Vén kujon fogadó

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//
//Shuga//

Remek napom van ma, a fogadó nyüzsög az élettől. A kiszolgálás is remek, az egyetlen gondom hogy a tekercs tolvaja sehol sincs. Körül nézve a fogadóban fura szerzeteket lehet látni, a helyi törzsvendégeken kívül. A dalnokuk egy ritka, mondhatni kihalóban lévő faj egyede. Az hogy itt van, ahonnan elűzték őket anno kicsit megmosolyogtató, na meg nyugtalanító is. De a tolvaj és a vevő is késik. Ekkor egy ismerős csirkefogót bökök ki, de nem ő lenne az én tolvajom. Hisz ő az igric lantját bámulja. Vajon mi érdekes van abban a lantban, hogy egy tolvaj figyelje? Rejtély, de ha az én prédám nem érkezik, meg akkor kicsit megyek bosszantani Jeremyt. De nézzük a másik ritka egyedet, az ereje lerí róla, és kevés fehérelf mászkál errefelé mióta az otthonukat a sárkányok lerombolták. A férfi fura mozdulatot tesz, ~szagol?~ nem az kizárt. Egy átlagos elf sem érezne szagokat ebben a füstös és italszagú intézményben. A férfi mégis undorral tekint körbe. Nehéz sóhajjal nyugtázom a jelenlétét, remélve hogy tévedek, és csak a zárkózottság jeleit látom, ami a hegyek közt élő hideg területeket kedvelő elfek sajátossága. Vagy nagyobb gondom is lesz a tolvaj és a vásárló elfogásával. Kintről könnyű illatot hoz a huzat, egy fiatal nő illatát és zavarodottságát érzem. De ő is makacs lehet, hisz belép eme nem épp kedves helyre. Egy nő egyedül errefelé kíséret nélkül elég nagy zűrbe keveredhet. Ahogy meglátom a kinézetét sóhajtok. Most komolyan két fehér elf egyszerre? Igaz a férfi szerintem más, de majd foglalkozom vele, ha muszáj. Most inkább a játékommal foglalkozom, hisz vesztésre állok.

//Mesélő//

Az utazók megérkeztek ki ki a maga értékrendjét és célját követve. Jeremy a Arn-t lesi pontosabban a felhajtó által kért egyedi hangszert. Illetve épp az árnyékszék felé tart, hisz az elfogyasztott sör megdolgozza a máját, miközben kifelé halad elsétál Nie mellett, aki csak nemrég lépett be a fogadóba. Valt a helyszínt és a tömeget szemléli, noha nem épp boldogan, amikor a pincérnő lép oda hozzá. m
-Szolgálhatok valamivel az úrnak, italt, ételt. Vagy egyéb szórakozást? –Nyújtja felé az étel-ital lapot. –Remélem, ki tudjuk elégíteni minden éhségét és igényét.
A nő türelmesen megvárja a választ. Nie közben néző közönségre akadt, hisz elég ritka látvány a fajtája errefelé, pláne hogy nőnemű. Arn játéka sokakat von el az eseményektől, hogy ez az ő képessége, vagy a hangszer rendelkezik fura adottsággal egyelőre rejtély. Viszont nem egy próbálkozó megsínylette a megszerzését. Így lássuk hogy alakul a történet a továbbiakban.

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//

Nem történt semmi különös. Az emberek ki-bejárkáltak, engem figyeltek az érkezőket figyelték, ha esetleg különös szerzetek voltak és javarészt kulturáltan, de természetesen pár korsó sör mellett elmúlatták az időt, amíg én zenéltem, töretlenül. Követték egymást az újabb és újabb nóták, néha mikor kifogytam belőlük, teljesen érzéseimre hagyatkozva elkezdtem dallamokat pengetni, természetesen szöveg nélkül. Nem tartottam fontosnak, hogy mindig énekeljek egy ilyen helyen, elvégre a valamilyen szabály szerint egymás mögé pakolt szavak ritmusos előadása képes volt elvonni a figyelmet ételről, italról, leányról és fiúról, pedig fogadókba javarészt ezekért jártak az emberek, persze mindennemű falatozás, italozás és udvarlás mellett megfért egy kis szórakozás is, sőt néha még a hangulaton is képes volt javítani, ahogyan ezt a Vén kujon bevételének növekedése mutatta.
Egy ilyen improvizációs dal közben futtattam végig a tekintetemet az asztalok között és a pultnál gyülekező kisebb tömegen és a szemem kétszer is megakadt. Úgy tűnt, hogy ez különös napnak ígérkezett, a fogadó számára legalábbis mindenképpen, hiszen kettő majdhogynem hófehér teremtés is belépett a rozoga ajtón, ami halovány mosolyt húzott a számra. Ritkán lát az ember fehérelfeket, mondhatni ritkák, mint a fehér holló, most pedig rögtön kettő is a szemeim elé tárulkozott, ráadásul az egyik hölgy volt, mégpedig olyan, aki kifejezetten kedves volt tekintetemnek. A halványkék szemeit fel akartam falni sajátjaimmal, fehér, kontyba fogott hajának érezni akartam puhaságát, bőrét pedig végig akartam simítani, szépen és lassan, ahogy a leányokkal bánni illik. Érezni akartam a fagyos meleget, amit áraszthatott. Biztos voltam benne, hogy nem véletlenül tért be Vén kujonba - A Múzsa volt az, maga.

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//

Egy vendég éppen távozik, így reménykedem, hogy találok szabad asztalt, de amikor szétnézek, csalatkoznom kell ebbéli reményeimben. Ahogy látom, már minden asztal foglalt.

Az egyiknél egy megtermett fickó kockázik a helybéliekkel, akik már a zsebükben érzik a nyereményt, mert egymás szavába vágva élcelődnek az idegen játéktudásáról és egyéb képességeiről. A viccek céltáblája ezt meglepő nyugalommal tűri, és úgy látszik, igyekszik koncentrálni.
Én meg arra próbálok, hogy ne halljam meg az egymást követő invitálásokat. Főképpen mert hangvételük okán nem túl udvariasak és mi több, gyakran olyan asztaltársaságtól érkeznek, ahol még szabad szék sincsen.

Körbenézek, de az egyetlen, aki érdekes lehet számomra, egy magas és karcsú alak, aki éppen – nekem háttal - a dalnokot hallgatja elmélyülten. Illetlenség lenne megzavarni. De aztán tovább vándorol a figyelmem, mert a bárd éppen egy szokatlan dallamot szólaltat meg különleges hangú hangszerén és örömmel hallom az ismeretlenül is ismerős melódiát. Azt, amit már kint is hallottam a Fogadó előtt. Milyen végtelenül megnyugtató és simogató ez a muzsika…
- Kisasszony… - hajol meg hirtelen előttem egy fiatal és jóképű legény, aki láthatóan a fogadó alkalmazottja. – Ha megengedi, az asztalához kísérem – aztán körbenéz. – A kísérője…?
- Ő majd később érkezik – válaszolok még mindig a dallamon merengve. – Vagyis mégsem! - szakítom el végre a figyelmemet a zenétől és a zenésztől, de utolsó pillanatban még látom, hogy ő is engem néz. – A tulajdonossal kell beszélnem – folytatom, miközben végre a feladatra tudok koncentrálni és a fiú készséggel mutatja az utat a terem hátsó részében álló söntés felé. Odaérve egy terebélyes alak mellé lép, aki felgyűrt ingujjban és mellényben, kockás kötényében éppen utasításokkal látja el a – ó, hát ezért mondták, hogy túlöltözött - személyzetet. Csak néhány szót váltanak és – reményeim szerint – a tulajdonos indul felém a kezeit törölgetve.
- Kisasszony, Rob azt mondja, hogy velem kíván beszélni és én mindenben állok a szolgálatára - hajlong előttem. – Mindenben… - ismétli meg jelentőségteljesen és én nem igazán értem, mire is gondol. De most nincs kedvem ezen töprengeni. Ez a város és ez a Fogadó úgy furcsa, ahogy van.
- Fogadós… - kezdem, és a tarisznyámból egy vékony, lakkozott falapot veszek elő, amelyen általam ismeretlen írásjelek vannak. – Azt mondták, adjam át önnek és akkor a segítségemre lesz – nyújtom át azt, amit a könyvtárostól kaptam indulás előtt.
- Óóóó… - kerekedik el a férfi szeme, és gyorsan – talán túl gyorsan – válik még nyájasabbá. – Hogyne… Természetesen… Jelezték, hogy érkezni fog… A szoba már készen is áll… Míg megérkezik az, akire vár, helyezze magát fent kényelembe! – int az egyik szolgának. Egy kulcsot vesz elő a köténye zsebéből és átnyújtja, majd az emeletre vezető lépcső felé mutat. – Arra tessék…

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//

Lehet, hogy csak éjjel jön el az én időm és ez kissé bosszússá tesz, mert nem gondoltam volna, hogy egy lant ellopása ilyen hosszadalmas időmet veszi el, ráadásul, hogy őszinte legyek, nem is túl izgalmas volt a feladat, ennél már sokkal jobbnak tartottam magam, de hát, ahogy mostanában a dolgok állnak, örülhetek, hogy akadt valami.
A kedvem a vizeldéből visszafelé sem lesz jobb, de ekkor megpillantom a lányt és félúton az asztalom felé megtorpanok, mert nem hiszek a szememnek. Egy fehér elf? Az előbb láttam egy másik fajtársát fél pillanatig, már az is meglepő volt, de hát legalább ....férfi volt!
Törve a fejem, arra jutottam, hogy még sosem találkoztam fehér elf örömlánnyal és szívesen megismerkednék vele.
Ismét a zenészre pillantottam, akinek kocsányon lógtak a szemei és vajon kin? Hát persze, hogy a kiszemeltemen.
~ Na nem! Nem fogod még jobban elrontani a napomat! ~ villantom dühös nézésemet a vérelfre, bár nem hiszem, hogy észrevette volna.
Mivel úgy is - a fogadó szerint - kilógtam a sorból mert nem ölelgettem meg egy lányát sem, most úgy véltem itt az ideje belopni magam a kegyébe, így a szobák felé vezető lépcsők irányába indultam, hogy elvágjam az útjukat.
- Örvendek szép hölgyem! Meghívhatom egy italra vagy amire csak vágyik. - kacsintottam rá.

