Vén kujon fogadó

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//

Ahogy hivatalos hangnemre váltok, a sárkány arca elnyúlik, akár csak az én könnyeim, amikor a kis elf a lábamra vágta az ajtót. Majd mágiába kezd és egy az enyémhez hasonló kristályos tőr csapódik az ajtórésbe, hogy ne lehessen bezárni. Mivel ez a közelemben csapódik be, nem tudom megállni, hogy meg ne szaglásszam. Bentről futó léptek, és a nő nyugodt hangja hallatszik.
– A Valian-i Nagykönyvtár megbízottja vagyok, a tekercs nálam van! A tolvaj az öné, ha igyekszik.
-Greg kinyírlak, ha futnom kell. –Ekkor hallatszik az ajtó csapódása, amire elvigyorodom. A fehérelfre nézek.
-Jégmágia mi? Érdekes választás, de hasznos darab. –Bökök a tőrre. - Bejövűnk.
Ahogy benyitok Greg már sehol, a tekercstartó a lány kezében, meghajolok felé, és a Mágus jelvényem mutatom felé.
-Shuga Melfyomer Birodalmi Mágusok Barnaköpenyes rendjének tagja. Futár, és csali szolgálatára kisasszony. Megtenné, hogy érvényesíti a pecsétjét a tekercs tartón? Addig nem vinném túlzásba a báj csevejt amíg nem igazolta a kilétét.
Még jó hogy mind kettőnk „munkahelye” ellenőrzés mániás, így e jelvényekkel igazolhatjuk magunkat, amik csak az adott személyre szabva fejti ki különleges feladatát. Amúgy nem több mint egy vacak nehezék, ami néha minden szarba bele akad. Amíg ő bizonyít, a sárkányt behúzom, ha esetleg nem jött volna be.
-Te is szeretnél, ezt azt ess, neki én kiszólok a katonáknak, hogy várják a három személyt, na meg talán a vezetőjükkel is szót váltok. Na meg mielőtt elfelejtem kisasszony, a kis csomagon kívül szeretnék majd beszélgetni önnel. De az is lehet, hogy a Fehér köpenyesek fognak kérdezni ezt azt.
Az ablakhoz lépek, kinyitom és kihajolok.
- Három vendégre számítsatok, két vörös hajú elf illetve az egyik csak fél de ettől még rőt vörös a haja, ne meg a tolvajunk aki lassan szívrohamot kap. Az elfogása érdeme természetesen a Telari Mágusok és katonáké. Én csak a közvetítői díjam kérem, és ne merjétek elsikkasztani holmi károkozás miatti kártérítésre, nekem is élnem kell valamiből.
A fehérköpenyes tiszt beint nekem, de az arcán mosoly ül. Visszafordulok a párocskához, és kérdőn nézek rájuk. Amennyiben jól sejtem a lány már ellenőrzi a tekercsek eredetiségét, míg a sárkány zavarban van. Élvezet nézni az arcukat.
-Amennyiben eredetinek találja el is teheti, és indulhatunk is kifele. Illetve csevegjenek kicsit, én megkóstolom azt az ételt, ami a jégelfeknél népszerű. Velem tartanak esetleg, Hisz ezt a barátunk rendelte. –Bökök a férfire.- Vétek lenne nem enni belőle.

//Mesélő//

Jeremy és Arn közelebbi barátságot kötöttek egymással, már ha annak vesszük a kijárat előtti dulakodást. Miközben ki ki a maga javát keresi, kinyílik az ajtó és egy fehér alapon arany szegélyű köpeny, és csizma kerül a szemük elé, ezen ruházat mellett egy fehér-ezüst bot is észrevehető. A csizmák mögött jól látható a Telari városőrség színe java. A folyosó másik irányából, négyen közelednek. A férfi az elf szobájából, akit valami fura füstszerű anyag tart bilincsben. Mögötte a fogadós, és két testőre.
-Én az alku rám eső részét betartottam. –Beszél a fejetek felett. - A tolvajt átadom, de a többi vendégemet nem érheti atrocitás. Ami ezt a kettőt illeti, többet nem akarom meg látni egyikkőjüket sem a fogadóm közelében. Igaz ez pénz kiesést fog okozni, de így tovább üzemelhetek.
A tolvajt (nem Jeremyt) átveszik, és a katonaság nagyrészt eltűnik, Immár csak a két dulakodóra figyel mindenki. Vajon mi a következő lépés, és vajon mit tervez a barnaköpenyes a társasággal.
Mielött elfelejtkeznénk Valról és Niéről az ő eseményük kevésbé formabontó, és bőven jut idejük a csevegésre, esetleg az evésre. Amennyiben lemennek enni a két úriember (Jeremy és Arn ) Már az asztalnál ül. Mindegyikőjük mögött egy, egy túlméretezett testőr áll.

