört át a zsúfolt helyiségen is, hogy azonnal a főszakáccsal diskuráljon. Egyrészt, mert esze ágában sem volt leszólítani egy olyan magát kínáló Csupasz nőstényt, amelyik csak tojásokat akart volna nemzeni vele; másrészt pedig szerette, ha rögvest a tárgyra térhet, felesleges körítés nélkül, főképp efféle helyeken. Hiszen volt alkalma megtanulni, mennyire kinézték, ha nem találta vonzónak a sima bőrű, borzasztó szagú lényeket. És ha már itt tartottunk, a hímjeik sem épp rózsa illatukról lehettek híresek, ezt már kezdte sejteni, mióta a többi fajjal is kapcsolatba került.
Ezek nem érzik saját magukat? - fintorgott, mialatt éppen azon volt, hogy eljusson a konyha ajtajáig, azonban egy felettébb különös pillanatban eljutott hozzá valami attól is különösebb zene.
Akkor ébredt rá, hogy még sosem ilyen dallamot, ahogyan ezt a hangszert sem ismerte még csak hírből sem. Megfordult hát, hogy szemügyre vegye magának a zene forrását, elállva az eredeti tervtől, pedig már igencsak kínozta az éhség. Figyelte a verselő-daloló elfet, hátha többet megtudhat arról, mit is tart a kezében. Az ebéd ezúttal várhat, még ha a bárd gyűlölt tüzes vizekről énekel is.