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//



Vagy talán még nem is látott bárdot. Még csak az sem jutott eszébe, honnan ismerte ezt a szót, azonban jelen esetben ez nem is tartozott a fontos dolgok listájához, elvégre enni jött ide - informálódni, tanulni, s enni, ezek közül pedig egyiknek sem tett eleget különösebben. Ám legelőször is megtette azt, amit egy átlagos lanuriai valószínűleg a belépés pillanatában elintéz: körülkémlelt, s noha igen lopva, sötét csuklyája védelméből tette azt, hamarost be kellett látnia, talán jobb volna megszabadulni tőle. Hiába mutatkozott magába forduló, otthonát vesztett fehér elfként, ha nem viselkedett mellette úgy, akárcsak egy Csupasz - egy pikkelytelen kétlábú. Tehát szemügyre vette magának, egészen pontosan hová is tette be hosszú, csizmás lábát. Nos, amit már idáig is észrevett belőle, füsttel telített, alkoholtól bűzlő helyiség volt, színültig vendégekkel és alkalmazottakkal. Utóbbiakban egy volt közös: alig viseltek több ruházatot magukon, mint amennyit Laryss viselt a hálószobájában, amelyet Valturaan - ezúttal szigorúan csak képzelete berkein belül - jelképes fintorral minősített. Ha másokra nézett, véleményét jobb volt megtartania saját magának, ezt már megtanulta.
Előbbieken tovább időzött a tekintete. Még mindig meg tudta lepni, mennyire sokfélék, s mégis egységesek a Csupaszok, ha nagy tömegben botlik beléjük a sárkány; ezek pedig valóban egyöntetűen foglaltak állást az ittasság, hangoskodás és egyéb szórakozások mellett. 
Úgy kell nekik, ha egy nősténnyel nem elégszenek meg. - vélte a fehér elf álarca mögé bújt ragadozó, s közben szinte már szánta őket balgaságuk miatt.
A lantos persze kivételt képezett ez alól, elvégre egyetlen nőhöz sem nyúlt, de talán mindössze annyit kellett volna tennie, hogy felhagy a zenéléssel, s máris magával ragadta volna a többség. Aztán ott volt még az a kockajátékos csoport - no őket sem kifejezetten értette, bár szívesen megtanult volna játszani valakitől, aki nem bűzlik az átkozott folyadéktól. Az a megtermett, széles ember sem felelt meg neki, akiről lerítt az élvezet: túlságosan sokan vették körül, aztán megszakítani a játékukat... az sosem bölcs döntés. Legalább asztalt találni vélt magának, amikor meglátta, hogy az egyik kerekfülű elhagyja a helyét, s a kijárat felé igyekszik. Az már nem foglalkoztatta, visszatér-e még; ami azonban felettébb felkeltette az érdeklődését, egy északi elf leány képében öltött testet. A kockázni tanulás leghaloványabb tervétől is elesett, amint elért tudatáig a felismerés: talán esélyt kapott arra, hogy új nyomra leljen Laryss-t illetően. Több sem kellett neki, már emelte is a lábát, hogy a közelébe férkőzzön, azonban e tevékenység kivitelezését egy női hang még azelőtt megakadályozta, hogy az elmozdulásnak bármiféle látható jele volna.
- Szolgálhatok valamivel az úrnak, italt, ételt. Vagy egyéb szórakozást? - kérdezte, minden bizonnyal tőle, mialatt a kínálatot igyekezett megosztani vele némi papír formájában  - Remélem, ki tudjuk elégíteni minden éhségét és igényét.
Hmm. - gondolta a sárkány, első undorát láthatatlanul leküzdve, mialatt erősen elgondolkodott - Azt én is remélem.
Aztán munkához látott. Félrevette csuklyás köpenyét az útból, majd egyik kézfejét a derekához emelve kotorászni kezdett az övén lévő egyik bőrtokban. Kiemelt belőle egy egészen apró, tenyérnyi méretű papírfecnit, amelyre a szöveg formájából ítélve valamiféle felsorolás és lépések voltak lefirkantva - kissé talán nehezen olvashatóan. Mindeközben a fiatal sárkány némi szemkontaktus kíséretében derékon ragadta a hölgyet, a haladás érdekében finoman magához húzta őt, egészen addig, amíg néhány lépés múlva a konyha bejáratához nem érkezett. Ekkor eleresztette a kétlábút, kezébe emelte a papírdarabot, majd annak füléhez közelítette sápatag ajkait, végül elégedetten vigyorogva suttogni kezdett.
- Bár Orod Opelë elesett, volna, aki enné még az ott készült étkeket. Kettőt kérnék ebből.
Amilyen gyorsan történt minden, úgy eresztette el az örömlányt, csók és miegyéb nélkül, időt sem hagyva neki, hogy ellenkezzék a különös rendeléssel kapcsolatban. Nem lehetett egyetlen szava sem, hozzávaló akadt errefelé is bőven, mindössze helyettesíteni kellett néhányat valamivel, ezek azonban Val eddigi utazásai során feljegyzésre kerültek az efféle papírokon. Most pedig, hogy ebédje remélhetőleg készülőben volt, nekilátott becserkészni a fehér elfet - akit a dalnok korábban úgy kísért szemével, akárcsak egy Csupasz, aki első alkalommal látott sárkányt. Azonban nem lelte őt. Megfordult hát, s a szállásokhoz vezető út felé tekintett. Hogy hogyan került vissza a fogadóba az asztalát feláldozó férfi, az számára rejtély maradt, azonban ahogy elvágta a nő útját, Valturaan egészen halkan felmordult. Lett légyen akárki - még ha szajha is -, a fehér sárkány nem hagyhatta, hogy a nőstény kicsússzon a karmai közül. Azon nyomban meg is indult, s kérlelhetetlenül szigorú tekintettel meredt a fehér elfet körülvevők szemeibe. Az imént említett leány már nem ilyen pillantást kapott.
- Tudom, nem ismersz, de a segítségedet kérem. - intézte hozzá mondandóját egyszerűen, közvetlenséggel átitatva, s szelídebben, mint ahogyan az imént a hímekre nézett - És egyetlen ujjal sem érek hozzád, ezt elhiheted. Csak néhány kérdés. Keresek valakit, aki közülünk való, és talán láttad.
Ekkor az üres asztalra mutatott, majd arrébb lépett, hogy utat engedjen a lánynak, ha esetleg követné. Egyébiránt pedig továbbra is elrettentő tekintettel jutalmazta az összes hímneműt, aki a fehér elfre merte emelni a szemét.
Ezt az esélyt senki sem fogja elvenni tőle.

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//
//Shuga//

Az események zajlanak, csak nem épp várt mederben. Ezek úgy kavarnak, ahogy épeszű egyed nem tenné. A két fehér elf a maga nemében ritka madár errefelé. És ahogy látom a hölgy mindenki fantáziáját beindította. Viszont nagyon úgy néz ki ő a tolvaj vevője, így a számomra csak préda. Ha nem tudnám mi voltam mielőtt meghaltam, totál megijednék azon, hogy sárkányosan gondolkodom. De mivel tudom mind ezt, így csak sóhajtok. Ami még zavarba ejtőbb annak a kujon fogadósnak ad levelet, mire az arcán boldog, mondhatni perverz mosoly fut végig. A kislány lehet, hogy nagyobb zűrben van, mint szeretné. Ha lenne esze nem egy rabszolgafogó bukott mágussal üzletel. De hisz én mondom ezt mikor épp én is ezt tettem? Nos, a lány és én köztem az a különbség, hogy a vén trógert laposra verem, ha átver, hiába tartozott anno közénk. Jeremy hozza a formáját, és még felém se köszön, ezért később még felpofozom. De jobban jár, ha óvatos, ki tudja mire képes a tolvaj, ha egy fehérelfel üzletelget. A fura fehérelf férfi immár teljesen lebuktatta magát, azzal a mások számára talán modortalan viselkedéssel, amit a kis pincérnő felé tanúsított. Normál szemlélő számára a férfi csak nyomulós erősen. A számomra viszont, aki a férfin az egyetlen vágy, amit érez az az éhség, és az arcán az érdektelenség, amit a csinosnak mondható lányra néz. ~Tuti sárkány, de a hibbant fajtából. Furia ügynökei nem ennyire érdektelenek.~ Majd amikor végzett a kitudja milyen szöveg mutogatásával, ő is a fehér nőt vette célba. Ez kezd kicsit túl bonyolúlltá válni. Vagy csak veszélyessé, a lényeg hogy idebent mindenki elég nagy pácban van.
-Uraim köszönöm a játékot, de az utolsó aranyaimat inkább ételre és szállásra költeném. Legközelebb is játszunk majd.
Ezzel választ se várva állok fel, és valamelyest a tumultus felé veszem utamat, igaz én a fogadóst készülök vegzálni, és nem a nőt. De jobb ha a veszélyes egyedekre figyelek.

//Mesélő//

Lassan alakul a figyelem középpontja, ami csekély kivételt tekintve minden szempár Nién függ. Aki vagy élvezi a helyzetet vagy zavarba jön. Természetesen egyéb lehetőségek is adódnak ezeket majd ő eldönti. A fogadóst meglepi Jeremy megmozdulása, és szövege.
-Na de jó uram itt ilyesmi nem szokás. –Vezetné a nőt a szobája felé, amikor Valt érkezik hasonló céllal. Itt már a fogadós is tehetetlen, mágiát még se használhat a félelfre, na meg a modortalan fehérelfre aki úgy hurcipálja az alkalmazottját mintha baba lenne.
-Ha kérhetném, fogja vissza magát vagy kidobatom innét, nem kell eltűrnöm, hogy, inzultálja a vendégeimet. Jöjjön hölgyem, várja a szobája.
Próbál meg utat törni a két férfi közt. Eközben a dalnok is kiböki a nőt mint múzsáját, kérdés hogy csatlakozik e a trióhoz mint lehetséges hódító. Miközben a barnaköpenyes is feléjük tart, arcán több érzelem is feltűnhet, bár kérdés melyik kinek szólhat.

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//

A helyzet fokozódott, ráadásul nem is kicsit. Nem én találtam csak vonzó fenoménnek a csinos fehérelf feltűntét, hiszen tényleg néhány - főleg női - szempár kivételével minden tekintet ő rá tapadt, és nem feltétlenül olyan helyeken, ahol örül a leány, ha megbámulják. Persze, ez jellemtől függ. Akár elismerésként is elkönyvelhette, bár ahogyan fürkésztem tekintetét, számomra pont az ellenkezője jött le, de járhatott akármi a fehér kontya alatt megbúvó fejében, igazából nem nagyon foglalkoztatott.
Az már annál inkább, hogy nem én voltam a figyelem központjában. Félre ne tessék érteni, nem szeretem mások kezéről lecsapni a tizenöt perc hírnevüket, viszont azt azért kicsit soknak éreztem, hogy a gyengébbik nem egy aranyosabb képviselője képes elterelni a figyelmet egy bárdról, és nem csupán pár pillanatra, hanem hosszú-hosszú percekig. Undorítóak a férfiak, fajtól függetlenül. Azt hiszik, hogy mindent megkaphatnak, amit a szemük megkíván, miközben fogalmuk sincs arról, hogy hogyan kell egy leánnyal bánni; Azok ártatlan teremtések, gyönyörű virágszálak mind. Nem elég nekik a vágy, érzelem kell nekik, olyan érzelem, amelyet máskor, mástól, máshol, máshogyan nem kaphatnának meg. Gyengédséget érdemelnek és figyelmet is, bár annak egyértelműen elméje felé kell irányulnia, nem pedig a törékeny teste felé.
Így viszont, hogy mindenkit más érdekelt, csak nem én, épp megfelelőnek éreztem az időt, hogy szünetet tartsak. Leakasztottam a nyakamból a hevederként alkalmazott, szövegekkel tarkított bőrszíjat, a hangszert magát pedig óvatosan beletettem a tokjába, miközben halkan morgolódtam az orrom alatt.
Leültem az egyetlen üres asztalhoz, ahol nemrégiben még egy férfi ült, akinek már külsejéről is könnyen meglehetett mondani, hogy félvér volt, fattyú ember és vérelf között, és kikértem magamnak egy korsó sört. A lantomat a székem mellé támasztottam és félkezemet folyamatosan rajta tartottam, miközben vártam, s miközben ittam egyaránt.