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//


- A Valian-i Nagykönyvtár megbízottja vagyok, a tekercs nálam van! A tolvaj az öné, ha igyekszik. - hallatszott a fehér nőstény hangja, amelyből legalább némi távoli bepillantást nyerhetett a korábban szeme előtt folyó különös, s talán kissé érthetetlen események miértjeibe.
- Greg kinyírlak, ha futnom kell.
Valturaan nem látott túl sokat az odabent folyó dolgokból - az ajtó félig behajtott állapota, a mágus köpenye, s önmagában már csak termete is bőven kitakarta előle a szobát. Annyiban azonban bizonyos volt, hogy a Greg nevezetű ember igencsak nagy bajba keverhette magát, ha maga a mágustanács küldött érte valakit. Elvégre csak egy átlagos tolvajnak tűnt, a könyvtárakban pedig mindössze átlagos tekercsek rejtőztek, nemde? Miért lehetett szüksége olyannyira egy darab papírra? Valamiféle varázslatot tartalmazott?
A fehér sárkány gyorsan kiverte fejéből a gondolatokat, s minden figyelmét visszafüggesztette a Shuga nevezetű furcsa - és minden bizonnyal végérvényesen őrült - alakra. Különben sem volt olyan bolond, hogy a reá legnagyobb fenyegetést jelentő személyt hagyja figyelmen kívül, amikor az szemmel láthatólag még végig is szagolt az ő jégtőrén, mintha holmi fűszeres csokor volna!
Elmeháborodott. - gondolta szemrebbenés nélkül - Magára vette a szokásainkat...?
Még akkor is szúrósan nézett felé, amikor az megfordult az irányában.
- Jégmágia mi? Érdekes választás, de hasznos darab. - mondta, mintha nem lett volna egyébként is nyilvánvaló.
Kissé érthetetlenül hangzott a sárkány számára. Miért vetette fel a mágia-kérdést ilyen gyanúsan, ha egyszer kijelentette, hogy a beolvadás kölcsönösen hasznos? És Val végtére is fehér elf álcát öltött magára, amely tény tökéletesen illett a jégtőrhöz. Egy szó, mint száz, esze ágában sem volt bízni ebben a félnótásban, sőt, legszívesebben a falhoz nyomta volna, hogy újfent figyelmeztesse, olyan módon, amelytől már kellőképpen elszáll a magabiztossága.
- Bejövűnk.
A ragadozó ekkor ismételten összehúzta a szemét. Most már többes számban is beszélt a nyavalyás, s ő úgy érezte, ezzel igyekszik szorítani azon a láthatatlan hurkon, amelyet a tudta nélkül valahogyan köré csavart az elmúlt években. Ez különös, mélyre hatoló aggodalommal töltötte el, azt tekintve, hogy még csak a szaga sem volt neki ismerős.
Rézsútosan, átkozott Csupaszbőrű! - adta meg a választ magában a korábban feltett kérdésre, amely a harapására irányult. 
A mágus ekkor belökte az ajtót, s besétált, azonban a sárkánynak esze ágában sem állt követni őt. Erősen figyelt, legfőképp az elf leányra, na meg arra a hátsó kijáratra, amelyen át a Greg nevezetű kereket oldhatott, hiszen az ablak betöretlenül fénylett saját foglalatában. A barnaköpenyesnek szemmel láthatólag még nem volt elege a magamutogatásból, így újból felvillantotta a jelzést, mintha a nőstény nem hallhatta volna a korábbi bemutatkozást.
- Shuga Melfyomer Birodalmi Mágusok Barnaköpenyes rendjének tagja. Futár, és csali szolgálatára, kisasszony. Megtenné, hogy érvényesíti a pecsétjét a tekercs tartón? Addig nem vinném túlzásba a báj csevejt amíg nem igazolta a kilétét.
Tehát bűnüldözésbe keverte magát, rögvest egy kezdetlegesnek mondható mágikus ütközet után. A fehér elf lánynak sem lehetett kellemes napja a hallottak s látottak alapján, azonban a sárkány még mindig csak figyelt. Egyetlen lépéssel sem akart közelebb kerülni a borzalmasan különös mágushoz, így amikor az visszalépett, s a ruhájánál fogva beinvitálta a helyiségbe, nem sokon múlt, hogy rávicsorogjon. De engedett... muszáj volt besétálnia, különben még rásütné, hogy összeakasztotta szarvait a mágustanáccsal. Faarccal lépett hát közelebb a fehér elfhez, ám mindvégig szeme sarkából figyelte az ijesztő jelenséget.
- Te is szeretnél, ezt azt ess, neki én kiszólok a katonáknak, hogy várják a három személyt, na meg talán a vezetőjükkel is szót váltok. Na meg mielőtt elfelejtem kisasszony, a kis csomagon kívül szeretnék majd beszélgetni önnel. De az is lehet, hogy a Fehér köpenyesek fognak kérdezni ezt azt.
Ennyit mondott, aztán fogta magát, s az ablakhoz sétált. Végül kikiáltott rajta valamit, amely bizony kezdte egészen alátámasztani a sárkány korábban elkergetett gondolatait, miszerint talán valóban valami értékeset lovasítottak meg a Valiani Nagykönyvtárból. S ha erről volt szó, egy olyan jöttment emberféle közel sem bizonyult volna elégnek. Ez a következtetés egyáltalán nem vidította fel a hüllőt.
- Három vendégre számítsatok, két vörös hajú elf illetve az egyik csak fél de ettől még rőt vörös a haja, ne meg a tolvajunk aki lassan szívrohamot kap. Az elfogása érdeme természetesen a Telari Mágusok és katonáké. Én csak a közvetítői díjam kérem, és ne merjétek elsikkasztani holmi károkozás miatti kártérítésre, nekem is élnem kell valamiből.
Val éppen csak egy pillanatra tekintett a sápadt fehér elf arcra, majdnem akkor, amikor a mágus, mondandója vége szakadtával ismét feléjük fordította a figyelmét. Már nem kívánta próba elé állítani, inkább nemes egyszerűséggel kihajította volna az ablakon az odalent állók közé. Végérvényesen felmérgesítették, s ezen a mágus hozzájuk intézett szavai sem csillapítottak.
- Amennyiben eredetinek találja el is teheti, és indulhatunk is kifele. Illetve csevegjenek kicsit, én megkóstolom azt az ételt, ami a jégelfeknél népszerű. Velem tartanak esetleg, Hisz ezt a barátunk rendelte. - mutatott rá - Vétek lenne nem enni belőle.
Ha szabad lett volna üvölteni, Valturaan habozás nélkül megtette volna, egyenesen a szócséplő mágus arcába. Nem volt elég, hogy a kelleténél jóval többet tudott róla, mint amit valaha is elárult az összes kétlábúnak együttvéve, még azt is gondolta, hogy csak úgy mindenkinek utasítgathat. De hogy a zsákmánylopáshoz miből merítette a bátorságát, azt már végképp nem volt képes kitalálni. Legszívesebben csak dühöngött volna: ennek a félnótásnak volt bőr a képén az ő rendeléséből jóllakatni magát!
Vett egy mély levegőt, mintha csak a történteket próbálná magában helyretenni, majd a tekercset megfelelőnek találó, pakoló nőstény felé nézett. Az utolsó reményt látta benne arra, hogy ennek a napnak némi értelmet adjon, ezért azonban keményen meg kellett dolgoznia. Elsőként tűzként égető indulatait kellett immáron sokadjára lenyelnie, aztán szólásra bírnia ajkait.
- Menj előre, Shuga, és szolgáld ki magad. Mi majd csatlakozunk.
A szavak tárgyilagosan csengtek, s ha a mágus jót akart magának, ebből talán levont némi következtetést. De Valturaan-nak több sem kellett: jól irányzott mozdulattal szedte ki a jégtőrt az ajtóból, s dobta le ugyanúgy, mint az előzőt. Ezután ismételten a nyílászáróhoz fordult, majd, mintha csak a fehér nőstényelfet utánozná, betette azt, ezúttal némi csattanó hang kíséretében, egyetlen további pillantásra sem méltatva a bolond mágust. Ekkor teljes testtel a vele maradt kétlábú felé fordult, s összefonta ujjait a törzse előtt, jelezvén, hogy nem fog varázsolni többet, s korábbi ígéretéhez híven egyetlen ujjal sem óhajt a leányhoz érni.
- Remélem, most alkalmas. - mondta, majd tartott némi szünetet, míg minden maradék mérgét le nem vezette magában - Tudsz valamit róla?
Az utolsó szavak inkább már reménykedően hangzottak, mint hangsúlyozatlanul és tompán, jóllehet, kissé még érződött rajtuk a sárkány vállaira nehezedő, némi félelemtől terhes feszültség. Az ellenkező nem képviselője minden bizonnyal akkor fejezte be az értékes könyvtár-tulajdon biztonságba helyezését, mert épp ekkor álltak meg a kezei.
- Hogy tudok-e róla valamit? - kérdezte nem sokkal később - Nos, igen, de nem hiszem, hogy ezzel könnyebb lenne megtalálnia.
A sárkány szinte gondolkodás nélkül határozta el magát a mondandóját illetően. Mintha valaki hatalmas jéglabdát varázsolt volna a fejébe, pontosan olyan zsibbadtnak érezte elméjét, ám ugyanakkor, mintha valami felrobbant volna odabenn. Meghatározhatatlan rend szerint cikáztak a gondolatok ide s tova, végül aztán mindegyiket lángra gyújtotta a reménnyel teli várakozás, amely ugyanakkor erősen megsürgette a ragadozót.
- Megtalálnod. - javította ki egy szempillantásnyit sem késlekedvén - Bármi segít. Mondd csak. - kérte finoman, majd hátrapillantott, a biztonság kedvéért, mintha attól tartana, hogy Shuga visszajön.
Nem ajánlotta volna neki. Ami pedig a kérést illette, olyasféle gesztus volt ez tőle, amelyet nem sok illető érdemelt ki tőle eddigi élete során. Mélyen belül elvárta a leánytól, hogy megbecsülje, akármennyire is próbálta függetleníteni őt a mágus okozta felfordulástól.
- Megtalálnod... - ismételte a szót a fehér elf, mintha valamiféle kérdést akart volna belőle formálni, azonban az egyszavas mondat vége befejezetlenül lógott a levegőben, mialatt tekintete kérdés voltát igyekezett alátámasztani - Tudom, hogy Orod Opelë-ben élt egy Amyas Orowennë, és azt is, hogy volt egy Laryss nevű lánya. De hogy a Borzalmak Napja után mi lett velük... Nos, azt nem tudom. Ha azt a napot túlélték is... A menekülés legalább olyan szörnyű lehetett...
Valturaan úgy érezte, a saját szívdobogásától alig hallja a szavakat. Csaknem meg mert volna esküdni rá, hogy még a nőstény számára is hallható, bár nem állt szándékában megkérdezni tőle vagy további figyelmet fordítani rá. Igyekezett hát megmaradt erejéből nyugodt maradni, azonban ez nem sokáig sikerült, így csakhamar szobrokat megszégyenítő merevséggel a fejét fogta, s úgy nézett a leányra, mintha eget rengető csodának lett volna szemtanúja éppen, amelyet sehogyan sem lehetett elhinnie.
- Ő az a Laryss! - mondta kapkodva, igyekezvén minden egyes elhintett információt a helyén kezelni magában, többnyire sikertelenül - Együtt menekültünk, de...
De. Itt aztán minden eddigi benne leledző összevisszaság úgy elpárolgott, mintha soha nem is létezett volna. A fehér sárkányt átjárta a rémület, ez pedig minden erőfeszítése ellenére az arcára is kiült. Ha nem tudja megfékezni magát, most bizony kimondta volna - kimondott volna valami olyat, amelynek jobb lett volna elfelejtve heverni az emlékek halmainak legalján, legfőképpen azért, mert kellő érzelmi töltetnek birtokában lévén  könnyedén leleplezhette volna magát vele. A félelem állította meg a nyelvét, s a hirtelen felismerés. Néhány pillanatig meredten kereste gondolatai elejtett fonalát, némán és kiüresedve. Még a szája is nyitva maradt, a halványkék szemek pedig mintha nedvességtől fénylettek volna fel. Vívódott magával, miközben egyre inkább betörtek elméjébe a képsorok, melyek azt ábrázolták, mi történt volna, ha kiejti, amit zavarodott tudata mondatni kívánt vele. Ezektől aztán még tovább hallgatott, egy kívülálló számára egyre gyanúsabbnak is tűnhetett volna, azonban a leány valószínűleg azt gondolhatta, a csata szörnyűségeinek emléke kerítette hatalmába ennyire.
Ám valójában saját magán, Shugán és az egész átkozott napon járt az esze, mialatt egyenként próbált tagjaiba életet lehelni a majdnem-megtörtént-végzetes-hiba után talán először véve levegőt. Így aztán olyan hang tört elő tüdejéből, mintha levegőért küzdve víz alól tört volna ki a felszínre. 
- ... de szétváltunk a felfordulásban.
Ennyit mondott. Azután látványosan elfordult tőle, hogy rendbe szedje magát, magára hagyva őt a róla született gondolataival, bár csaknem biztos volt benne, hogy meg fogja érteni azt, ami nem létezik. Túlságosan félreérthetően reagált, így nem aggódott ezen túl sokat. Mégis kíváncsisággal vegyes izgalommal leste a leányt - ezúttal rajta volt a sor, hogy beszéljen. Elég sokat várt már rá.
- Ahogy oly sokan... Sajnálom... Igazán...
A másik hangjára felé fordította a fejét, hogy megvizsgálja a gesztusait. Csak úgy bizonyosodhatott meg róla, hogy valóban úgy is gondolja, ahogyan mondta, azonban elég volt mindössze rápillantania, hogy szembe tűnjön, mennyire nem kívánt beszélni róla. És miatta mégis megtette - erőltette a nyelvét és a tudatát, ezt Valturaan könnyűszerrel kiolvasta abból, ahogyan maga elé nézett. Akárcsak ő az imént... Nézte, ahogyan a leány sóhajt egy hatalmasat, s ahogyan az újabb sajnálomot ejtette ki a száján, a sárkány késztetést érzett rá, hogy megállítsa. Úgy tűnt, társaságát valóban az akkor történt események zaklatták fel ennyire.
- Sajnálom, ahogy már mondtam is... Nem ak... Nem emlékszem másra... Csak annyit tudok, de ezt biztosan... te is hallottad, hogy népünk java része Mardan-ban él. Az emberek városaiban nem sokan kerestek menedéket... Talán még Olassië felé...
De tovább szemlélte a szenvedését. Fontosabb volt számára az, amit tudott, s úgy gondolta, rögvest kiheveri a megpróbáltatást, ha végre végeztek. Talán ha nem érezte volna a fogadó súlyát a vállán, másképp cselekszik... ha Laryss nem tűnt volna el, talán valahogyan megpróbálta volna megnyugtatni. De most csak annyit tehetett, hogy hallgat, s meg sem próbál maga is emlékezni. Hatalmas önuralom szükségeltetett ehhez, amelyet a leány felé tanúsított leplezetlen hálából is merített. Mindent összevetve ekkorra már valamiféle kicsavarodott módon létrejött megnyugvás kerítette hatalmába, így aztán néhány pillanat múlva már gyerekjátéknak tűnt játszani a szerepét.
- Igen... tudom. Már körbejártam Lanuriát. - hazudta teljesen hihető köntösben - Minden szegletét, ahová csak beeresztettek, de nincs semmi nyoma, és azt sem tudom, hogy Amyas túlélte-e. 
Való igaz. Ezen korábban igen sokat gondolkodott. Amyas... nem tartozott Laryss-hoz feltétlenül, s ha akart volna, maga szabadul meg tőle, azonban a fehér sárkányt nem vezérelték efféle indulatok. Feleslegesen egyetlen Csupasznak sem akart ártani, Amyas pedig még rengeteget segített is neki. Éjszakákon át az foglalkoztatta, hogyan mondhatta volna el neki, hogy menekülniük kell, s ami még fontosabb, mi elől? Hiszen Laryss gyógyító erejére hatalmas szükség lett volna a grifflovasok között, tőle pedig azt várták volna, hogy segítsen harcolni. Hogyan magyarázhatta volna el neki, hogy az eltitkolt családja egy rakás feldühödött sárkány, akik legfőbb céljuknak tűzték ki, hogy semmivel tegyék egyenlővé a két ifjút, mert egymásba szerettek? Hogyan nézhetett volna szembe vele, ha még a vacsoraasztalnál is arról beszélt, hogyan kell griffhátról megsebesíteni, megölni egyet a saját fajtájából? Egyetlen percig sem remélte tőle, hogy megértően borult volna a vállára, hogy aztán megveregesse azt és útjukra engedje őket... Ezért hagyta hátra. Ezért hagyták hátra. Ezért hagyták meghalni. Ott csak az a sors várt rá.
- Igen... ő talán igen... - érkezett a cáfoló kijelentés, s Valturaan hirtelen azt sem tudta, mit gondoljon erről.
A lány gondolkodni látszott, ő pedig követte példáját, hisz' bőven volt mit megvitatnia magában. Ha Amyas életben maradt, bizonyára rengeteg kérdéssel fordulna hozzá, ha látná, hogy elvesztette az egyetlen leányát. Sőt, valószínűleg minden bizalma szertefoszlott benne, s talán még arra is vetemedett volna, hogy elválassza őket egymástól.
- Néhány lovas a menekülőket kísérte át a hegyeken, ahogy mondják... Talán ő is köztük lehetett... Sajnálom, biztosat nem mondhatok... Ennél többet nem... 
Csak akkor nézett ismét a sárkányra, amikor végre kipréselte magából az utolsó szótagot is. Szemmel látható szenvedése rossz érzéssel töltötte el a hósárkányt, s nem erőltette, hogy tovább folytassa. Hagyta, hadd nyugodjék meg, hisz' neki magának is szüksége volt némi időre, hogy összeszedje magát. Nagyon úgy festett, a mai éjszakát gondolatok tomboló viharában fogja tölteni, semmint pihentető álmok között. A lány sürgető tekintete nem tudta becsapni. Látott ő már néhány zaklatott fehér elfet.
- Mehetünk? Odalent várnak rám...
- Igen. - felelte a sárkány csendesen, s üresen, hogy a leány semmit ne érezzen abból, mi benne zajlik e pillanatban - Köszönöm, ez segít.
Csak ennyit tett hozzá, azt azonban igyekezvén némi együttérzéssel megtölteni. Eztán pedig az ajtóhoz fordult, hogy kinyissa azt, majd minden késlekedést mellőzve lefelé iramodott, hogy megmentse, ami a rendeléséből Shuga után maradhatott. Leiramodott a lépcsőn, meg sem várva, hogy követi-e a nőstény, akit esze ágában sem állt udvariasan maga elé engedni. Nem akarta, hogy lássa a nedves szemét, ezért pedig mindent megtett, hogy elrejtse, még akkor is, ha az a sarkában haladt. Leérvén rögvest az asztalt szemlélte, amelynél legnagyobb meglepetésére a félszerzet és a bárd foglalt helyet, néhány szigorúnak tűnő őr kíséretében. Valturaan nem kért belőlük, így aztán szemével Shugát keresve azon gondolkodott, hogyan is kerülhetné el a rendfenntartók kellemetlen felügyeletét. Teljes meggyőződéssel konstatálta, hogy a mágus tervez vele valamit, s bármi is legyen az, valószínűleg nem deríti majd jobb kedvre.