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//


Egyet már biztosan tudok. Ide többet soha!!!... Nem elég, hogy egy félvér örömlánynak néz és leplezetlen ajánlatot tesz, még egy idegen fajtánkbéli is bizalmaskodni kezd. Tudhatná, hogy az a tempó, ami másoknál elfogadható, közöttünk nem illendő. Legalább nekünk kellene tartanunk magunkat a szabályokhoz.

De a fogadós legalább úriember, még ha nem is annak látszik elsőre. Amit nem tett meg az elf, ő megtette azonnal. A védelmemre kelt, így nem nekem kellett elutasítani a "felkéréseket". De úgy látom, szegénynek nincs szerencséje, mert valami más is gondot okoz ma neki és nemcsak a tolakodó vendégek. Az a megtermett fickó, aki az előbb még a helyiekkel kockázott, most elég indulatosnak látszik, miközben felénk tart. Szerencsére a fogadós is észreveszi az érkezőt, mert – miután arra kér, hogy várjam meg – felé indul. A két „lovag” meg szerencsére még egymást méregeti. A fogadó közönsége is inkább őket figyeli, mert időközben a bárd abbahagyta a játékot, és letelepedett az előbb felkínált asztalhoz, így a legjobb, amit tehetek, hogy egyedül indulok megkeresni a szobámat. Ők meg rendezzék el egymással a dolgot.

Felsietek a lépcsőn, és ahogy végighaladok az emeleti folyosón, több szobából is félreérthetetlen zajok szűrődnek ki. ~ Még ez is! ~ De legalább tudom, hogy hova ne menjek be. Bár talán nem is kell feleslegesen bekopognom sehová. A szobák ugyanis számozottak, így logikusnak tűnik, hogy a kulcsokat is így jelölik. Azonban az én kulcsomon szám helyett csak egy apró, de annál cirkalmasabb betű áll. Talán azt az ajtót kellene megkeresnem.

Szerencsére nem is tart sokáig a kutatás, mert a folyosó végén, egy kis benyílóban megtalálom a keresett jelet. És a kulcs is nyitja az ajtót, amit a fogadóstól kaptam. Mielőtt bemennék, azért gyorsan körbenézek, de sem a folyosón, sem bent nem látok senki és semmi gyanúsat.

Ahogy belépek, belülről bezárom az ajtót, aztán alaposabban is körbenézek a szobában. Teljesen átlagosnak tűnik. Egy méretes ágy, egy szekrény, egy fésülködőasztal tükörrel és egy másik, két székkel, gondolom, ha valaki itt akarna étkezni. Az ablak nem a legnagyobb, de legalább a fogadó udvarára és nem az utcára nyílik. A legérdekesebb az a másik ajtó. De szerencsére az is zárva van. Egy ötlettől vezérelve kipróbálom, hogy nyitja-e a kulcsom, de hiába próbálkozom vele.

Most, hogy megszabadultam a kéretlen szemtanúktól, már nincs más dolgom, mint várni…

- Mi nem szokás? - emeltem a fogadósra a szemeim hökkenten, hiszen ez a városban a legismertebb kéjtanya, ahol a legritkább virágokat szakíthatja el a betérő vendég, már persze, ha bírja pénztárcával. A kívánságainak csak ez szabhat határt és akkor jön azzal a fickó, hogy "itt nem szokás" meghívni a lányokat?
- Talán már lefoglalta valaki? - kérdezem meg, mert csak ez lehet az oka a húzódozásnak és talán még egyezségre is juthatnánk, ha közbe nem vágna, nagyon udvariatlanul az a másik fehér elf, akit már nemrég megpillantottam.
~ Mi van itt? Talán valami fehér tünde találkozó? ~ nézek körül gyorsan, mert ez sem egy kis darab példány és ha többen vannak, akkor inkább visszavonulót fújok, de rajta kívül csak egy másik termetes figurát latok közeledni, mégpedig a barkaköpenyes mágust, akinek szemei elég vészjóslóan fénylenek. Önkéntelenül hátra nézek, hogy vajon kit fikszíroz, mert én direkt nem ismertem meg, hogy ne érezze magát kényelmetlenül, ha inkognitóban akarna maradni.
Tehát én nem lehetek az oka, akkor viszont valószínűleg a fehér elf, aki tényleg elég ormótlanul támadta le szegény lányt, egyből a fizikai kontaktusra térve, bár enyhén kételkedtem benne, hogy csak "kérdezni" szeretne tőle.
- Hé cimbora, én voltam itt előbb! - hívtam fel a sorrendre a figyelmet kissé bosszúsan, hiszen közben pofátlan módon az asztalomat is el akarta foglalni. Egy pillantás arra és kiderült, hogy már elkésett, a bárd terpeszkedett a helyemen.
Már odakiáltottam volna neki, mikor megláttam a széke mellé letámasztott tokot és hirtelen előtérba csúszott a feladatom, amiért csengő érméket kaphatok.
Csak egy pillanatig hezitáltam, ám mire visszanéztem a fehér elf lánynak már csak a ruhája sarkát láttam a lépcsőkön eltűnni.
- Ez jól elszúrtad! - vetettem oda a pofátlannak. - Remélem a fogadós tartja a szavát és kihajítanak. - indultam vissza az asztalomhoz.
A lányt majd megkeresem később, nem mondok le róla ilyen könnyen, igazán üde és különleges foltja az itteni kínálatnak, még ha a fogadós másoknak tartogatja.
- Bocs, de ez az én helyem. - ültem le a lant mellett lévő másik székre, HA gond nélkül visszaérek.

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//


Idáig egészen figyelmen kívül tudta hagyni az elf leány mellett ácsorgó fogadóst, aki valamit diskurált azzal a vörhenyes hajú furcsa szerzettel - akit Valturaan nem kifejezetten sorolt volna sem tündék, sem pedig emberek közé -, amikor azonban a helyiség, s minden ingóságának tulajdonosa félreértelmezhetetlenül hozzá intézte szavait, a rideg tekintet hűvösségét felváltotta a leplezetlen düh.
- Ha kérhetném, fogja vissza magát vagy kidobatom innét, nem kell eltűrnöm, hogy, inzultálja a vendégeimet. Jöjjön hölgyem, várja a szobája.
- Hé cimbora, én voltam itt előbb!
Eme alkalmat természetesen a - vélhetőleg - félszerzet sem hagyta volna veszni. Hogy azért-e, mert ő is érzékeltetni kívánta a tekintélyét, a sárkányt a legkevésbé sem érdekelte. Ebben a helyzetben mindössze annyit tehetett, hogy elméje határain belülre szorítja a kimondani tervezett szavakat, s ekképpen dühöngött a történteken. Idegesítette ez a két Csupasz. Azt hitték, leteremthetik! Legalábbis azt gondolta, éppen ennek vetették őt alá az imént, s hanghordozásuk is igencsak erősen alátámasztotta ezt a feltételezést. Az inzultálás fogalmát ugyan nem sikerült teljes egészében behatárolnia, azonban majdnem egészen bizonyosságot szerzett róla, azzal volt baj, amit a fehér elftől tudakolt meg. A fogadós véteknek titulált egy rendkívül fontos dolgot... mondhatni azt, ami a sárkányt előbbre hajtotta, élete egyetlen feladhatatlan célját, ezért pedig szívesen megleckéztette volna. Az asztal felé nézett ahelyett, hogy engedett volna a kísértésnek. Afelé az asztal felé, ahová a nőstényt invitálta oly' reménykedve, s amerre a dalnok is leledzett, immáron dal nélkül, némaságba burkolózva. Ez azonban nem tartotta volna vissza, ügyet sem vetett volna hallgató- vagy nézőközönségre, ha válaszokat lelhet kínzó kérdéseire. De egészen úgy tűnt, nem csak a bárdot zavarták meg: a kockázók csoportjából kimagasló, széles és izmos férfiember kétesen meghatározható érzelmekkel az arcán tartott feléjük, s csoda vagy nem, a fogadós jobbnak látta inkább őt feltartani ahelyett, hogy kidobatná a tündebőrbe bújt sárkányt. Valturaan nem akarta megvárni, mit vág majd a fejükhöz a rendbontásért, egyrészt, mert már így is éppen eléggé feldühödött, másrészt pedig, mert az első próbálkozás még ki sem hűlt hamvaiból új remény támadt fel.
Legalábbis egészen addig ezt gondolta, amíg ismét meg nem hallotta a félvér ingerült hangját.
- Ez jól elszúrtad! - mondta, egészen úgy, mintha rendre akarná őt utasítani, amellyel inkább csak rontott a kedélyállapotán - Remélem a fogadós tartja a szavát és kihajítanak.
Egy pillanatig nem is értette, miről beszélt, ám aztán megfordult, puszta elővigyázatosságból, nehogy zavarát kihasználva a másik győzzön, s szaporodásra hívja a fehér elf nőt. Mert ugyan vendég volt, tehát egyáltalán nem szajha, attól még ki tudja, mik járhattak a fejében. Meglehet, pontosan ugyanaz, mint az urak többségének ebben a fogadóban. Tehát megfordult, csak hogy ott találja az említett nőszemély hűlt helyét. Ez bárkinek egyenlő lett volna a veszteséggel - bárki másnak rajta kívül, így tehát némi átgondolás után inkább csak kedvezőnek minősítette az újonnan kialakult helyzetet, s minden dühét ravasz vigyorrá változtatva figyelte, ahogyan a vöröses loboncú kereket old. Élénken érezte a fehér elf szagát, s ezt összesítve azzal a fogadókról szerzett általános információval, miszerint a hálókörletek általában odafent vannak az emeleten, elégedetten visszavágásra nyitotta a száját.
- Ha megtalálom, akit keresek, Lanuria összes fogadójából is kidobhatnak! - intézte egyúttal a fogadósnak, s a félvér vendégnek is, bár nem lehetett biztos benne, hogy meghallották az ivászattal egybekötött, társalgásnak aligha nevezhető hangfergeteg közepette.
Ekkor pedig - még mindig jól szórakozván, a vigyor maradékával az arcán - feliramodott a lépcsőkön, mintha íjból lőtt nyílvessző volna. Odafent nos, nem várt hanghatások ostromolták a fülét, azonban igyekezte kizárni őket, amely után már csak az erős undor maradt hátra. De legalább a fehér elf szaga nem volt arrafelé. Az ő nyoma olyan helyre vezetett, ahol egyedül volt, olyannyira egyedül, hogy amikor megtalálta a helyes ajtót, s benyitni próbálkozott, zárva találta azt. A nő tehát egyedül is kívánt maradni, ki tudja, miféle okból, azonban ez nem tartotta vissza a sárkányt.
Egyedül lehet majd, ha válaszolt nekem. - tette hozzá magában elhatározottságtól duzzadó tettvággyal, s még a zártól sem riadt vissza.
Ha nem volt kulcs, hát máshogy kellett bebocsátást nyerni, mivel pedig a kiabálás nyomra vezető volna a lentiek számára, Valturaan egy csendesebb megoldás mellett foglalt állást. Varázsolni készült.
- Luuminen thur. - suttogta - Alkoss tőrt.
A jelentés értelmében pedig egy jégtőr jelent meg a kezében, kényelmes markolattal, s éles pengével. A fegyver alkalmas volt arra, hogy a zár belsejébe hatoljon, s némi karistoló-karcoló hang után kattanás hallatszott, ő pedig, még mielőtt a bent lévő kiszökhetett volna, az ajtó túloldalára lépett, s becsukta azt. Ezután eldobta a tőrt - nem akarta bántani a leányt, ennek szemléltetéseként pedig még a kezeit is maga elé emelte, tenyérrel a fehér elf felé.
- Kérlek. - kezdte őszintén - Békén foglak hagyni. - ezután pedig a dolgok közepébe vágott, némi fehér hazugsággal, és különben is el akarta venni a lányt - A feleségemről van szó, akinek nyoma veszett a meneküléskor Orod Opelë-ből.
Várt. Nem mondott semmi mást, csak várt és igyekezett a lehető legtöbb érzelmet átadni neki a tekintetével: fájdalmat, elszántságot és legfőképp az értékes reményt. Egyébiránt pedig biztosnak kellett lennie abban, hogy társasága nyugton marad, s nem érzi túlzottan fenyegetve magát, különben még nagy baj is lehetett ebből. A fehér elfek távolságtartó és rideg nép voltak ugyan, azonban nem maradt más esélye. Mások aligha tudták volna megkülönböztetni az északiakat egymástól.

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//
//Shuga//

Ahogy haladok a tumultus felé, figyelek a bárdra is nehogy valami butaságra fanyalodjon a figyelem lanyhulása miatt. De úgy látszik, leül Jeremy elárvult asztalához, az hogy a tolvaj nőzik, nem lepi meg. De az hogy a sárkány is nyomul a fehérelfre az csöppet zavarba ejtő. Bár kinézetre ő is elf ettől még fura. A fogadós felém indul így megvárom. A lány kihasználja a pillanatnyi szünetet és a lépcső felé szökik. A fogadós rám köszön.
-Rég jártál erre, mi hozott ide a leveleden kívűl?
-Megegyeztünk, hogy ha tudsz, a tolvajról jelzed. Erre azt látom, hogy külön szobát biztosítasz neki. Csak nem fizetett?
-Sértegetsz? De amúgy minden vendégemnek joga van a diszkrécióhoz, neked is és mindegyiknek. Akire vársz még nem érkezett meg. De majd jelzem.
Morogva távozik a konyha felé. Én sajna érdektelen vagyok más témákban, de érdekel Jeremyt vajh mi hozta ide? Bár tippem lenne, nem bocsátkozok jóslatokba, nem vagyok Balál. A duó asztalához lépek.
-Leűlhetek uraim? Esetleg meghívhatom önöket egy italra? –Arn felé fordulok. - Nagyszerűen énekel és játszik a hangszerén. Tagadhatatlan hogy e képességet a szüleitől örökölte. De mi hozta eme kevésbé kulturális helyre? Valianban vagy Verinolban jobban értékelnék kepeségeit. Talán még mecénást is találna, aki támogatná szállás és anyagi téren is. És önt ifjú barátom, mi hozta ide? Ohh de modortalan vagyok, bemutatkozni meg elfelejtettem. A nevem Shuga, önöket hogy szólíthatom?
Kezdek az ismerkedésbe. Nem mintha a szarka Jeremy érdekelne, de mivel ő se kapálózott, hogy ismer, így én se teszem felé.
-Ami az ifjú hölgyet illeti, odafent van, és hamarosan zűrös helyzetben lesz. Kérdés ki lesz, aki megmenti. -Bököm be csak úgy mellesleg a témát. –Az az elf elég nyomulós és agresszívnak tűnik. A kishölgy tuti kedves lenne ahhoz, aki kisegíti.

/Mesélő//
A társaság kétfelé szakadt, A bárd a tolvaj és a mágus egy asztalnál ül és vagy halgatnak mélyet a mágus kivételével, vagy válaszolnak a csevegési szándékára. Az általa utoljára pedzett szavak is új reményeket adhatnak a MÚZSA kereső dalnoknak, és a nőcsábász tolvajnak is.
Eközben az emeleten Valt, erős inzultusba kezd Niénél. Noha még tetlegeségre nem vetemedik. Az hogy betör, a lány szobájába jól jelzi, hogy szokott törvénytelen utakon is járni. Vagy csak a kopogás esett nehezére. Igaz korábbi élete nem igényelt ilyen diszkréciót, viszont az elfek közt eltöltött évek csak hoznak valamit az életében. Nie egyelőre zavart helyzetben van. Az egyetlen kijárat az ablak lenne, hisz az ajtót elállja a fajtársa, aki erősen követelőzve keres valaki mást. A döntés az övé, hogy sikít segítségért. Noha elég zajos a fogadó. Avagy érdekli az elf által kérdezett személy. Hisz így akár a férfi is lehigadhat.

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//

Belekortyoltam a sörömbe, amit az egyik igencsak feltűnően alulöltözött hölgy vitt ki nekem és én csak egy széles mosollyal fizettem érte, mely felett kacsintottam egyet. Ez volt az egyik feltétel, ami mellett elvállaltam, hogy itt zenéljek hosszú-hosszú órákat. Amúgy sem hagytam volna száradni a torkom, pláne még ha ingyen volt! Főleg úgy, hogy ha a hely nem is az ízek szerelmeseinek körében volt elhíresülve, hanem inkább azokéban, akik nem nyúltak még leányhoz vagy egyszerűen unták az asszonyt, az italok mégis kifejezetten finomak voltak, olyan torkot melengetően, ami egy magamféle dalos pacsirtának kellemes. Amíg ittam, elmélyültem gondolataimban, ahogyan azt mindig tenni szoktam, így fel sem tűnt, hogy a félvér leült a mellettem lévő székre.
- Bocs, de ez az én helyem. - szólta oda nekem az orra alól, amire én lassan felemeltem tekintetemet, majd mélyen szemeibe néztem.
- Bocsássanak meg nekem az istenek. - kuncogtam. - Nem egy szék van itt, még többen is elférnénk, nem csak ketten! De ha ez zavarna csak, kérlek, engedd meg, hogy meghívjalak egy italra. - intettem le ismét az egyik kéjhölgyként is tevékenykedő leányt, hogy kikérjek még egy korsó italt, csak ezúttal a fattyúnak.
Egyhuzamra leküldtem torkomon a maradék tüzes vizet, mikor ismét bővülni látszott társaságom. Ezúttal egy kifejezetten nagydarab férfi találta meg magának az asztalunkat, akinek a hátán barna köpönyeg lógott. Tudtam róla, hogy jelzett valamit, viszont annyira nem érdekelt a dolog, hogy meg is jegyezzem, így csak némán megjegyeztem magamban, hogy igen, ez a férfi határozottan tartozik valahová, viszont mivel a Vén kujonban mulatott és az imént még pénzével is játszadozott, tehát nem száradhatott halálos vétek a lelkén, vagyis nyugodtan ihattam volna vele is.
- Üljél csak, cimbora. - húztam ki a mellettem lévő másik széket, miközben közelebb húztam magamhoz a hangszeremet. - Itallal ne fáradozz, majd kérek neked is. Igyatok, ameddig a torkotok bírja, az anyagiakkal nem kell foglalkozni. - nevettem el magamat, mire a barnaköpenyes dicsérete megcsapta hegyes füleimet, amiknek éppen a tövét vakargattam. - Köszönöm, bár igen, valóban szüleimé az érdem. Ha ők nincsenek, én sem muzsikálok. Arról nem is beszélve, ha nincsenek, akkor én sem vagyok, hehe. Telart egyébként nem igazán szeretem elhagyni, meglehetősen sajátos okok miatt és nekem teljesen mindegy, hogy hol zenélek, csak zenélhessek. Megteszi egy ilyen lebukkant félbordély is, éppen annyira, mint egy előkelő nemesi bál színpada. Arról nem is beszélve, hogy itt lakik a gyengélkedő édesanyám, akinek valakinek gondját kell viselnie. - nyeltem egyet gondterhelten, de a hatalmas mosolyom hamar vissza is kúszott az arcomra. - Arnelian Kyrath vagyok, kedves Shuga. - nyújtottam kezet neki, amiről reméltem, hogy el fogja fogadni.
A következőekben valamiért felhozta a fehérelf lányt, fene sem tudja, hogy miért, de amit mondott, kifejezetten aggasztott. A leány csodálatos tünemény volt, a másik elf pedig akart tőle valamit, lehet, hogy az életére is tört volna. Nagyon gyorsan kikaptam tehát a lantomat a bőrtokjából és elindultam felfelé a lépcsőn, ahol megpillantottam az egyik ajtón, hogy valaki bizony frissen feltörte a zárat, gondoltam, hogy más nem lehetett, így egészen közel rohantam hozzá, nem hezitáltam egy pillanatra se, ujjaim már álltak is az első akkordra, mellyel egyetemben meg is szólaltam.
- Ezt a dalt nagyon szeretem. Olyan, mint egy halálos ének. - mondtam, miközben pengettem és vártam a valóban varázslatos dallam hatását, ami azért erősen kihallatszott a zárt ajtók mögött kéjelgő párok szerelmes nyögései közül, noha a férfi, hacsak nem volt ellenállása ilyesféle mágiák ellen, egyiket sem tudta élvezni, vagy éppen megbotránkozni rajta, hiszen ebben rejlett a varázslat lényege: Nem hallott mást, csak csobogást, dobogást, fájdalmas hörgéseket, vidám nevetéseket, röpködő méheket, ordító rémeket, kedves énekeket egybefolyva egy hatalmas, kivehetetlen masszává.

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//

~ Az első nyugodt pillanatok, amióta ebbe a városba jöttem ~ gondolom és a tarisznyámat az asztalra teszem. Csak néhány dolgot veszek elő belőle, hogy ne érjen készületlenül az informátor érkezése. Egy kisebb térkép... ~ Csak meg ne tudják, hogy elhoztam! ~ Jegyzetek a hasonló fellelt iratokról, és…

A kezem még a táskában kutat, amikor meghallom a furcsa, kattanó hangot a hátam mögött. Mire megfordulok, ő már bent áll a szobában hátát az ajtónak vetve. A kezéből kihulló tőr halk pendüléssel ér földet.

- Kérlek… Békén foglak hagyni… A feleségemről van szó, akinek nyoma veszett a meneküléskor Orod Opelë-ből.

Aztán csak áll ott és engem néz. A szemei fogva tartják a pillantásomat és átérzem a fájdalmát, a kínt és a gyötrődést, amely csak úgy árad felém. És a reményt, ami talán hiábavaló… Ami majdnem biztos, hogy hiábavaló... Talán csak ezért volt udvariatlan és tolakodó... Mert már olyan régen keres és nem talál nyomot... Talán segítenem kellene neki…

- Ki volt ő? – kérdezem, amikor hirtelen minden összezavarodik bennem. Csak a borzalmas hangzavart hallom a fejemben és öntudatlanul próbálom eltakarni a kezeimmel a füleimet, de nem segít. Látom az ő zavarodottságát is, amikor segélykérően és értetlenül ránézek, miközben újra és újra rám tör a szédülés.