//A hsz egy részét Niével játszottuk ki skype-on//

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//


Az ajtó kinyílik és a lentről már ismerős, a fogadóssal szóváltásba keveredett barnaköpenyes alak lép be.

-Shuga Melfyomer Birodalmi Mágusok Barnaköpenyes rendjének tagja. Futár, és csali szolgálatára kisasszony. Megtenné, hogy érvényesíti a pecsétjét a tekercs tartón? Addig nem vinném túlzásba a bájcsevejt amíg nem igazolta a kilétét. - szól, majd a szobába citálja a derék fehérelfet, aki láthatóan elég kelletlenül és bosszankodva kénytelen követni a mágust, aki esélyt sem ad neki arra, hogy kimaradjon az eseményekből, mert szó szerint a ruhájánál fogva rántja be őt a szobába.

Teljesen megértem a futár  bizalmatlanságát. Ahogy én, úgy ő sem tűnik annak, ami valójában. Kezdem sejteni az indokokat, amiért a Főkönyvtáros engem szemelt ki a feladatra. A nem- és fajbéli indokokon túl az sem lehetett nyilvánvaló a külső szemlélő, így a Shuga névre hallgató mágus számára sem, hogy mi is az én „beosztásom”.

De engedelmeskedek az utasításának és a könyvtárosi medált a pecséthez érintem. A tartó kinyílik, s én megkönnyebbülten látom, hogy a tekercsek, amelyeket eddig rejtett, érintetlenek.

-Te is szeretnél ezt azt, ess neki én kiszólok a katonáknak, hogy várják a három személyt, na meg talán a vezetőjükkel is szót váltok. Na meg mielőtt elfelejtem kisasszony, a kis csomagon kívül szeretnék majd beszélgetni önnel. De az is lehet, hogy a Fehér köpenyesek fognak kérdezni ezt azt – mondja Shuga, aztán az ablakon kihajolva az udvaron állókkal is vált néhány szót:

- Három vendégre számítsatok, két vörös hajú elf illetve az egyik csak fél de ettől még rőt vörös a haja, ne meg a tolvajunk aki lassan szívrohamot kap. Az elfogása érdeme természetesen a Telari Mágusok és katonáké. Én csak a közvetítői díjam kérem, és ne merjétek elsikkasztani holmi károkozás miatti kártérítésre, nekem is élnem kell valamiből. – ezután ismét felém fordul. - Amennyiben eredetinek találja el is teheti, és indulhatunk is kifele. Illetve csevegjenek kicsit, én megkóstolom azt az ételt, ami a jégelfeknél népszerű. Velem tartanak esetleg, Hisz ezt a barátunk rendelte. Vétek lenne nem enni belőle – azzal már indul is ki az ajtón.

Na, igen, sejtettem, hogy még lesznek kérdések, bár nem vagyok túl lelkes a lehetőségtől, hogy ilyetén kihallgatásnak vessenek alá. Nem követtem el szabálytalanságot és senkinek nem esett baja, így talán akár sikeresnek is elkönyvelhetik az első, terepen végzett munkámat. Főként, hogy a tekercsek ellenőrzése után bizonyos, hogy ezek azok, amelyeknek hiányát csak nemrégiben fedezték fel a Nagykönyvtárban. Örülök, hogy vége van ennek az akár kalandként is felfogható kiküldetésnek, de azt azért nem hiszem, hogy túl gyakran rá tudnak ilyesmire venni a közeljövőben. Nem nekem való az ilyen őrült munka. És úgy látom – a türelmetlen fehérelfre pillantva -, hogy itt még további kérdések is lesznek…

- Menj előre, Shuga, és szolgáld ki magad. Mi majd csatlakozunk. – szól az elf, s ujjait összefűzve megáll előttem. - Remélem, most alkalmas… Tudsz valamit róla?

Először nem is veszem észre a tegeződést, inkább azon töröm a fejem, miről kellene tudnom valamit, de aztán rájövök, hogy ez a kérdés inkább „kire” vonatkozik. A menyasszonyára…

- Hogy tudok-e róla valamit? Nos, igen, de nem hiszem, hogy ezzel könnyebb lenne megtalálnia.

- Megtalálnod… - javít ki, s tényleg nem tudom, miféle neveltetést kaphatott, hogy a konvenciókat így semmibe veszi. Idegen, ismeretlen, sem rangomat, sem származásomat nem ismeri… Nem használhatna ilyen bizalmaskodó hangnemet, amíg ezeket nem tisztázta, vagy nem kapott engedélyt rá. De talán már rám is hatott az emberek között töltött idő, mert nem kérem ki magamnak a dolgot. - Bármi segít. Mondd csak! - kéri, s kutató pillantást vet maga mögé, mintha attól tartana, hogy kihallgatják.

- Megtalálnod?... – ismétlem meg nyomatékosan, s remélem, észreveszi a hibát. - Tudom, hogy Orod Opelë-ben élt egy Amyas Orowennë, és azt is, hogy volt egy Laryss nevű lánya. De hogy a Borzalmak Napja után mi lett velük... Nos, azt nem tudom. Ha azt a napot túlélték is... A menekülés legalább olyan szörnyű lehetett...

- Ő az a Laryss! – szól türelmetlenül, s látom, régen várt már valami hasonlóra. - Együtt menekültünk, de... de szétváltunk a felfordulásban.

Nem lep meg, amit mond. Abban az őrületben sokan vesztették szem elől szeretteiket és még jó, ha csak szem elől. A legtöbb sorstársam veszteségei ennél sokkal véglegesebbek és kegyetlenebbek. De ebbe most nem szeretnék belegondolni, így az asztalon szétszórt holmikat pakolgatom, s a könyvtárosi medált újra a nyakamba akasztom, majd elrejtem a ruhám alá. De azért nem tudom megállni, hogy ne folytassam. De csak egy pillanatra csábulok el… Mégis csak egy idegen, akinek még a nevét sem tudom.

- Ahogy oly sokan... Sajnálom... Igazán... Sajnálom, ahogy már mondtam is... Nem ak... Nem emlékszem másra... Csak annyit tudok, de ezt biztosan... TE is hallottad, hogy népünk java része Mardan-ban él. Az emberek városaiban nem sokan kerestek menedéket... Talán még Olassië felé...

- Igen... tudom. Már körbejártam Lanuriát. Minden szegletét, ahová csak beeresztettek, de nincs semmi nyoma, és azt sem tudom, hogy Amyas túlélte-e.

- Igen... ő talán igen... – gondolkozom el a dolgon, s előbukkan egy újabb kép. - Néhány lovas a menekülőket kísérte át a hegyeken, ahogy mondják... Talán ő is köztük lehetett... - de nem folytatom, úgy érzem, már így is túl mélyre ástam az emlékekben. Sokkal mélyebbre, mint amennyire szerettem volna. - Sajnálom, biztosat nem mondhatok... Ennél többet nem... - nézek végre az elfre és igyekszem türelmetlen pillantást vetni rá, hogy palástoljam érzéseimet - Mehetünk? Odalent várnak rám...

- Igen. Köszönöm, ez segít – veti oda, majd megfordul, hogy kinyissa előttem az ajtót.

Vagyis azt hiszem, hogy előttem akarja kinyitni, de ismét tévedek. Úgy tűnik az, hogy magamhoz hasonlónak gondolom a kinézete miatt, az egyik tévedésem a mai napon. A neveltetés hiányosságai előtörnek belőle ismét, és kiviharzik előttem, majd végigrohanva a folyosón már indul is lefelé a lépcsőn. ⁓ Hát, nagyon szívesen, fura idegen. De a többiekkel együtt téged is akkor lássalak még egyszer, amikor a hátam közepét.⁓ gondolom, és lassan indulok utána, reménykedve abban, hogy odalent azért hamar végzünk.

Mikor leérek, a két jómadár, avagy a szemtelen tolvaj és az áhítatos tekintetű bárd már egy közös asztalnál üldögélnek és a tekintetüknél csak az őket őrző katonáké tűnik sötétebbnek. Azt azért elhatározom, hogy a vacsorájukból biztosan nem kérek majd. Bőven elég volt a társaságból ennyi is…

//Bár Val jelezte, de én is ideírom, hogy egyeztettük a párbeszédeket! //

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//

Hevesen lihegtünk mindketten; Ránehezedtem a félvér férfira, aki vagy hirtelen zavarában vagy a lassan szivárgó vére miatt csak habogni tudott valamit, ami egyáltalán nem hasonlított semmiféle kétlábúak által beszélt nyelvre, ha a Vén Kujon törzsvendégeit nem számítjuk, elvégre ők is tudtak hasonlóan gyönyörű mondatokat alkotni, noha ott nem az övüké volt az érdem, hanem az italé, amit majdhogynem dézsaszámra pusztítottak el, viszont Jeremynél szerencsére nem ez volt a helyzet.
Ő hamar is korrigálta magát, amire valamivel lazítottam a szorításán. Tényleg nem akartam bántani, csak a lantomat akartam visszaszerezni, az pedig, hogy nem vágta egyből a falnak, igazán jól esett.
- Amennyiben nem kérsz valami irreálisan nagy összeget érte, bármit. - nehezedtem még mindig rá. - Nincs kedvem verekedni, cimbora. - kuncogtam, mintha teljesen megfeledkeztem volna arról, hogy mit is tett.