Azt sem hallom, amikor a szoba végében kinyílik az ajtó…

Azért nem vagyok bolond, hogy egy nagydarab fehér elfel a hátam mögött biztonságban érezzem magam, így még az asztalomhoz nem érek még egyszer visszanézek, mert nem szeretnék egy tőrt a hátamba. Az elfnek azonban ugyan úgy hűlt helye, mint a lánynak.
~ Lehet ő volt a titokzatos ügyfél és a fogadós, csak az alibit biztosította nekik. ~ merült fel bennem ez a lehetőség, de csalódásomat, hogy a lányt nem kaphattam meg azért sikerült egy kisebb fintorral lepleznem.
Viszont itt a lehetőség, hogy a feladatomat mielőbb elvégezzem, hiszen bár nem vagyok túl udvarias, a bárd láthatóan nem akar vitát és kedvesen válaszol a morgásomra. Már miért ne haverkodhatnánk össze, végül is félig-meddig fajtársak vagyunk.
- Hát….végül is, miért ne komám. – varázsoltam vigyort az arcomra és megveregettem a vállát. – Egy ilyen nagylelkű ajánlatot nem lehet visszautasítani, főleg nem attól, aki megteremti ennek a helynek a jó hangulatát. Jó kis hangszer, nem is tűnik tucatdarabnak, biztos nehezen engeded ki a kezedből. – intek a lantja felé, remélve, hogy közlékenysége majd segít abban, hogy sikeres tervet készíthessek.
Meg van arra is a módszer, hogy miként itassak le valakit az asztal alá, miközben én csak nagyon kevés alkoholt iszok és csak megjátszom a részeget és már arra gondolok, hogy ez lesz a célravezető, mikor látom milyen lendülettel issza fenékig az előtte lévő ital, ám ekkor megjelenik Shuga, a barnaköpenyes mágus, aki úgy látszik nem elégedett meg a fogadóssal történő beszélgetéssel.
Nem épp barátságos pillantással üdvözöltem, de úgy, hogy ezt a bárd ne lássa.
És azonnal elárasztja a zenészt az önlengésével, elvéve ezzel a kenyeremet és bukásra ítélve a gyors sikert a feladatom elvégzésére.
Hát én biztos nem kínáltam volna hellyel, itallal meg főleg nem, azt tőlem lesheti, de nem akartam nyílt ellenszenvet mutatni, ezért jó képet vágtam az invitáláshoz. Sajnos elég nagy volt a tömeg, hogy javasoljak más helyet.
A bárd azonban túlont ú jószívűnek, talán azt mondhatom, naivnak látszik, főleg ezen a zsiványtanyán, ahol becsületes embert nagyítóval sem lehetett volna találni.
Nem tudom mi volt a célja, de nagyon reméltem, hogy nem az, ami nekem. Az azonban biztos, hogy sosem hittem volna, hogy ilyen nagy „műértő”, és még most sem hittem, az egésznek beetetés gyanúja volt. És szegény bárd be is kapta a csalit.
- Jeremy! – biccentettem lenyelve mérgemet, de ez inkább csak Kyrath-nak szólt. – Á szóval nem itt szállt meg, hanem az édesanyjánál? Biztos örül neki, hogy ilyen gondoskodó fia van.– mondom együtt érzően, ártatlanul.
Shuga – a fehér elf lányról elejtett - véletlennek tűnő megjegyzésére azonban lefagy a mosoly a dalnok arcáról és se szó se beszéd, mint valami eszement lovag feldübörög a lépcsőn, de sajnos a lantját is vitte magával.
- Hogy a rossebb…… - csúszott ki a számon mielőtt még fegyelmeztem volna magam és bosszúsan toltam hátra a székem, hogy kövessem. – Tudom, hogy szándékos volt, csak még azt nem, hogy miért teszed, de ne üsd bele az orrod a dolgomba. – vetettem oda a barnaköpenyesnek és már én is húztam felfelé, hármasával véve a fokokat.
Mondjuk ha a fehér elf kihajítja Kyrath-ot az ablakon a lantjával együtt, akkor a zenélésének a kocsmában biztos annyit, csak épp akkor én sem kapok egy fillért sem. Kell nekem a a nyomorul hangszer……egyben!
Aztán a letört zárú ajtónál megtorpanok. Ennek elment az esze! Zenél? ZENÉL??????
Talán inkább az ablak alatt kellene várnom, hogy amikor repül lefelé, kikapjam a kezéből a lantot.
Vagy kést szorítsak inkább a torkához, hogy adja át? Az nem jó! Nem akarok a városőrök elől bujkálni és futni egy bosszúszomjas dalnok elől. Úgy kell csinálni, hogy senki ne tudja, én tettem.
Várni kell, várni az alkalomra és talán két legyet ütni egy csapásra. Amíg a két ostoba egymással van elfoglalva, kimenekítem a lányt, aztán összeszedem a kiütött dalnok mellől a lantját, mert hát az erőviszonyokat elnézve…..ez tűnik valószínűnek.

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//


A tőr még olvadni sem kezdett, amikor Valturaan biztos volt benne, meg fogják hallgatni, amit mond. Egyszerűen csak kiolvasta a lágy, kék tekintetből, s az értelemből, amely hozzá tartozott: nem volt hiába felfedni bánatát, s átkát. A leány felfogta, s tán kissé túl sokáig érlelte magában, ám a sárkány nagyon jól tudta, fordított esetben maga is megkérdőjelezné saját szavahihetőségét. Így hát továbbra is fent tartotta a kezeit, jól láthatóan szétterjesztve a hosszú, fehér ujjakat, ám nem olyan magasan, hogy az arcát elrejtsék.
- Ki volt ő? - érkezett a kérdés, melyet a hím nem is kérdés volta miatt várt. 
Sokkal inkább afféle végső megerősítő jelként tekintett rá, amelynek hatására rögvest válaszba is fogott volna, ha nem történik valami megmagyarázhatatlan és rémisztő. Valturaan hangokat hallott - akkor is, ha megpróbálta befogni a fülét -; kellemest és kellemetlent ízléstelenül vegyítve, s összegyúrva valami fertelmessé. Mintha valaki arra kényszerítette volna, hogy vegye fel egy két hónapja tisztálkodás közelébe sem került iszákos teljes ruházatát. A sikolyok, gyermeknevetések, fakaristolás, égzengés és madárcsicsergés teljesen betöltötték elméjét, a többit pedig még azonosítania sem sikerült. A kínok csakhamar elviselhetetlenné fokozódtak, s egészen odáig hajszolták a sárkány elméjét, míg féltérdre nem ereszkedett. Legelsőnek azt gyanította, a nőstényelf tett vele valamit, ám amikor az ugyanolyan tanácstalanul nézett rá - sőt, még meg is rémült -, mint amilyennek saját magát érezte, felhagyott a vádaskodással.
- Laryss Orowennë! - ordibálta aztán, ám legnagyobb rémületére egyetlen foszlányt sem hallott a saját hangjából - Az apja grifflovas volt!
De ezt sem érzékelte. Első rémületét lenyelve végül felemelkedett, majd a leányhoz sétált, háttal megállt előtte, s onnan szemlélte körbe a szobát, mintha bujkáló kémeket keresne. Persze senkit sem talált, így olybá tűnt, csak hasztalanul forgott körbe még egyszer a fehér teremtés körül - legalábbis addig, amíg észre nem vette, hogy létezett hátsó bejárat, sőt! Az a bizonyos hátsó bejárat éppen használatba került valaki által, aki bizony nem távozni, hanem belépni készült. Valturaan-nak több sem kellett. Bár nem tudott segíteni magukon úgy, ahogy leginkább igényelték volna, a meglepetés-támadásnak legalább elejét tudta venni. Azonban, amikor a feltételezett támadás indítója - egy alacsony, barna borostával borított arcú, zöld szemű, egyszerűen öltözött emberférfi - is a fülét kezdte tapogatni, Valturaan elhátrált a leány közeléből, s korábban védekezőn maga elé emelt karjait is leeresztette. Már csak azért is meg merte tenni, mert az emberhím, lett légyen akármilyen zavarodott, egyfolytában a fehér elf nőstényt meg a szobakulcsot fürkészte, s reá, a magasabb alakra, csak futtában emelte a szemét, kissé talán kérdőn... ahogyan az egész fennálló helyzetet sem értette túlzottan.

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//
//Shuga//

Az események kezdenek vicces fordulatot venni, és igen az összes zavaró tényezőtől megszabadultam. Pontosabban Jeremy még visszaszól nekem.
- Tudom, hogy szándékos volt, csak még azt nem, hogy miért teszed, de ne üsd bele az orrod a dolgomba.
Mosolyogva nézem a távozó tolvaj hátát, ahogy felfut a lépcsőn.
-És ugyan mit teszel, ha kiderül, hogy igazad van? Esetleg feljelentesz a városőrségnél?
Ezt persze már nem halja, de vicces nézni, ahogy szenved a lopási kísérletével. Bár kérdés hogy mit és kitől lopna el? De mindegy is, egy kis hamut húz magához a ropogó tűzből, és varázsolok.
- Oë aarde se. –Majd utasításokat adok a kis vakarcsnak. –Mindent közvetíts, amit ez a balhés, de érdekes társaság tesz. De elsősorban a sárkányt figyeld. Viszont a többiekre is fordíts figyelmet.
Ezzel útjára engedem a szemet, ami engedelmesen követi az utasításom. Közben iszogatok és várom a tolvajt. De egyelőre késik a mocsok.
-Na nézzük addig is mit alkotnak odafent.
A kis szemem érdekes nézőpontot választott a megfigyelésre, és egész viccesen alakul. A dalnok mágiába fog míg Jeremy bölcsen távolabb marad. Majd kiköpöm a borom, amikor az ötödik alak is feltűnik. Mikor került oda a tolvaj. Ez kicsit felborítja a játékot, de ami nála van az az enyém és nem jut más kezére. Futás a bolondok után.

//Mesélő//
Az események kezdenek fokozódni, ráadásul a szobáról kiderül, hogy egy rejtett ajtaja is van, amit senki nem jelzett. De hát, ez a fogadó a csempészek és tolvajok találkahelye miért is ne lenne ilyesmi.
Val kicsit erőszakosabban követeli Niétől a választ, amire jó eséllyel nincs válasza. Ez persze nem biztos, de ki tudhatja előre, hogy egy rémült elf mire emlékszik és mire, nem amikor egyre több egyén bukkan fel a privát találkozóján. Arn mágiája is ekkor éri el a társaságot, ami elég kellemetlen helyzetbe hoz hosszúéltűt, és rövidet is. A fájdalom átjárja őket kivéve, ha nem tesznek valamit. Jeremy felett egy árnyék lebeg vagy füstfelleg kitudja, mi lehet, de nem is fontos. A füstből valami viszkető érzés sugároz egy pillanatra a tolvaj felé mire a dalnok mágiájának hatása enyhülni kezd.
A többiek is találhatnak megoldást a dologra, és ekkor érkezik a mágus is, igaz őt is megcsapja a mágia lássuk mit is cselekedtek.

/Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//

Nem számítottam rá, hogy engem is elér a mágia fonala, amit a dalnok sejtésem szerint a fehér elf fickónak szán, mert nem hiszem, hogy a lányt bántani akarná. Félvér létemre nekem van némi ellenállásom a varázslat hatása ellen, de ez annyira elég, hogy hamarabb rázom le magamról a kínzó látomásokat és csak kellemetlen bizsergésként marad meg a bőrömön egy ideig, de már nem bénítja meg a lábamat a rémület.
Mivel a fér elf hátát meglátom, ahogy az ajtó felé közeledik (hátrál, bár én még nem látom mia az oka), megszületik a tervem és a bárd mellett elrohanva pattanok elé, hogy nagyot taszítsak rajta (megcélozva az elboruló testtel a zenészt szándékaim szerint, hogy a földre sodorja).
- Mit képzelsz, hogy zaklatni mersz egy kisasszonyt ily módon! Nem volt világos, hogy..... - itt tűnik fel, hogy más is van a szobában, egy ismeretlen alak.
Ám remélhetőleg ekkor már a vérelf és a fehérelf egymásba gabalyodva fekszik és én egy elegáns meghajlást produkálva a meglepetésemből felocsúdva a lány felé, igyekszem elhagyni a szobát, felkava, vagy kitépve Kyrath kezéből a lantot (remélve, hogy nem látja ki volt az) és már rohanok is vissza a lépcső felé. Ha közben szembe jön velem Shuga, akkor megpróbálom kikerülni és elfutni mellette.