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//

Miután sikerült egy kicsit lélegzethez jutnom és az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem mindenáron akarja megszerezni a lantot, vagyis mindent megtenne érte, de nem akar életet elvenni, kissé megnyugodtam és inkább jobban szorítottam az életbiztosításomat, mint, hogy valami baja essen.
Főként, amikor még hajlandó volt alkudozni is érte.
Úgy sem akartam túl sokáig időzni a városban, így aztán a könnyebbik utat is választhattam. A megbízók nem terpeszkednek a hátamon, a bárd igen és még valamennyit kereshetek is az üzleten.
- Nekem sincs, üzletember vagyok, szeretem a békés megegyezést. - mondtam és bár nem látta, elvigyorodtam. Már épp a megfelelő árat latolgattam magamban, hogy gyorsan nyélbe ütve már itt se legyek, csak éppen az őröket hagytam ki a számításból, vagyis nem hagytam ki, de azt hittem, hogy ezek után nem lesz vele gond.
Nem figyeltem a más, körülöttem felhangzó hangokra, így nem számítottam a városőrség beavatkozására sem, akik közben megjelentek az orrom elött. Először csak a fényes csizmát láttam meg, aztán további tucatot legalább, ahogy feljebb emeltem a fejem, majd a jellegezetes, címeres köpenyeket is. MÉg egy mágus is jött velük, ami azért már enyhe túlzás volt, vagy legyek rá büszke?
A hátunk mögül is közeledő léptek ütik meg a fülem és mikor kicsit kicsavarva a nyakam hátralesek, meglátom a fogadóst és két fogdmegjét, valamint azt a fickót, aki a fehérelf lány szobájában feltűnt egy pillanatra.
- Eszembe sincs egy percig is ittmaradni, ahol a sörbe biztos, hogy lóhugyot is kevertek. - morranok fel, mint akit vendégként megbántottak. - Mi a baj egyébként? Csak barátilag összekaptunk egy kicsit, nem igaz? - ráztam le magamról a bárdot, ha hagyja és még mindig a lantot szorongatva (hiszen pénzt ér) feltápászkodtam, precízen leporolgatva magam és néztem megerősítésként a dalnokra.
Bár nem nagyon akaródzott visszatérni az ivóba, úgy látszik a magyarázkodásom ellenére is ragaszkodott valaki a megjelenésünkhöz, mert a két testőr némi rábeszélő lökdöséssel, de az egyik asztalhoz irányít. Akár magától, akár nem (bár sejtésem szerint a lantot nem téveszti szem elől), Kyrath is oda ül.
- Talán várunk valakire? - nézek morcosan a két hegyomlásra, de aztán már tudom, hogy Shuga kavarhatott be, amikor megjelenik, nem sokára pedig feltűnik mögötte a két fehérelf is. -- Most mi van? Velük van baj? Nem is ismerem őket. - szögeztem le.
Elég nekem a magam baja.

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//

A fogadó némileg visszafogottabb, de az őröket gyorsan kiebrudalom a fogadóból, mielőtt meglincselnének minket. A társaság összeült, mondhatni mindenki ugyanazt az érzést sugározza. Azt hogy húzzak a pokolba, de ez még odébb van, nagyon.
-Szóval akkor azért röviden felvázolom, ki miért is fontos, hogy itt van. Persze, van, akit most látok először. –Nézek Niére, Arnra és Valtra. –Na meg van, aki már többször is összefutott velem, noha beszélgetni neki sem volt érkezése. De kezdjük az elején. Pár napja felkértek egy dokumentum leszállítására, egy külső varázslórendtől. A küldeményt a könyvtár titkosított részére szólt, így nem vihettem be csak úgy és adhattam le, hogy nesztek, meghoztam. Plusz a megbízóim értesítettek eme fura találkozási helyszínről is. De mielőtt átvehetem volna azt a tokot, valaki megfújta a rendtől. A kiléte lényegtelen, hisz már elkapták, és kivallatták. Így jutottunk Greghez az üzletkötőhöz. Ő mit se tudott a megbízója bukásáról, erre nagyon ügyeltünk. De mivel elég paranoid jellem az úr, ezért muszáj volt némi zűrzavart kelteni. Ezért elnézést kérek tőled Arn, hisz te lettél az áldozata a terelésnek. Amolyan fájdalomdíjként, és engesztelésül van egy nagyobb ajándékom a számodra. –Nem mintha nem kapná meg mindenképp, de így még én is megúszhatom a jogos haragját. –Pár nemes, akik rangrejtve itt töltötték pihenőjüket, hallották az előadásod, és ezért Tarsisban a Nemesi udvarházba invitálnak téged. Ez persze azt jelenti, hogy a szállásod, és a kényelmed biztosítva lesz. Azt sem hagyhatom ki hogy a Fehér mágusok itteni képviselője, hozzáférést biztosít a saját szárnyuk könyvtárának használatához. Amihez normál esetben nem sok esélyed lenne. Itt találhatsz további dalokat, mágiákat esetleg némi családi örökséget is.
Jeremyre nézek és sóhajtok.
-Veled kicsit cinkes a helyzet, pár őr szívesen a keze ügyébe kaparintana, de ezt ugyebár nem hagyhatom, pláne hogy olyan remek műsort hoztál össze, ami mindenki figyelmét lekötötte, és a városőrség csendesen felvonulhatott, és így nem lett belőle balhé. Ami meg a megbízásod illeti a munkát elvégezted, így neked is jár némi plusz. –Morogva veszem elő a hosszú hónapok vándorútján guberált pár apró ékkövet, és a szintén güris munkával összeszedett 2 aranyérme nagyságú arany gömböt. Elengedni nehezen engedem, de ha már belekevertem illik kifizetni, de olyan nehéz elengedni.
-Szóval, ez itt a fizetésed, a munkádért, és mielőtt kiakadnál és nekem ugranál, csak annyit mondok Kain. Tehát igazából jól gondolod én kavartalak ebbe a helyzetbe, ezért elnézésedet kérem. Viszont jócskán túl is fizettelek, így kvittek vagyunk. Ami a kisasszonyt illeti, őt a fő könyvtáros, és a kurátor keverték bele, de mégis engeszteléssel tartozom felé is. A számára, csak egy meghívóm van a Birodalmi Mágusrend Fehér tornyától. Ők érdeklődnek iránta, hisz a számukra érdekes és értékes mágia után kutat, illetve tanulja használni. –Nyújtok felé egy a rend által lepecsételt levelet. - Ez persze nem kötelezi semmire, csak egy meghívó és semmi több. Persze ha közénk tartoznál. –Villantom meg a barna rend jelvényét. –Tudnék szólni az érdekedben, nem egy jó szót. Persze ez csak egy ötlet. Nem foglak végigkergetni Lanurián hogy csatlakoz, nem vagyok, épp hű de nagy toborzó.
Valtra nézek, és kicsit szomorúbban szólítom meg.
-Az ajánlatom feléd még mindig áll, és ha a kis hölgy úgy gondolja, hogy segít neked. Hisz ő pár információhoz könnyebben jut hozzá, mint én. Akkor a Valiani nagykönyvtár jegyzetei közt, biztos megleled, az utolsó ismert tartózkodási helyét szíved választottjának. Ha úgy döntesz, hogy mégis kéred a segítségem, akkor a könyvtárban, és a Tanácsházán is hagyhatsz nekem üzenetet. Vagy ha Tarsis felé esik az utad a házamban is megtalálsz, vagy a Nemesi udvarház mágusok számára fenntartott részén hagyhatsz levelet. Szívesen segítek neked, és bocs, de hallottam a beszélgetéseteket, így tudom, kit keresel. Nem volt szándékos csak egy varázslat maradt ott.
Na de ha nincs kérdés, akkor együnk, mert finomnak tűnik, noha az igazi verziót nem biztos, hogy utoléri.
Eleget beszéltem, és gyanítom mind ki fog akadni rám, de ez már csak ilyen. Pont mint az életem, na meg a halálom.

//Mesélő//
Mivel mindenki az asztalnál ül immár és a mágus ledarálta a monológját a mesélő hátradől és nézi a mű befejezését.

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//


Shuga már az ivóban vár bennünket és a lépcső aljában nekem is sikerült utolérnem szótlan és udvariatlan vendégemet. Természetesen érkezésünk nem kerüli el az asztalnál ülők figyelmét, így persze a tolvajét sem, aki azért nem hazudtolja meg magát:

- Most mi van? Velük van baj? Nem is ismerem őket – néz ránk megjátszott értetlenséggel.

Valóban nem ismer, de én úgy emlékszem, nem zárkózott volna el az elől, hogy sokkal szorosabbra fűzzük ezt a nem létező kapcsolatot. Bosszantó alak, és legszívesebben fejbe is csapnám azzal a lanttal, ami a problémák egy részét okozta. De uralkodok magamon és inkább a mágust hallgatom, aki végre mindenki számára érthetően meséli el azt, hogy hogyan is mozgatták a szálakat és persze bennünket is a mágusok és a hivatalnokok. Az azért meglep, hogy milyen messzire értek el azok a kezek, és milyen sok szereplős színházat alkottak meg itt csak azért, hogy a táskámban heverő dokumentumok ne kerüljenek rossz kézbe. Úgy tűnik, nagyon senki sem bánja a dolgot, mert az Arn-nak nevezett lantos és a bosszantó modorú, immár nyilvánvalóan bűnözői múlttal rendelkező alak is elégedettnek tűnik a „fizetségét” illetően.

Aztán hozzám fordul Shuga:
- Ami a kisasszonyt illeti, őt a fő könyvtáros, és a kurátor keverték bele, de mégis engeszteléssel tartozom felé is. A számára, csak egy meghívóm van a Birodalmi Mágusrend Fehér tornyától. Ők érdeklődnek iránta, hisz a számukra érdekes és értékes mágia után kutat, illetve tanulja használni. Ez persze nem kötelezi semmire, csak egy meghívó és semmi több. Persze ha közénk tartoznál… Tudnék szólni az érdekedben, nem egy jó szót. Persze ez csak egy ötlet. Nem foglak végigkergetni Lanurián, hogy csatlakoz, nem vagyok, épp hű de nagy toborzó – nyújt felém egy lepecsételt levelet, hogy aztán az odafent még kérdezősködő, de itt lent már ismét szótlan fehér elfhez szól.

Nem is nagyon figyelek arra, hogy milyen „jutalmat” kínál neki, mert a levelet forgatom a kezemben. Ha eddig csak sejtettem volna, most már biztosan tudom, hogy a mágusok figyelmét nem sok dolog kerüli el. Mert erről sem tudott még senki, s most, hogy a levél itt van a kezemben, én is elgondolkodom azon, hogy valóban ezt szeretném-e. Hogy feladom-e a Könyvtár nyugalmát és a védett életet azért, hogy egy olyan dologgal foglalkozzak, ami csak még nagyobb kavarodást okozna, mint ez a néhány idegen itt, a fogadóban. Az biztos, hogy a varázslatok, s a lehetőség, hogy ne csak titokban ismerkedhessek velük, nagyon csábító, de el kell gondolkoznom rajta. Azt viszont már tudom, kit kell keresnem majd, ha elhatározom magam.