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//

Mivel mindkét kezemre szükség volt, hogy megfelelően tudjam életre hívni a gonosz dallamot, mely annyi felfordulást okozott, kénytelen voltam lábammal bebocsátást nyerni a szobába, vagyis valami olyasmit. Egyszerűen meglendítettem a lábamat és talpammal kirúgtam az ajtót, mely számításaim szerint a fehérelf férfi hátát találta el, majd amint beléptem, megpendítettem az utolsó akkordot is, amitől egy darabig ugyan még búgott a fejük és minden úgy hangzott, mintha egy barlangban vagy egy hatalmas csarnokban szólalt volna meg, de legalább már nem csak felfogták a hangokat, hanem értették is azokat.
- Elnézést a kellemetlenségért. - hajoltam meg udvariasan. - Csak tudják, nem szeretem ha egy leá... - akadt meg bennem a szó, ahogyan valaki nekem rontott.
Lökött rajtam egyet, ráadásul nem is gyengén, hiszen a földre zuhantam tőle, azaz hogy a fehérelf férfinak és ő esett valójában a talajra, de a lényegen nem sokat változtatott; Valaki valamiért azt akarta, hogy fegyvertelen legyek. Fogalmam sem volt, hogy mit akart ezzel az akciójával, viszont nem  is azok az apró horzsolások aggasztottak, amiket esés közben szereztem, hanem az, hogy kezemben volt a hangszerem, melynek bármi baja is eshetett volna, ámbár szerencsére nem így történt.
Már-már reflexszerűen markoltam rá két kézzel, míg földet értem, testem mellett tartva, hogy még véletlenül se szorulhasson közém és a padló közé és ez a támadómnak is megtetszett, akire közben felpillantottam és hatalmas meglepetésemre a félvér volt az.
Rángatni kezdte a lantot, minden áron ki akarta kapni a kezemből, én pedig nehezen ugyan, de tartottam, próbálva minden eszközt bevetni, hogy lerázhassam magamról - egy rúgás a kétlábúaknak a két szép szál lábuk közé és már nincs is kedvük vitatkozni.

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//


A hangok, s hozzá társuló képek egészen úgy viselkedtek, mintha Valturaan összes már átélt, s még meg sem látott rémálmát egyetlen csokorba szedték, s rázúdították volna. A feszültség tetőfokára hágott a sárkányban, aki végső megoldásként háromféle utat látott maguk előtt. Egyik értelmében maradnak és szépen lassan megőrülnek, ám természetesen nem igazán fűlött hozzá a foga. Aztán ott volt még a menekülés lehetősége, csakhogy merre? Fogalma sem volt róla, kiféle, s miféle alak eresztett rájuk efféle bűbájt, arról pedig főképp nem, hogy miért. Mi haszna származhatott ebből, s ami még fontosabb, hogyan volt róla tudomása, hogy ebben a helyiségben tartózkodnak? Szagról talán meg lehetett volna mondani, vélte a sárkány, azonban egyetlen fajtársát sem érzékelte sem közel, sem pedig távol. Kis mérlegelés után maradt hát a harmadik lehetőség: tapodtat sem lépni, helyette pedig kitalálni, hogyan szüntethető meg ez a borzalom, méghozzá gyorsan...
A sokadik varázslatát gondolta végig néhány pillanat leforgása alatt, végül annál döntött, amellyel biztosan nem sebesítheti meg az elf leányt és az idegen emberférfit sem. Kockázatos volt, elvégre csaknem az összes mágikus erejét fel fogja emészteni, ráadásul gondolkodni is alig tudott ebben az őrjítő, elméjét tépő zűrzavarban. Mégis belevágott, mert úgy érezte, nem lesz más választása, később pedig talán nem is lesz eléggé tudatánál, hogy egyáltalán próbálkozzon. Rézsútosan, félig kitárta hát a kezeit az elf és az ember között, majd a szavakra koncentrált. Tudta, hogy nem fogja hallani őket.
- Rinnen ko...
Még az első jégkristály sem jelent meg, amikor a szoba ajtaja minden előzetes figyelmeztetés nélkül kivágódott, s noha a sárkány nem hallhatta, meg volt róla győződve, hogy rém hangos lehetett. A bejáratot a hangszeres bárd állta el, méghozzá az említett tárgyat erősen láthatóan használva. Láthatóan nem zavarták a hangok és szörnyűséges illúziók, amely felvetett némi gyanút a sárkányban őt illetően - ez pedig csak nőtt, amikor a lantjáték abbamaradtával a kínok is csillapodni látszottak. Valturaan-nak több sem kellett, a dalnok elé lépett, készen rá, hogy - egyelőre visszanyelve dühvel telehintett értetlenségét -, felszólaljon, s kérdőre vonja őt. Azonban amaz megelőzte.
- Elnézést a kellemetlenségért. - mondta, majd meghajolt, mintha a műsora része volna a felfordulás - Csak tudják, nem szeretem ha egy leá...
Mondta volna tovább, a sárkány pedig várta volna a magyarázatot, csakhogy a félvér tünde úgy gondolta, neki is joga van a dolgokba avatkozni. Joga - az éppenséggel volt neki. De nem ahhoz, hogy a dalnokot a sárkányra lökje, ezt pedig Valturaan - immár a földön fekve - meglehetősen neheztelő arckifejezéssel jutalmazta.
- Mit képzelsz, hogy zaklatni mersz egy kisasszonyt ily módon! - szólt, nem éppen a legáltalánosabb közlési hangján, amire a hósárkány végérvényesen feldühödött - Nem volt világos, hogy.....
Itt aztán neki is elállt a szava - ezáltal már a harmadik lévén ezen a napon, akivel efféle történt -, ám hogy mitől, azt a fehér elf arc mögé bújt pikkelyesnek esze ágában sem volt szemrevételezni. Főképp, hogy a szorult helyzetet tetézve a félvér még a hangszert is rángatni kezdte valamilyen ismeretlen okból. 
Talán a mágia miatt?  - gondolta a Drest álnéven létező, ám jelenleg jobb dolga is volt annál, mint hogy megfejtse.
- Ebből elég! - mondta magából kikelve az egész huzavona legalján foglalva helyet, a szoba padlóján - Nektek nem volt világos, amit lent mondtam! Jelen állás szerint ti zaklattok engem, amit jó volna végre beszüntetni!
Azzal fogta magát, s talpra vergődött, hagyva, hogy az a kettő megvívja harcát az átkos hangszerért, amely az utóbbit leszámítva igazán szépen szólt. A csalódás fájt a fiatal sárkánynak, a gyanúsítás azonban feldühítette. Ezt megelőzvén szigorúan pillantott az idegen ember felé, végül, belátva, ha nem cselekszik gyorsan valamit, még elszabadulnának az indulatai, fújtatott egyet, kipiszkálta kócos haját az arcából - magában természetesen mindvégig a Csupaszokat szidva -, aztán a fehér elfre nézett.
- Megismétlem. - mondta, higgadtságot erőltetve magára, mintha amaz ebből érthetné, mégis mit - A neve Laryss Orowennë és az igazat megvallva még nem a feleségem. Előtte be kell töltenie a százat. Fegyverforgatást és gyógyítást tanult Orod Opelë-ben.
Azt már nem akarta hozzátenni, hogy korábban a grifflovasságnál is járt apja jóvoltából, elvégre a legkevésbé rájuk tartozott a fehér elf múltja. Talán más körülmények közt szívesen mesélt volna a nőről mindenkinek, hátha valamelyikük látta, így azonban kissé megenyhülve ugyan, de korántsem barátságos tekintettel végigmérte az egybegyűlteket, aztán csendesen, ismételten más pillantásban fürdetve a hótündét, várta annak válaszát, akármiről is szóljék majd. Várt... közben pedig fél szemmel figyelt, megszerzi-e a lantot a félvér. 
Ha nem, hát majd ő fogja. Nem kell az őrület még egyszer...

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//

Amikor végre nem hallom azt a borzalmas hangzavart és a rosszullét is múlóban van, meglátom azt, ami betetőzi a mai napot. A szomorú szemű alak a földön fekszik, a dalnok és a félvér a lanton huzakodnak és az ismeretlen meredt szemekkel bámulja őket. És mindezt a szobámban! Ezek megőrültek???

Aztán a fehér jövevény tér először magához:
- Ebből elég! Nektek nem volt világos, amit lent mondtam! Jelen állás szerint ti zaklattok engem, amit jó volna végre beszüntetni! Megismétlem. A neve Laryss Orowennë és az igazat megvallva még nem a feleségem. Előtte be kell töltenie a százat. Fegyverforgatást és gyógyítást tanult Orod Opelë-ben – szól és jól látható arcán az az önuralom, amellyel magát és minket véd attól, hogy dühét rajtunk töltse ki. Aztán megint a furcsa tekintet.

Most lett elegem!

Ha ő képes arra, hogy nyugodt maradjon, akkor én sem teszek másként. Halvány mosolyt varázsolok az arcomra és a hangszeren huzakodók felé sétálok lassan. Mire odaérek, egészen közel hozzájuk, már mindketten engem bámulnak. Először a dalnok fölé hajolok és egy könnyed mosollyal végigsimítok a kezén, amellyel a lantot tartja. Ahogy ellágyulnak az ujjai, óvatosan magam felé húzom a hangszert, hogy a mozdulattal együtt a félvér is sor kerülhessen. Ő inkább egy másfajta pillantásban részesül, de a hatás nála is ugyanaz, mint a muzsikusnál, így a hangszer már az én kezemben van. A fehér elf felé indulok el vele, de csak azért, hogy ő is kapjon egy biztató pillantást, majd az asztalt megkerülve az újonnan érkezett mellett állok meg és visszanézek a dermedten álló trióra.
Az addig halványkék íriszem sötétszürkére válik a haragtól és a hang, amelyen megszólalok olyan jeges és rideg, hogy még én magam is megrémülök tőle. Az idegenhez fordulok és a lantot az asztalra téve az egyik székre mutatok:
- Te leülsz oda! – majd a többiekre nézek és folytatom. – Ti pedig mindannyian kifelé! MOST! AZONNAL!

Ha kimentek, akkor üzletelhetek a vendéggel, ha nem akkor meglátjuk mi lesz!