Ahogy felpillantok, már csak a kissé türelmetlen asztaltársaságot látom, akik között természetesen a mágus és az elf is helyet foglalt és azt a két hatalmas tányér ételt, amelyet éppen az előbb tettek le az asztalra. Nem igazán tűnik bizalomgerjesztőnek, így inkább a távozás mellett döntök, s miután a rend levelét a tekercstartó mellé süllyesztem a táskámba, igyekszem udvariasan kimenteni magam:

- Sajnálom uraim, de még hosszú az út Valianig, így ha nem veszik sértésnek, én távoznék. De kérem, ne zavartassák magukat… Természetesen jó étvágyat kívánok a… az ételhez – folytatom, s aztán a barnaköpenyeshez fordulok. – A levelet pedig elolvasom, és ha átgondolom a dolgot, keresni fogom. Még egyszer köszönöm… - fejezem be és kifelé indulok.

Azt remélem, a többiekkel már nem találkozom soha többé…


//Köszönöm szépen, nagyon jó volt veletek játszani! ) //

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//

Az őrök megdolgoztak a pénzükért és ott is teremtek, ahol pár pillanattal korábban még a földön fetrengtünk, viszont a békés megegyezés jegyében azonnal fel is pattantunk, amint megláttuk közeledni a páncélosokat - sajnos még mindig a félvér kezében a hangszerrel, viszont nagyon ügyesen kivágott mindenkit a balhéból.
- Igen, igen. - helyeseltem. - Megesik az ilyesmi, főleg pár korsó, gondosan termesztett komlóból készült sör után. - kuncogtam, de a katonákat nem hatotta meg a dolog.
Egy asztalhoz kísértek bennünket, ahol helyet is foglaltunk, viszont szerencsére nem egyedül; Ott ült a barnaköpenyes, a fehér elf, még valaki és az a gyönyörű, hófehér lány, akiről alig tudtam levenni szerelmes pillantásomat, egyedül Shuga szavait hallván sikerült, mivel azok őszinte molyosra késztették nedves ajkaimat.
- Nagyon örvendek, cimbora. - mondtam kissé megszeppenve, hiszen úgy éreztem, hogy nagyon jól jártam ezzel a rengeteg mindennel, amit végül is fájdalomdíjként hozzám vágtak. - De azt áruld már el nekem, nem lett volna egyszerűbb egyből nekem fizetni?

//Köszönöm szépen a játékot, valóban egy élmény volt ^^//

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//

Idegesen fészkelődök a széken, igyekezve felmérni, hogy ha szorul a nyakam körül a hurok, akkor hogyan tudnék lelépni, mert hiába a bárd megerősítő szavai - gondolom sokat ér neki a lant, hogy még ebbe is belement, - az őrök nem tágítanak mellőlem, bár tény, hogy mikor megjelenik Shuga és kettőn kívül nem marad mellettünk több, kicsit jobban érzem magam.
Azért igyekszem csúnyán nézni a barnaköpenyesre, mert a nyakam rá, hogy neki köszönhetem ezt az egészet.
Ettől függetlenül meg kell vallanom, hogy leesett állal hallgatom, hogy mit meg nem tett azért, hogy visszaszerezze azt a nyamvadt tekercset, amivel olyan alaposan belekavart a terveimbe.
Nem tudom, hogy mennyi ebből az igazság és egyáltalán miért érte meg Shuga-nak, hogy kihúzzon a slamasztikából, hiszen tekercs ide vagy oda, rám uszíthatta volna a dalnokot, nem terelve el a figyelmét a lopásomról azzal, hogy ez a bajkeverés a terv része volt valamennyire és simán átadhatott volna az őröknek, ahogy oly kedvesen fel is idézte.
És még jutalmat is kapok! Betojás!
Na ettől tényleg eldobtam az agyam és talán pont ezért, mint egy engesztelésképpen, gyorsan a bárd elé toltam a lantját, mintha tényleg csak véletlenül maradt volna a kezemben.
- Bocs, haver! - tátogtam hangtalanul, míg Shuga folytatta a fájdalomdíjak osztogatását, de ekkor nekem már fülig ért a szám, hiszen a fejem felett lebegő büntetést elfújta a szél.
Mondjuk a rohadék sárkány emlegetésére végig futott a hátamon a hideg, de kifelé csak megrántottam a mágus felé a vállamat, mint akit nem érdekel.
Jó lesz ezzel a fickóval vigyázni, mert igen sokat tud! De ha ilyen jól fizet, akár még dolgoznék is neki máskor is.
Szépen besöprögetem az ékköveket és az aranyat a kezembe és az máris eltűnik a ruhám rejtekében, nem kerülve el a figyelmem, hogy kicsit nehezen vált meg tőle.
- Részemről az öröm cimbora! - emelem keresztbe a mellkasomon a kezem a szívemre téve, egyfajta köszönésképpen. - Kainnak meg van egy üzenetem, ha találkozol vele. - emelem meg a középső ujjam, aztán egy bocsánatkérő mosolyt ejtek meg a fehér elf nő felé, de hát nem a szalonokban nevelkedett nemesúrfi voltam. - Bocsi!
Innentől már hátradőlve hallgatom végig a két fehérke jutalmazását, csak akkor élénkülve meg, amikor meghozzák a kaját és szépen habzó sört, amit előző szavaimmal ellentétben, amit a kocsmároshoz vágtam, jóízűen húzok le.
A tündelány gyors menekülése nem lep meg, mert el tudom képzelni mi lehet a nívós kis társaságunkról a véleménye, még ha Shuga magyarázattal szolgált is. Eddig sem akart közösködni velünk, most még annyi oka sincs rá.
- Aztán járj biztos utakon! - biccentettem felé, kézfejemmel törölve le a zsírt a számról, hogy villantsak neki egy biztató vigyort.
- A mágusok már csak ilyenek, ne keress a tettükben semmi logikát! - veregettem meg a mellettem ülő, kissé még a történtek hatásától kába bárdot. - Inkább igyál! - toltam felé egy kupa italt.


//Nagyon köszönöm a játékot és kedvenc barnaköpenyesünknek a mesét, igazán élvezetes volt! Remélem hamarosan újból találkozunk bajtársak! //

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//


Valturaan nem sokat állhatott ott egy helyben, félúton a lépcső alja és az imént körbeírt érdekes látványt nyújtó asztal között, azon tanakodva saját magával, hogyan tudná kimenekíteni a rendelt zsákmányt a Shuga nevű Mágustanács-tag karmaiból, méghozzá anélkül, hogy maga ellen állítsa fel a testületet, amelynek jelen lévő képviselője szemmel láthatólag sokkalta többet tudott róla, mint az biztonságos volna. Rémségesen többet az elfogadhatónál, ráadásul szaglászott és felháborító mód még sárkánynak is merte képzelni - vagy próbálta elhitetni - magát. Mintha ő ilyesmivel átverhető volna! És az a borzalmas dohányszag... A fehér a gondolatra irdatlan feszültséget érzett magában tehetetlensége miatt, mely több forrásból is adódott. Először is, mégis csak tanácstag volt, valamilyen módon, tehát biztosan tudott egyet s mást azon a hangfogó dobozon kívül is. Aztán ott volt a Csupaszsága - hiszen nem szabadott bántania őket, s túlzottan nem is gyakran tört rá efféle vágy azok után, hogy Laryss keresztezte útjait. Végül pedig, mindezeken kívül is úgy tűnt, hogy titkol vagy rejteget valamit. A segítségnyújtás túlságosan gyanús gesztusnak minősült egy sárkánnyal szemben, aki után az illető valószínűleg éveken át kémkedett, annak tudta nélkül. De hogyan?
Ugyan rendkívül hangosnak bizonyult a Vén Kujon, olyannyira hangosnak, hogy a fehér sárkány feje kezdett egészen megfájdulni, ráadásul még borzalmasan bűzös is volt, a látványt nem takarták el előle túlzottan. A félvér látványát, aki, tekintetét rájuk emelve beszédbe fogott a hangkavalkádban, azonban ő ebből csak tátogást érzékelt, mely elégnek bizonyult ahhoz, hogy még inkább összeszűkítse szemrését. Meg mert volna rá esküdni, hogy a katonák jelenléte nem csak a tekercstolvaj esetének volt köszönhető, s talán jobban tenné, ha nem is gondolkodna préda-tál mentésben, hanem inkább nemes egyszerűséggel rögvest a kijáratot választaná - ez az álláspont azonban szinte szempillantásnyi idő alatt változott meg, amikor a barnaköpenyesnek köszönhetően mind egy szálig elhagyták az épületet. Valturaan nem szívesen ugyan, de mgis az asztal felé lépkedett a fehér nőstényelf kíséretében, majd maga is helyet foglalt. Volt egy terve, amelyben nem szerepelt ember- sem bármilyen-más-kétlábú-ölés, az erőszak bármely formája avagy egyéb nem kívánatos viselkedés - egyszerűen csak eszébe ötlött, hogyan is törhetne borsot könnyedén Shuga Melfyomer orra alá, legalább egy egészen kissé, cserébe a kellemetlenségért, melyben a hósárkányt részesítette. Így hát csendesen ült a helyén, alaposan végigmérve a csapatot hideg tekintetével, és várt a megfelelő alkalomra.
A mágus csakhamar megszólalt.
- Szóval akkor azért röviden felvázolom, ki miért is fontos, hogy itt van. - kezdett bele, de ez az egyetlen mondat is felkeltette az ifjú kíváncsiságát - Persze, van, akit most látok először. - tette hozzá gyorsan, mialatt a bárd, a társaság egyetlen nőstény tagja, s végül a sárkány felé tekintve - Na meg van, aki már többször is összefutott velem, noha beszélgetni neki sem volt érkezése. De kezdjük az elején. Pár napja felkértek egy dokumentum leszállítására, egy külső varázslórendtől. A küldeményt a könyvtár titkosított részére szólt, így nem vihettem be csak úgy és adhattam le, hogy nesztek, meghoztam.
Ez valószínűleg a tekercs körüli felfordulás magyarázata lehetett. Legalábbis a ragadozó így vélte, ezért aztán figyelmesen hallgatott. Nem minden nap akadtak fontos könyvtári iratok, irattolvajok és egyéb ritkaságok magányos, s kissé hosszúra nyúlni készülő útjába, ő pedig minden alkalmat meg kellet, ragadjon, ha valamit is tanulni akart még Lanuria rejtélyektől szövevényes világáról.
- Plusz a megbízóim értesítettek eme fura találkozási helyszínről is. De mielőtt átvehetem volna azt a tokot, valaki megfújta a rendtől. A kiléte lényegtelen, hisz már elkapták, és kivallatták. Így jutottunk Greghez az üzletkötőhöz. Ő mit se tudott a megbízója bukásáról, erre nagyon ügyeltünk. De mivel elég paranoid jellem az úr, ezért muszáj volt némi zűrzavart kelteni. Ezért elnézést kérek tőled Arn, hisz te lettél az áldozata a terelésnek.
Áldozata? - gondolkodott el a fiatal sárkány, nem is figyelve az elejtett névfoszlánynak tűnő információdarabkára, mely úgy pattogott tudata pókhálós sarkába, mintha valamiféle elhajított gyermekjáték volna.
Hiszen a félvért nem sorolta fel, márpedig mindkettejüket őrök vigyázták még az imént. Gyanúsnak látszott ez a magyarázat, s talán kissé hihetetlennek is, bár nem kísérte figyelemmel, mi történt azután, hogy a másik elszaladt a lantjával - nem kísérhette, így aztán könnyen megeshetett bármiféle kellemetlenség. Azonban felettébb furcsán fejezte ki magát a Shuga névre hallgató, így hát fokozott odafigyeléssel elemezte a beszéd további részét, beleértve a jelenlévők mozdulatait is. Még mindig úgy érezte, hogy a barnaköpenyes kelepcébe akarja csalni, csakhogy egyelőre még nem talált bizonyítékot ez ügyben. És ha talált  volna, valószínűleg akkor sem vitte volna előbbre a történtek pontos megértését, ám Shuga szavaira nem akart támaszkodni. Rendkívüli kísértésnek állt ellen egészen azóta, hogy odafen megcsillant előtte a remény egy aprócska szikrája, fényesebben, mint talán eddig bármikor. Egyelőre viszont annak kellett volna leülepednie a fehér sárkány bensőjében, melyet a nőstényelftől tudott meg. Amyas Orowennë életben volt, s Valturaan még nem döntötte el, meneküljön előle avagy álljon elé, hogy meglássa, mit is gondol róla valójában mindazok után, hogy megszöktette a leányát.
- Amolyan fájdalomdíjként, és engesztelésül van egy nagyobb ajándékom a számodra. - folytatta a mágus - Pár nemes, akik rangrejtve itt töltötték pihenőjüket, hallották az előadásod, és ezért Tarsisban a Nemesi udvarházba invitálnak téged. Ez persze azt jelenti, hogy a szállásod, és a kényelmed biztosítva lesz. Azt sem hagyhatom ki hogy a Fehér mágusok itteni képviselője, hozzáférést biztosít a saját szárnyuk könyvtárának használatához. Amihez normál esetben nem sok esélyed lenne. Itt találhatsz további dalokat, mágiákat esetleg némi családi örökséget is.
Hát az igazán remek lesz. - fűzte hozzá magában Val dohogva - Nem is vágyom másra, mint arra, hogy legközelebb még meg is süketítsen!
Remélte, hogy egyhamar bizony nem jön el az a legközelebb. Gondolataiból a mágus sóhajtása rázta fel, aki ekkor a vér elfnek nem különösebben tűnő, emberszerű hím felé tekintett, mintha csak az apja volna, s éppen csalódott volna a gyermekében. Ez az elmélet egy kissé jobb kedvet varázsolt odabenn, az elméjében, azonban nem engedett fel, továbbra is teljes készenlétben leste, mi végre is tart beszédet a barnaköpenyes.
- Veled kicsit cinkes a helyzet, pár őr szívesen a keze ügyébe kaparintana, de ezt ugyebár nem hagyhatom, pláne hogy olyan remek műsort hoztál össze, ami mindenki figyelmét lekötötte, és a városőrség csendesen felvonulhatott, és így nem lett belőle balhé. Ami meg a megbízásod illeti a munkát elvégezted, így neked is jár némi plusz.
Valturaan-nak fogalma sem volt róla, hogyan lehet egy megfoghatatlan dolog, mint például a címzett helyzete cinkkel szennyezett. Sokáig törte rajta a fejét, így aztán igazán későn vette észre, micsoda dolgok kerültek az asztalra eközben. A mágus szemmel láthatólag nem volt túlságosan oda a boldogságtól, hogy fel kell fednie zsákmányát előtte, azonban mégis megtette. Néhány érdekes kő került elő, továbbá két aranygömb, melyekkel méreteik miatt labdázni sem lehetett volna, ám még a sárkány is sejtette, hogy néhány alkalommal igazán szép fogadóban szállhatna meg az értékükből. A mágus kifizette a félvért, ki tudja, miért.
- Szóval, ez itt a fizetésed, a munkádért, és mielőtt kiakadnál és nekem ugranál, csak annyit mondok Kain.
Aki biztosan valamiféle Csupaszok által rettegett Tanácstag lehetett, ha még fegyelmezésre is használhatta azt a nevet. Val ennek tudatában könnyűszerrel összefűzte a történteket a megtudottakkal, s arra a következtetésre jutott, hogy a félszerzet valami oknál fogva korábban keresztbe tehetett a Mágustanácsnak. Innen ismerhették egymást Shugával, s így tudta felbérelni a tolvaj kézre kerítéséhez is. Igazán helytálló magyarázatnak tűnt, ezért hát egy időre annyiban hagyta a gondolkodást, s tovább figyelt - jóllehet, ettől függetlenül még közel sem szándékozott a kelleténél tovább ebben a társaságban maradni. Úgy érezte, ez a bizonyos Tanács a legkevésbé olyan testület volt, melyhez bármikor is kötődni kívánt.
- Tehát igazából jól gondolod én kavartalak ebbe a helyzetbe, ezért elnézésedet kérem. Viszont jócskán túl is fizettelek, így kvittek vagyunk. - tette még hozzá a barna, majd pedig minden jel arra utalt, hogy ezt az ügyet lezártnak tekintette, s tovább is lépett a nőstényre - Ami a kisasszonyt illeti, őt a fő könyvtáros, és a kurátor keverték bele, de mégis engeszteléssel tartozom felé is. A számára, csak egy meghívóm van a Birodalmi Mágusrend Fehér tornyától. Ők érdeklődnek iránta, hisz a számukra érdekes és értékes mágia után kutat, illetve tanulja használni. - mondta, azzal átadott neki egy fontosnak tetsző, pecséttel ellátott iratot, mely igazán hitelesnek tűnt, s ekképpen a sárkány nem törődött tovább vele - Ez persze nem kötelezi semmire, csak egy meghívó és semmi több. Persze ha közénk tartoznál. - jegyezte meg a saját rendjének jelvényére felhívva a figyelmet - Tudnék szólni az érdekedben, nem egy jó szót. Persze ez csak egy ötlet. Nem foglak végigkergetni Lanurián hogy csatlakoz, nem vagyok, épp hű de nagy toborzó.
A sárkányt egyre inkább kezdte nyugtalanítani ez a hatalmas adakozás és engesztelés. Szinte már nem is kívánta megvárni a végét, mégis attól tartott, hogy ha kisétálna, őrök hada fogadná, akikkel végeznie kellene, ha szabadulni akar. De hogy mennyi volt belőlük, s egyéb Tanácstagok rejtőztek-e közöttük, arról nem volt tudomása, ám mégis ez volt az, mi végül visszatartotta. Nem tudta, mibe keveredett valójában, s mindennél jobban szerette volna minél hamarabb kihámozni a szóáradat mögött rejlő igazságot, feltéve, ha lehetséges volt. Erre azonban nem maradt tovább ideje, ugyanis Shuga ekkor, feltűnő bánatban fürdetve arcát, reá irányította figyelmét. Valturaan kis híján felpattant a látványtól - azt vélte mögötte, hogy talán elnézést kér tőle, amiért el kell kapnia vagy talán megpróbálta volna megölni. Egyiket sem tolerálta volna nyugalomban, annyi bizonyos volt. Mégis az üres semmiség megtestesüléseként nézett rá vissza, teljességgel érzelemmentesen, valamiféle odabent rejtőző acélkeménységet láttatva magából csupán.
- Az ajánlatom feléd még mindig áll, és ha a kis hölgy úgy gondolja, hogy segít neked. Hisz ő pár információhoz könnyebben jut hozzá, mint én. Akkor a Valiani nagykönyvtár jegyzetei közt, biztos megleled, az utolsó ismert tartózkodási helyét szíved választottjának.
Valturaan úgy érezte, mintha hideg kést futtattak volna végig sebezhető, pikkelytelen bőrrel fedett gerince mentén, amikor az utolsó két szó elért füleihez. Olyan valóságosnak, s olyan csodálatosnak tűnt a segítség gondolata, ám ő mégis megacélozta magát. Nem szabadott bedőlnie, bármit is tervezett a barnaköpenyes, így aztán újból végignézett a társaságon. Látta, hogyan néz a dalnok a nőstényelfre, s csaknem minden étvágya elment. Rá kellett ébrednie, hogy egyáltalán nem találta üdítőnek a kétlábúak párválasztási és udvarlási szokásait, sem pedig őket magukat, amint ilyen borzalmasan furcsán viselkedtek. Azt már nagyon is jól tudta, hogy Laryss hószín alakján kívül egyetlen bűzölgő Csupasz nőstényhez sem érne őszinte vonzódásból, ám az még mindig rejtély maradt előtte, miért volt képes maga véghezvinni hasonló dolgokat vele, s miért nem volt képes figyelemmel kísérni ugyanazt az ő előadásukban. Pedig jól emlékezett rá, mennyire gyakran nézte ő is a törékenynek tűnő elfet, emlékezett rá, miféle érzés volt az első valódi kétlábú-csókja, s élénken éltek benne a szaporodásuk mikéntjei is. De Laryss-szal nem bánt egyetlen elmúlt percet sem. 
Ami ezt a társaságot illette, mégis csak meg kellett volna próbálnia kereket oldani, még ha közben lelepleződik is. Nem érezte, hogy a mágus hazudott volna - szívverése egyenletes volt, csak épp úgy, mint a félvérnek és a fehér elfnek. A zenészről ez már nem volt annyira elmondható. Úgy kalapált mellkasában az éltető szerv, mint a sajátja, s mint az ő nőstényéé. Akkoriban még nem volt ezzel tisztában, s legelőször azt hitte, félt tőle. Most már könnyűszerrel felismerte a különbséget a két ritmus között.
- Ha úgy döntesz, hogy mégis kéred a segítségem, akkor a könyvtárban, és a Tanácsházán is hagyhatsz nekem üzenetet. Vagy ha Tarsis felé esik az utad a házamban is megtalálsz, vagy a Nemesi udvarház mágusok számára fenntartott részén hagyhatsz levelet. Szívesen segítek neked, és bocs, de hallottam a beszélgetéseteket, így tudom, kit keresel. Nem volt szándékos csak egy varázslat maradt ott.
Hát, ha választ várt volna tőle, biztosan csalódott. Valturaan ugyanis még csak a szája sarkát sem mozdította. Szoborként ült ott, mialatt a többiek reakcióját elemezte, mindössze némi halovány bólintást eresztett meg a mágus felé, jelezvén, hogy megértette, s még gondolkodik rajta. Valójában persze nem ez igényelt részéről megfontolást, sokkal inkább a kémvarázslata - amely legalább néhány dologra magyarázattal szolgált, például arra, miként tudott róla ennyi mindent, s arra is, mit nem tudhatott róla ezek alapján. Ez persze kevés volt ahhoz, hogy változtasson az álláspontján, sőt, inkább az ellenkező irányba billentette a mérleget, nem is beszélve az ifjú sárkány elfojtott dühéről.
- Nagyon örvendek, cimbora. -  szólalt meg elsőként a bárd, talán bátortalanul, de az is könnyen megeshetett, hogy a nőstény jelenléte gyakorolt rá efféle hatást - De azt áruld már el nekem, nem lett volna egyszerűbb egyből nekem fizetni?
Hogy érkezett-e válasz erre valaha is, azt a sárkány nem vette észre. Gondolatai foglalták le ismét, ez alatt a néhány pillanat alatt immáron sokadjára. Végig a többit figyelte ugyan, de a fülére, mintha ajtót csaptak volna, így aztán kétségkívül elmulaszthatott néhány fontosabb mondatot. Elméje kezdett kimerülni a rengeteg reá való hatástól. A szemei azonban kiválóan működtek, így aztán mindent látott, amit kellett. Valami folyhatott a bárd és a hangszertolvaj között, de hogy pontosan mi, azt nem sikerült megfejtenie. Az már nem lepte meg, hogy utóbbi miféle pillantásokkal jutalmazta a barnaköpenyes mágust, ahogyan az sem, hogy végül visszaadta jogos tulajdonosának a húros fülsiketítő veszedelmet. Ilyen társaságban a vér elf sem lehetett annyira bolond, hogy újból varázsolni kezdjen, bármi is húzódott meg a háttérben. Figyelte, ahogyan a félig-ember-hím eltünteti a jutalmát, s figyelte az asztalnál ülőket is, lankadatlanul.
- Részemről az öröm cimbora! - intézte nyilvánvalóan a mágus felé - Kainnak meg van egy üzenetem, ha találkozol vele. tette hozzá, majd valamiféle kézjelet használt, melyet Valturaan még nem sűrűn tapasztalt használatban - Bocsi!
A nősténynek szóló bocsánatkérésből valami olyasminek azonosította be, amelyet nem érthetett. Talán valamiféle titkos mágustanácsban használt jelzés volt, amely gondolattól inkább csak megszabadult volna. Túlságosan jelen volt itt az a Tanács, mintha az ablakon is a jelenléte ömlött volna be napfény helyett, s ez rendkívül nyugtalanította a fehér sárkányt. Igaz, kétlábúak voltak mind, de nem kívánta lebecsülni őket. Éppen elég lett volna akár egy is, hogy meghiúsítsa legfontosabb célját. A jelenlegi rövidtávú cél viszont egészen másféleképpen fogalmazódott meg benne, amikor látóterébe ért az általa rendelt étel. A mellé tálalt alkohollal már nem is foglalkozott, csupán az arca elé emelt jobb karja mögött fintorodott el kissé. A terve kezdett életbe lépni.
- Sajnálom uraim, de még hosszú az út Valianig, így ha nem veszik sértésnek, én távoznék. - szólt a nőstényelf igazán váratlanul, ámde fajtájához illően hozva elhatározást - De kérem, ne zavartassák magukat… Természetesen jó étvágyat kívánok a… - folytatta, egészen furcsán, mintha nem volna ínyére, amit a sárkány félig neki intézett - az ételhez. A levelet pedig elolvasom, és ha átgondolom a dolgot, keresni fogom. Még egyszer köszönöm…
A fehér ragadozó hidegen mérte végig, ahogy távozik - hidegen, ahogyan odafent északon tették azt a hozzá hasonló sápadt bőrűek. Nem neheztelt rá, amiért elutasította a neki rendelt ételt - egyébként is gyűlölt osztozkodni olyanokkal, akiket nem ismert s nem volt rá szükségük, most pedig még csak kedvet sem érzett magában ahhoz, hogy kisegítőleg lépjen fel bármelyikükkel szemben is. Szótlanul hallgatott hát még egy darabig, s nézte, ahogyan a három hím nekiesik az ő zsákmányának... amiért ő fogdosta azt a szajhát...
- Aztán járj biztos utakon! - szólott utána a félvér - A mágusok már csak ilyenek, ne keress a tettükben semmi logikát! 
Az utóbbi szemmel láthatólag már a zenésznek szólt.
- Inkább igyál! - folytatta, mire a sárkány ismételten az arcát takarta, mintha csak ő maga is idegessé vált volna az itt történtek miatt, akárcsak korábban a többiek.
Odabent azonban tajtékzott a dühtől. Ilyeténképpen még egyetlen Csupasz sem orozta el az élelmét, ez pedig rendkívül bosszantotta. Azonban ha elorozta, hát fizesse is ki! Ennek értelmében pedig az első adandó alkalommal felállt az asztaltól, s egy néma biccentés kíséretében magukra hagyta őket a gyomorforgató sörükkel - és a mágust is a keletkező kifizetendő összeggel. Hogy amaz megkereste-e ezért, az azonban már jócskán a hűvös éjszaka sötétjébe veszett.