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//
//Shuga//

Ahogy felfele sietek Jeremy vágtat felém, kezében a dalnok lantja. Ahogy elhalad, mellettem vidáman integetek neki. Nem állok az útjába hisz a másik társaság miatt jöttem fel. Ahogy nézem, a Bárd még fekszik, de már igyekszik a tolvaj után.
-A helyedben sietnék, igaz hogy vannak őrök odalent, és a tulaj is lát mindent a fogadóban, de azért futás. Hisz a helyi alvilág színe java ide jár.
Az hogy a hölgy egyetlen laza mozdulattal, és erős akarattal kivágta a triót meglepte. Egy fehér elfet se látott még így kirobbani haraggal telt hangon. Igaz az az érzelmeik finomak, de sajna csak tünetileg telítenék el az ez irányú éhségem, így azt egyelőre figyelmen kívül hagyom. Ahogy a két tolvaj eltűnik, végre kettesben maradok a sárkánnyal. Az arcomon továbbra is mosoly ül, ahogy megszólítom.
-Te tutira nem dolgozol Furiának. –Jelentem ki miközben egy hang „fogó „szobát hozok létre körénk. – De tudod, ha egy majdnem fajodbeli nő ilyen lazán kidob, és két rövidéletű is megzavarhat, nagyon fiatal lehetsz.  Mielőtt támadásra gondolnál, én nem tervezek ártani neked. Még. De légy óvatosabb az emberek közt, az elfek közt még inkább hisz köztük sokan tudnak az alakváltó képességről. Tehát ha nem akarsz, balhét fogd vissza az agresszívebb megmozdulásokat. Mert egy sárkánytól se tűröm el, hogy ezeket az apró egyedeket bántalmazza. Ha keresel valakit, tudok segíteni, de a rendbontás neked is és nekem is árt. Most ahogy megszüntetem ezt a kis kihallgatás elleni varázst, bekopogsz a hölgyhöz és illendően megkérdezzük a te és az én kérdéseimet. Ech el is felejtettem Shugának hívnak, és mágus lennék perpillanat. Benned kit tisztelhetek?
Ahogy esetleg bemutatkozik, az ajtóra mutatok, hogy illedelmesen kopogjon be. Amíg az ajtóval foglalkozik a sárkány, három kristály dobótőrt hozok létre a hátam mögött. Ugyanis a tolvajt, eltervezem kapni. Aki ha meglát, biztos menekülésbe kezd.

//Mesélő//

Az események felpörögtek, Jeremy és Arn egymást űzve siettek le a lépcsőn. Jeremy bánatára az ajtóban masszív őrök állnak, a fogadós meg a vendégekkel foglalkozik. Így a kijáratok lehetősége véges. A folyosón beszélgető páros közül Val lehet zavarban hisz egy ember, egy általa csupasznak titulált tudja a kilétét. Legalább is a faji részét, de az hogy elrejtette a beszélgetésük, egyértelművé tette hogy nem kívánja leleplezni őt. De Shuga ettől még készül valamire a bentiekkel. Nie és a „kereskedő végre tárgyalhatnak.
-Akkor kezdjük az elején a nevek lényegtelenek, ön jött a tekercs miatt amit felkínáltam. Az árú itt van, kérdés hogy az ellen ár is itt van e?
Néz a férfi Nieré, amikor , már ha Val bekopog, kopogást hallanak.

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//

Számítottam a sikerre, hogy a két fickó majd egymásba gabalyodik és ezzel nekem megteremtik a helyzetet, hogy elmarhassam azt az átkozott lantot. A tervem kitűnően beválik, egyikük sem tudja hirtelen, hogy mi történt, csak éppen a bárd, úgy látszik jobban félti a hangszerét, mint a saját épségét, mert még akkor sem lazul a fogása rajta, amikor a fejét kell védenie a kemény padlótól. Na, erre nem számítottam, gondoltam jövök, látok és győzök. De nem!
Először csak ki akartam kapni a kezéből, vagy a földről, ha elejti, de most huzakodnom kellett vele érte és végül még a mágiámmal is meg kellett erősítenem a fogásomat a hangszeren, hogy egy utolsó nagy rántással megszerezzem magamnak, szinte kirántva ezzel a zenészt a nehéz fehér elf test alól, akinek ezért még éppen elcsíptem felém vágó dühös pillantását és elharapott szavait.
- Veled az ég világon semmi bajom - biccentek a nagydarab elf felé, - és, ha már itt tartunk mással sem, bocs a zavarásért. - lihegem, aztán egy gyors és kecses meghajlással a dermedten és kövülten álló leányzó felé, - Nagyon örvendtem! - tátogással már száguldok is kifelé a megszerzett prédával, hogy még azelőtt átadhassam a megbízóknak, mielőtt a fél városőrség a nyakamba zúdul.
Így a fehér elf férfi és a közben úgy látszik magához térő elf lány szavai már csak a hátamat érik és annak határozottsága egy vigyort csal az arcomra.
- Te leülsz oda! – majd a többiekre nézek és folytatom. – Ti pedig mindannyian kifelé! MOST! AZONNAL!
Nem irigylem a maradókat, de ki az akit marasztal? A homlokom egy pillanatra ráncba szalad, ahogy visszaidézem kit láttam abban a kis időben, amivel a szobát átpásztázta a tekintetem és rájöttem, hogy volt ott még valaki.......
Ám ez most nem számíthatott, amíg a lant nálam volt. Ki kell jutnom a fogadóból. A folyosón azonban máris az első problémába ütközöm: Shuga-ba a barnaköpenyes mágusba, aki valamiért mindig figyelemmel kísér engem, csak nem tudom sokszor eldönteni, hogy jó vagy rossz értelemben.
A szívem meglódul, ahogy a lábaim is erősebb iramra váltanak, már csak azért is, mert meghallom a bárd lábainak dobbanásait is. Gondolom nem akar a lantja nélkül maradni.....
Shuga-t a lehető legmesszebb igyekszem kerülni, bár a folyosó nem széles és ha az utamba áll, elveszítem az előnyömet, de nem tesz semmit, ami kissé meglep, még a lépést is elvétem és majdnem orra bukom, hiszen még tanácsokat is osztogat. Vagy inkább burkolt fenyegetést?
Felmorranok. Vegye aminek akarja, köszönésnek, vagy vészterhes, hátbadöfős ígéretnek.
Azonban, ha igaza van, akkor bajban leszek, ha nem leszek gyors......nagyon gyors.
Testemre pocsékolok még egy kis mágiát, hogy csendesebben és gyorsabban vigyenek a lábaim és mozgásom elmosódott legyen egy külső szemlélő számára, majd a lépcső végén visszafékezve a lendületem, épp csak egy surranó mozdulattal fordulok a hátsó kijárat felé, hiszen az őrök a bejáratnál cövekeltek le, a fogadós meg egy távoli asztalnál veszi fel a rendelést.
Ha elérem a sikátort, nyert ügyem van.
Egyébként sajnálnám a lantot, de semmiképp nem kaphatja vissza Arnelian, ezért ha a lebukás elkerülhetetlen, akkor szét kell törnöm a megbízásom szerint ........

//Ügyes légy hát Arny //

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//

Hatalmas volt a felfordulás, bár én szerencsére nem sokat tapasztaltam belőle, hiszen minden erőmmel a lantra koncentráltam. Erősen szorítottam a hangszert, a félvér azonban mágiával megerősítve magát mégis felülkerekedett rajtam. Egyszeri, földi erőm már kevésnek bizonyult hozzá képest, viszont abban semmi sem akadályozott meg, hogy a földről felpattanjak és utána eredjek.
- Mocskos kurafi! Valaki állítsa meg! - sziszegtem a fogaim között, miközben majdnem orra buktam, ahogyan hirtelen hatalmas lendületet véve rohanni kezdtem a tolvaj felé.
Kitartóan menekült, le egészen a lépcsőn, ahol még a barnaköpenyest is ki kellett kerülnünk, viszont ahogy megpillantotta, hogy a főbejáratnál két jó nagyra megnőtt őr figyel a rendre, egy pillanatra megtorpant, de nem volt idióta és a hátsó bejárat felé vette az irányt.
- Állítsák meg! - kiáltottam oda a két fegyveresnek, remélve, hogy valóban segítenek üldözni azt a barmot.
Sűrű, heves lihegéssel, de annál szaporább léptekkel igyekeztem utána minden áron. Nem tudtam, hogy mennyire volt elvetemült, de ha szükség volt rá, akár másokat is fellöktem, hogy utolérjem, sőt még rögtönzött rövidítéseket is hajlamos voltam alkalmazni. Mindenáron vissza akartam szerezni a lantomat, lehetőleg egy darabban. A férfi abban biztos lehetett, hogy ha úgy döntött volna, hogy összetöri a hangszert, akkor ez volt az utolsó nap, amit megélt - láncok nélkül legalábbis mindenképpen.