//Köszönöm a játékot nektek! Külön köszönet a meséért Shu-nak. //

//Alamaise – hát….a jó emlékek, visszahívnak…. //

Elégedetten szusszanok fel, amikor a kívánt helyen bukkanunk fel, bár az emlékeim némileg már megfakultak……..a jó kajára emlékszem…..
Aztán, ahogy meghallom a halk sikkantást, már az is beugrik, hogy nem csak a kiváló és finom étkek miatt ragad meg bennem a Vén Kujon. Néha azért a kétlábú nőstények nem csak vacsorára jók……..
- Ja, bocs! – sóhajtok, de az ajkaimon mosoly játszik és a hangom sem annyira bűnbánó, amennyire talán kéne. – Kiment a fejemből. – húztam meg a vállam, miközben a hátsó ajtó felé indultam, elhessegetve a kissé még döbbent nőszemélyt. – Nem láttál még mágust, virágom? – vetem oda neki.
Intek a kissé szabódó Alamaise-nek is.
- Nem kell igénybevenni ezt a szolgáltatást, ha nem akarod. A fogadó ételei nagyon ízletesek és sokan ezért is jönnek, nem csak a kupi miatt. Nem tervezem, hogy elidőzöm itt, hiszen tudod, hogy dolgom van. Egyébként meg nem csak nők szolgálnak itt, ha esetleg később vissza akarnál nézni, de majd meglátod. Gyere, fizetem az ételt és az italt. A többi viszont a te dolgod. – vigyorodtam el.
Furia emberét jobb elkényeztetni egy kicsit. Ráadásul az is elégedettséggel töltött el, hogy hallhatóan más feladata is van, nem kimondottan miattam és Kain miatt van itt.
Nem lep meg az sem, hogy Furia, ahogy lehet terjeszkedik és Telar elég népes és gazdag város, hogy elfoglalása és kiirtása komoly csapást okozzon az embereknek.
- Na menjünk, mert a végén, még az előtt halunk éhen, hogy beljebb jutnánk.
Ha velem tart, akkor hamarosan már egy félreeső asztalnál telepedhetünk le, bár elég zsúfolt a hely.
Mindenfelé lengén öltözött lányokat és fiúkat látni, akik a felszolgálás feladatát is ellátják, így kelletve magukat.
Nem sokára egy fiatal, kerekded, szeplős lányka – talán ha tizenhét lehet – libben az asztalunkhoz, hogy felvegye a rendelést…….

//Amalaise a kis kíváncsi //

Természetesen nem azért jöttem, hogy kiviháncoljam magam valami kétlábúval, de valamiért kedvemre volt, hogy Alamaise láthatóan nem rajongott az ötletért és én cukkolhattam ezzel.
Biztos voltam benne, hogy ő sem él a helyzet adta lehetőséggel, de az illatok, amik a fogadó konyhája felől érkeztek, voltak olyan csábítóak, hogy végül beadta a derekát, bár kikötötte, hogy csak az étel miatt tart velem.
- Persze, én is erre gondoltam, a többi az csak egy lehetőség…..a későbbikere, ha erre járnál. – intettem neki biztatóan, majd el is foglaltam egy helyet a fogadó asztalánál.
A fiatal lányka bája még kialakulóban voltak és nem is az én esetem volt, így csak egy unott pillantást kapott.
- Valami húsos tálat hozz, lehet sült vagy főtt és cipót meg a ház söréből egy korsóval.
Nem aggódtam, hogy kilógunk a sorból, mert mindenféle náció gyülekezett a délutáni órákra a Vén Kujonban, könnyű volt elvegyülni a városiak és a vándorok között.
Nem ért váratlanul Alamaise kérdése, hiszen magam is gondolkoztam rajta. Az első sikertelen találkozásunk után, természetesen nem estem abba a hibába, hogy azt higyjem magam is el tudok vele bánni. Ha persze meg tudnám lepni, akkor esetleg, de harcban sokkal erősebb nálam.
Még mindig égetett a szégyen, hogy egy kis gyenge nőstény így elbánt velem, de azért nem ment el az eszem.
- Azonnal értesítem Furia-t vagy valamelyik helyettesét. Már egyszer volt szerencsém Kain-nal harcolni és nem vagyok annyira bolond, hogy ismét nyílt harcba bocsátkozzam vele. Persze, ha a helyzet úgy hozná, hogy védtelen………akkor nem haboznék learatni a dicsőséget, egyébként más helyzetben azzal is megelégszem, ha én tudom tálcán kínálni úrnőnknek a feltalálási helyét. A kudarc rossz lenne…..nagyon rossz. – húztam el a szám. – És te? Találkoztál már Őhatalmasságával? A keze alatt munkálkotsz?

//Alamaise – a realista //

Csak bólogattam a szavaira, de visszagondolva a Kain-nal történő múltbéli találkozásunkra, azért kíváncsi lettem volna, hogy ha nem avatkoznak bele a küzdelmünkbe, akkor miként alakult volna.
- Talán túlságosan is régóta bujkál. – jegyeztem meg irónikusan. – Amikor lehetősége lett volna egy szemtől szembeni küzdelemre, úgy elhúzta a csíkot, hogy csak úgy füstölt. A végén kiderül, hogy nem is akkora nagy szám, csak a hírnevéből él. Mikor hallottál róla mostanában, hogy valakivel is nyíltan megharcolt volna? – néztem Alamaise szemébe kérdőn, bár ez nekem is csak most jutott eszembe.
Még ezen jártattam az eszem, amikor Alamaise elmondta, hogy neki is volt szerencséje találkozni Furia-val és bár tisztelettel ejtette ki a nevét, volt valami furcsa a hanglejtésében.
Persze tisztában voltam vele, hogy jóformán mindenkire a frászt hozza és én sem voltam kivétel. Nem azért dolgoztam neki mert kedveltem, hanem mert ez volt a legjövedelmezőbb és jobb a győztes oldalán állni, ráadásul mégis csak sárkányok voltunk……
Egyébként engem nem is érdekelt Kain árulásának mibenléte, a lényeg a jutalom és a dicsőség, ami az irhájáért járt.
Ezért aztán bólintottam Alamaise szavaira, valószínűleg több százan voltunk a neki való munkánkkal.
Végre az italunk is megérkezett. A lányt elhessegettem és szomjasan húztam bele a kupába.
- Én az utcakölykökre szavazok, pár érméért sokkal több információval szolgálnak, mint a fogadósok vagy a kofák és gyorsabbak is. Nem sok minden kerüli el a figyelmüket. – vigyorodtam el, hiszen nem először folyamodok hasonlóhoz. - Remélem amit megtudtál még elég friss, hogy nyomokra leljek. Jó lenne hamar találni valamit, mert még egy-két elintézetlen ügyem Valian-ban, amire ígéretet tettem egy elfnek…….egy általad már elintézett személy kapcsán. – néztem a konyha irányába, mert már megkordult a gyomrom.

//Alamaise – csak az evés, ivás //


Na tessék! Ő sem hallotta sosem, hogy Kain valakivel is konkrétan összeakaszkodott volna, főleg nem, hogy le is győzte. Persze ez még nem jelenti azt, hogy a történtek után szemtől szembe össze akarok akaszkodni vele, de valakit rá is ugraszthatok………..aki nem tudja ki is ő, azt majd valahonnan kilesem mit csinál…..
- Igen, igen az óvatosság, az a második nevem. – fintorodtam el, de aztán egy mosolyt villantottam fel, nehogy megorroljon rám.
Ha már ennyire segítőkész, nem akarom elvadítani magamtól az ingyen munkát, ráadásul ha nem is voltam boldog a tudattól, hogy megelőzött, de mégis csak elintézte az az elfecskét..
- Megszégyenített, mert alábecsültem, de ez soha többet nem fog előfordulni, épp ezért szeretném még az emlékét is eltörölni, ehhez viszont még pár barátjának el kell tűnnie. – vontam meg a vállam, aztán a sörömbe kortyoltam ismét, miközben megemeltem a korsót az üres kupája felé. – Tölthetek?
Közben megjött a rendelésünk és ha az ize olyan jó, mint az illata, akkor már nyert ügyünk van, a gyomrunkat alaposan megtölthetjük.
- Lássunk neki, mielőtt az illatok másokat is idecsalnak. – vigyorodtam el és én nem kérettem magam.

//Alamaise – aki kétlábbal áll a földön //


Tudtam, hogy nem a legjobb képet festek magamról azzal, hogy még mindig nem tudom túltenni magam annak a jégelf némbernek a tetteitől, pedig már elnyerte méltó büntetését.
Viszont a haragom mögött ott volt a tanulság is, még ha ez nem is látszott talán egy kívülállónak. Soha többet nem fogom elbízni magam, még ha csak egy gyengécske kétlábúról is lesz szó, mert bár Nienna gyengének és kiszolgáltatottnak tűnt, mégis olyan mágikus képességet volt képes rám dobni, ami akár még a halálomat is jelentette volna, vagy bármelyik sárkánynak, ha meglepetésként éri.
Elgondolkoztam azon, amit most Alamaise mondott és kénytelen voltam igazat adni neki. Talán elég feltűnést keltettem, amikor a könyvtárost magammal hívtam, hiszen nem gondoltam volna, hogy egyhamar visszakeveredek-e tájékra. Aztán meg Furia sem veszi hasznomat, ha lelepleződöm, sőt maga a Nagyasszony szakítja le a fejemet, ha az én személyes bosszúhadjáratom miatt valami porszem kerül a háborús tervébe.
Rosszkedvűen vágtam egy grimaszt, majd kifújtam egy jó adag mérget magamból.
- Igazad van, ez most talán nem aktuális és különben is csak kicsit rövidíteném a szánalmas kis életüket, nem igaz? – húztam el hideg mosolyra a szám. – Az elsődleges feladatom az áruló megtalálása. – biccentettem, aztán igyekeztem utolérni a nem sokat ízlelgető fajtársamat, hogy ne nagyon maradjak el tőle.
Az én malacsültem, csak félig volt átsütve, de nekem pont megfelelt, a szaftját friss cipóval tunkoltam ki, majd jóllakottan húztam le a maradék sörömet.
- Akkor én még mindig a piacot javasolnám, ahol biztos találunk pár utcakölyköt, akik a megbízásomból elkezdenek kutakodni. Ha valami érdekes dolgot találnak, azt estére már meg is tudhatjuk, aztán másnap utána is nézhetünk. – dőltem hátra, de még nem igen akaródzott felkelni, hiszen elnehezített a lakoma, de ha felállt a lány én sem haboztam.

//Alamaise//

Kajánul elmosolyodtam, mikor Alamaise szinte felpattant az asztaltól és helyeselve az ötletemet az utcakölykökkel, mondhatni kimenekült a fogadóból.
Talán nem tetszettek neki kellően a cicafiúk? Pedig volt egy-kettő, akik csalódottan nézték a lány mögött becsapódó ajtót……..
- Szerintem lehet, hogy még visszajön. – vetettem oda nekik, majd egy kis zacskó pénzt dobtam oda a pultosnak az ellátásunk ellenértékeként, aztán követtem a prüd sárkányt az utcára. – Már dolgoztattam velük, így tudom mit kóstálnak. – indultam meg a piac felé, ahol délután mindig nagyobb volt a tömeg, mint a nap más részében. – Azért ügyelj az értékeidre, az itteni tolvajok és zsebmetszők ügyesek, még a farktollaidat is lelopják, ha nem ügyelsz rá.
Egészen fellelkesültem és felfrissültem a történtek után, hiszen esélyem lehet rá, - ha hinni lehet Alamaise szavainak, - hogy ismét Kain nyomára leljek, ráadásul a hasam is tele, az elfecske is megkapta ami járt neki, így egészen jobb színben láttam a világot.
- Ha kiadtuk a kölyköknek a feladatot, akkor a te dolgod után is nézhetünk. – javasoltam.

//Alamaise//


Attól függetlenül, hogy a sárkányokat tartottam, vagyis magunkat felsőbbrendűnek, azért nem volt ellenemre ez a színes kavalkád, ami a piacot jellemezte, főleg azért, mert mindig el lehetett vegyülni ebben a tömegben, egynek lenni a sok kalandor és utazó vándor között.
Ha valaki kémkedéssel és kutakodással tölti az élete nagyrészét ez sosem válik a hátrányára……
Ahogy az sem, ha ismeri az információ szerzés olcsóbbik és hatékonyabb módját. A kóbor kölykök mindenhol ott vannak, mindenhol van fülük vagy szemük és egy pár érméért hajlandóak is áruba bocsátani ezt a tudást.
Alamaise remélhetőleg tényleg ennyire bízik benne, hogy meg tudom oldani a feladatot és nem csak irónikus a megjegyzése a választással kapcsolatban. Talán nem hiszi, hogy képes vagyok szót érteni egyikükkel?
Persze nem álltam neki kergetőzni egyikükkel sem, csak odaléptem az egyik almát árusító kufárhoz és vásároltam tőle egy kisebb zsák piros gyümölcsöt.
Még ki sem fizettem máris meghúzkodta egy vékony, piszkos kéz a ruhám ujját.
- Én segíthetek a szállásához vinni az árut. – szegeződött rám egy élénk tekintet a fiatal 11-12 éves arcból, amibe annyi számítás vegyül, mit ki nem nézett volna senki a kölyökből.
- Talán segíthetsz és ha másban is segítesz, akkor nem csak a zsák almát kapjátok meg, hanem még kereshettek jó pár darnát is. – bólintok, visszafogva magam, hogy ne ragadjam meg a kezét, amit az őrök könnyen félreértelmeznének és akkor olyan gyorsan tűnnének el a kölykök a piacról, hogy csak na és én várhatnék másnapig, ha újra beszélni akarnék eggyel.
A fiú egy lapos pillantást vet rám, majd gyorsan körbenéz, láthatóan van elég tapasztalata már az ilyen fajta üzletekben, bármilyen fiatalnak néz is ki. Az utcán hamar felnőnek vagy…..meghalnak.
- Az attól függ, hogy mennyi darnáról van szó…..- mondja és rám néz.
- 5, ha megkapom az információt, 8, ha gyorsak vagytok és holnap ilyenkorra meg van.
- Legyen 6 és 9. – vágja rá.
- 6 és 8, ez a vége.
- Rendben, mi kell?
Elégedetten Alamaise-re nézek, láthatja, hogy jól megy a dolog.
- Egy Kain Namelyr nevű embert keresek, tudnom kell, hogy a városban van-e, vagy volt-e.

//Alamaise//


Kissé zavarba jöttem, amikor Alamaise ecsetelni kezdte, hogy mik Kain jellegzetességei, ami persze nagy mértékben megkönnyítheti a kölykök dolgát, mert természetesen ő nem egy ostoba ember hanem sárkány, aki valószínűleg nem fog az első adandó alkalommal bemutatkozni. Én sem szoktam, pedig engem nem kerget a birodalom összes dicsőségre vágyó sárkánya.
A nő következő megnyilvánulásától felszaladt a szemöldököm a meglepetéstől. Nem gondoltam, hogy szükség volt erre az erődemonstrációra, ha pénz akartak volna látni, akkor nem mertek volna elém állni valami hazugsággal. Egy pillanatra még a harag is átsuhant rajtam, hogy Alamaise nem tart elég jónak ahhoz, hogy egy ilyen aprósággal megbirkózzak. De aztán el is engedtem ezt az érzést, mert végül is csak jót akart és azért nem árt ennek a kétes bandának, ha figyelmeztetésben részesülnek, mi vár rájuk, ha át akarnak ejteni.
Mézesmadzag és fenyegetés, ezek mindig bevállnak, így biztosak lehettünk benne, ha Kain megfordult itt, vagy akár a közelben, azt meg fogjuk tudni mi is.
- Ez eszében sem volt….Nem igaz? – néztem álnok mosollyal a fiú szemébe, aki most talán még hevesebben bólogatott, mint az előbb, nagyot nyelve.
- Meg lesz……holnap megkapják a választ. – dünnyögte, aztán úgy eltűnt, hogy egyik pillanatban még láttam, a másikban már nem.
Épp időben, hogy a felénk induló, a történtek miatt érdeklődést mutató őr habozva megtorpanjon.
- Jobb, ha mi is eltűnünk. – mormogtam Alamaise-nak, csatlakozva hozzá.
Nekem holnapig nem igazán van dolgom, addig intézhetjük az ő feladatát, már, ha meg akarja osztani velem.

//Alamaise//


Meglepődve néztem Alamaise-re a kitörését hallgatva, de aztán megvontam a vállamat.
- Látszik, hogy nem sokat forgolódsz az ilyen népes városokban. Ezek a kölykök hasznosak a maguk módján, elvégeznek mindent egy kis aprópénzért és nem kell magunknak bepiszkolnunk a kezünket.
Láthatóan ő sem akart közelebbről megismerkedni egy kíváncsi katonával sem, így aztán én is megszaporáztam mellette a lépteimet. Nem mintha bármi oka lett volna az őrségnek kérdőre vonni minket, egyek voltunk a piacon nyüzsgő számtalan vándornak, de a figyelmet sem akartam felhívni magunkra, főleg, ha esetleg a kis kutakodásunk sikerrel járna….
Már a piac másik végében jártunk és körülnézve láttam, hogy lassan ahhoz az elkülönített részhez érünk, ahol az emberek saját fajukat bocsátják áruba és amitől undor kelt életre az arcomon.
Felvont szemöldökkel kaptam a pillantásom a nő felé, mert hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy vajon komolyan mondja-e, amit mondott. De megnyugodtam, amikor megláttam azt a félmosolyt az arcán.
- Ez nézőpont kérdése. – intettem a ketrecekben sínylődő alakok felé. – Bár ezeket látva nem csodálkozom, hogy csak árulással voltak képesek uralomra törni. – vettem halkabbra a hangom, mert sajnos még mindig nem változott a helyzet, de nemsokára………. – Csak nem akarsz beszerezni egy ilyet?
Elképzelni sem igen tudtam volna, hogy minek tenne ilyet, hiszen saját bevallása szerint, nem a kedvence az emberhús…..