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//


Valturaan nem különösebben kívánt beleavatkozni a dolgok jelenlegi állásába. Amióta mondandója végére ért, a fehér nőstényelfet fürkészte, arra várva, hogy az majd megváltoztatja a napját, remélhetőleg egy ettől kissé jobb irányba. De hiába várt, nem ő szólalt fel, s még csak nem is azzal kapcsolatban, amit említett.
- Veled az ég világon semmi bajom... - közölte vele a nem-teljesen-vérelf-kinézetű-egyáltalán-nem-bárd, mire pedig odafordult, amaz megeresztett felé egy biccentést.
Helyes, gondolta a sárkány. Jobb, ha tudják a helyüket, különben még jobban emlékeztetnie kellett volna őket, hogyan is állnak a dolgaik. Nem felejtette el az odalent történteket csak azért, mert sikerült némi mérget kipréselnie magából. 
- ... és, ha már itt tartunk mással sem, bocs a zavarásért. - folytatta, majd meghajtotta magát a Valturaan figyelmének középpontjában álló leánynak címezve a gesztust, a sárkány szerint meglehetősen helytelenül, elvégre őt gyanúsították olyasmivel, amivel szégyenbe hozták - Nagyon örvendtem!
Ezek után persze nem figyelt rá, hiszen hacsak nem akart hazudni, s valamiféle trükkhöz folyamodni, a mondandója értelmében mihamarabb távozni készült. Valturaan elégedetten emelte vissza tekintetét az égboltszeműre, csakhogy mire megtette ezt, az említett kisugárzása merőben megváltozott.
- Te leülsz oda! - csattant fel a nemrég érkezett idegen férfinek címezve az első mondatot, ezután pedig az összes többi jelenlévőre tekintett - Ti pedig mindannyian kifelé! MOST! AZONNAL!
A jelenség már nem volt számára ismeretlen, ugyanis Laryss sokkalta figyelemre méltóbbat is produkált már néhányszor, amikor felhergelte valamivel. Jóllehet, ennek a teremtésnek finom és gyengéd mivoltából kifolyólag nem is tulajdonított volna többet abból a bizonyos északi, fagyos haragból. Hogy végül kihez került a lant eközben, azt a hósárkány abból következtette ki, ahogyan a dalnok - feltűnően üres kézzel - feltápászkodott s elrohant. 
- Mocskos kurafi! Valaki állítsa meg!
Még hallotta, amint amaz ordibálni kezd a folyosón, s ekképpen utolsóként lépett ki a szoba ajtaján, egyedül hagyva egykori honfitársát azzal az alakkal, akitől elsőként a hang-és illúziótámadást vélte áradni. Emberszaga volt, tömény és borzalmas, így hát nem is különösebben érdekelte, mi a találkájuk oka. Ha a fehér elf mégis szajha lett volna, ám legyen, őt nem foglalkoztatták ilyesmik. Egyedül csak az számított neki, hogy ha kivár, megkapja-e hőn áhított válaszait, semmi több. Ennek értelmében cövekelt hát le az ajtótól kissé odébb, s merült volna gondolataiba, csakhogy egy új szag vegyült a folyosó bűzébe, melyet lépések is kísértek. Amikor a sárkány fenézett, az egyik odalenti játékost pillantotta meg, méghozzá azt, amelyik feléjük iramodott, mikor elsőként megpróbált szót váltani az északról jött leánnyal. Igen, idáig egészen rendben is lett volna a dolog, elvégre könnyen megeshetett, hogy időközben talált magának némi szórakozást, s a saját felbérelt szajháját jött megvárni az emeletre. Azonban az efféle alakok nem mosolyognak idegenekre, nem kezdenek feléjük haladni valamelyik szoba ajtaja helyett, s ami a legfontosabb: nem szólnak hozzájuk.
- Te tutira nem dolgozol Furiának. - kezdte, ezzel egyidőben pedig mintha valami megváltozott volna a sárkány hallását illetően.
Sehol nem volt már a fogadó zaja, ráadásul mintha a férfi szavai sem terjedtek volna egészen úgy, ahogy kellett volna. Mintha egy másik térbe léptek volna, amely minden oldalról zárt. Az emellé társuló vigyor pedig az után a mondat után a legkevésbé sem volt megnyugtatónak értelmezhető a ragadozó szemein át. Ráadásul nagyon úgy tűnt, hogy  jövevény még közel sem állt a befejezéshez.
- De tudod, ha egy majdnem fajodbeli nő ilyen lazán kidob, és két rövidéletű is megzavarhat, nagyon fiatal lehetsz.
He...?!
Valturaan abban sem volt biztos, hogy az a bizonyos "he" nem hagyta el ajkait a pillanat hevében. Miről beszélt ez az alak? És egyáltalán miért beszélt úgy, mintha maga is sárkány volna? Az ál-fehérelf a levegőbe szagolt, ám ahogyan ezidáig is így állapította meg, most sem jutott különb következtetésre. Határozottan embernek tűnt, s épp ugyanolyan bűzös aromával is rendelkezett. Ekkor aztán a sárkány szemöldöke felszaladt, s már azt kezdte latolgatni, mibe keveredhetett, azonban nem jutott el odáig, hogy megmarkolja fegyverét.
- Mielőtt támadásra gondolnál, én nem tervezek ártani neked. - érkezett a következő kijelentés, amely cseppet sem leapasztotta, sokkal inkább felkorbácsolta a hólény kedély-hullámait - Még. De légy óvatosabb az emberek közt, az elfek közt még inkább hisz köztük sokan tudnak az alakváltó képességről. Tehát ha nem akarsz balhét, fogd vissza az agresszívebb megmozdulásokat. Mert egy sárkánytól se tűröm el, hogy ezeket az apró egyedeket bántalmazza. 
Hát ez megőrült. - vonta le az egyetlen épelméjű következtetést Val - Sárkánynak hiszi magát... vagy valami hasonló, de az bizonyos, hogy teljesen bolond.
Azonban ez még közel sem magyarázta volna, honnan a fenéből tudott arról, hogy ő maga valóban az említett faji kategória egyedszámát gazdagította. Így aztán a sárkány változatlanul fegyvere markolatához közelítvén, tartotta kezét, mialatt összehúzott szemöldökkel, kimérten figyelte az ismeretlent. Még mindig elemezte a szagát, s koncentrált, hátha felfedi a trükk mibenlétét, azonban e téren aprócska problémába ütközött: nem volt trükk. Nem érzékelte, hogy a férfi hazudna neki, ez azonban azt is jelentette, hogy gyanúsan sokat tud róla. Pont eleget ahhoz, hogy akár az életének is véget vessen, ha akar.
- Ha keresel valakit, tudok segíteni, de a rendbontás neked is és nekem is árt. - folytatta, ám ekkorra már nem volt kérdéses, Valturaan egyre inkább megfeszülő idegei kezdtek teljesítményük végéhez közelíteni, ez pedig az ábrázatán is látszott - Most ahogy megszüntetem ezt a kis kihallgatás elleni varázst, bekopogsz a hölgyhöz és illendően megkérdezzük a te és az én kérdéseimet. 
Szóval még kérdései is voltak, ráadásul ugyanahhoz a fehér elfhez. Hát ez aztán cseppet sem javított a helyzeten, annak ellenére sem, hogy valóban semmiféle ártalom jelét nem érzékelte felőle. Ez persze azzal a bizonyos méggel megfűszerezve nem sok jót sejtetett, ismeretlen ellenséggel harcba keveredni pedig a legrosszabb eshetőség volt, amellyel a sárkány útjai során számolhatott. Nem vallotta volna túlzottan bölcs döntésnek megpróbálni elfutni, főképp, hogy mialatt beszélt, már az ajtóra is bökött; így hát végül meg sem mozdult, még akkor sem, amikor az említett varázslat valóban megszűnni látszott, s elértek füléhez a nem kívánt kétlábú-szaporodás-hangok.
- Ech el is felejtettem, Shugának hívnak, és mágus lennék perpillanat. Benned kit tisztelhetek?
És ugyan nem akarta elhinni egyetlen szavát sem, az embernek titulált szerzet szívritmusa cseppet sem változott, egyetlen apró szemvillanásnyi időre sem. De persze esze ágában sem állt rögvest úgy ugrálni, ahogyan az a férfi fütyül, ezt pedig kemény, hideg tekintetével is érzékeltetni kívánta vele.
- Ha azt hiszed, minden további nélkül boldogan közlöm veled a nevem, nem lehetsz több egy félnótás bolondnál. - válaszolta kimérten a kérdésre, aztán némi gondolkodás kíséretében még hozzátette - És ha valóban ennyi mindent tudsz rólam, nincs is értelme megkérdezni. De most rajtam a sor kérdezni, Shuga: ha tényleg mindent tudsz rólam, miért akarsz nekem segíteni?
Ennek ellenére lassan, fél szemmel folyamatosan az állítólagos mágust figyelve sétált az ajtóhoz, majd kimérten felemelte a kezét, s kettőt koppantott a nyílászárón, végül, az odabenti reakcióra várva, visszapillantott a furcsa szerzetre.
- Nem ellenségeim, de ha tudod, hogy keresek valakit, ezt is tudnod kellene. - célzott a korábbi kijelentésre a kétlábúakkal kapcsolatban, egyre halkuló, s cseppet sem vidám hangon - Ettől függetlenül bármivel próbálkozz, ami nekem nem tetszik, és szemrebbenés nélkül haraplak ketté. - suttogta neki, szinte tátogva, s szemeiben az elhatározottság jégkék tüze lobbant fel. Pedig ő is tudta, hogy már csak magával harcol. Az idegen egyetlen másodpercig sem hazudott, a lelepleződés pedig összezavarta, igen alaposan - azonban nem tudta elzárni a lelkéből erősen fel-feltörő reményt, melyet az ébresztett benne, mi történik akkor, ha ez a jöttment valóban támogatná sürgető ügyét. Nem telt bele egyetlen pillanat, s a veszélyesnek látszó tekinteten áttört némi az imént említett reményfoszlányokból.

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//


Komolyan meglepődök, amikor a félvér felkapja a lantot, aztán eliramodik, nyomában az ominózus hangszer immár volt tulajdonosával. Majd a bánatos szemű is kisomfordál az ajtón, amelyet még be is csuk maga után. ⁓ Hah! Ez sikerült! ⁓ Megkönnyebbülök, hogy végre jelentősen csökkent a szobámban tartózkodó idegenek száma. De most jön a dolog nehezebb része, mert az eddig szótlan, de az utasításomnak engedelmeskedő idegen a következővel rukkol elő:

-Akkor kezdjük az elején a nevek lényegtelenek, ön jött a tekercs miatt amit felkínáltam. Az árú itt van, kérdés hogy az ellen ár is itt van e?

⁓ Miről beszél ez? ⁓ A könyvtáros nem cseréről, vásárlásról, vagy alkuról beszélt, egyszerűen csak egy feladatról, amelyben három dolgot bízott rám. Egy: adjam oda a fura falapot a fogadó tulajdonosának. Kettő: kérdezzem ki az érkezőt arról, hogy hol találta a tekercset és ha lehet, pontosítsam a helyet. Három: nézzem meg a tekercset és ha valódi, vigyem el neki. Akárhogyan gondolkozom, egyetlen emlékem sincs arról, hogy bármiféle ellenértékről lett volna szó.
Na, most leszek gondban, de legfeljebb itt hagyom az egészet, úgyis elegem van ebből a fogadónyi elmeháborodottból. Az egyik bánatosan néz és kérdez, de sosem kíváncsi a válaszra. A másik leplezetlen ajánlatot tesz, betör a szobámba, de utána elrohan egy lanttal. És igen, a lant tulajdonosa. Na az is egy díszpéldány. Először úgy néz rám, mintha én lennék Eclair istennő megtestesülése. Aztán meg a fura hangszerével majdnem az őrületbe kerget és persze a lantja még nálam is többet jelent neki. Borzasztó gyanúm támad újra. Egyre inkább beugratásnak tűnik az egész tényleg. És még ez a fickó is, itt az asztalnál. Azt sem tudom, hogy miről beszél és akárhogy is nézem, egy fia tekercs, annyi sincs nála látható helyen. Ez egy ősrégi ritkaságot begyömöszölt a ruhájába? Ez is őrült!

Valahogy rá kell jönnöm, mi folyik itt. Hát kérdezni próbálok én is:

- Honnan tudjam, hogy maga az, akivel találkoznom kell? Milyen árról beszél?

Abban a pillanatban kopogtatnak az ajtón, és beszélgetőtársam is kérdőn néz rám. Nem tudom, szerencse, vagy pech az újbóli érkező, de odasétálok az ajtóhoz és kinyitom.

És meglátom "kedvenc" fehér elfemet, de most nem bánatos, inkább határozott tekintettel. Nem hiszem el a dolgot, de igyekszem gyorsan lerendezni, mert tőle válaszokra nem, csak kérdésekre számíthatok eddigi tapasztalataim alapján:

- Sajnálom, de még mindig nem alkalmas az idő - szólok és bevágom előtte az ajtót.

/Hajrá, srácok! /

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//

A fehérelf harcra késszen, tekint rám, és ez még valahol érthető is. Ha szóban nem is de az arcára kiülő döbbenet, amiket a szavaim váltanak ki megnyugtató. Furia neve felett simán átfut, ez kicsit meglep. de úgy tűnik, nem ismeri. Ez sokat változtat a terveimen, már ami a sárkányt illeti. Na meg szokás szerint őrültnek, hisz mint a többiek, akikkel beszéltem. De ez hamarosan megváltozik, remélhetőleg. A szavai vigyorgásra késztetnek.
- Ha azt hiszed, minden további nélkül boldogan közlöm veled a nevem, nem lehetsz több egy félnótás bolondnál.
-Tudod ha valakit elzárnak 300 évre az kicsit megőrül, de van igazág a szavaidban. Jobb az óvatosság a részedről.
- És ha valóban ennyi mindent tudsz rólam, nincs is értelme megkérdezni. De most rajtam a sor kérdezni, Shuga: ha tényleg mindent tudsz rólam, miért akarsz nekem segíteni?
-Az hogy egyes dolgokat tudok rólad, nem jelenti, hogy mindent. Na meg én kíváncsi természet vagyok. A segítségem meg mindenkinek felajánlom, akit érdekesnek tartok. Az a személy, aki egy elf nőt keres, holott elég miss természetű a saját családja, nekem megéri a próbálkozást. A szerelem nem olyan dolog, amit félre lehet dobni holmi előítéletek miatt.
Amint a sárkány végre kopog, csendesen bólint, majd válaszol is.
- Nem ellenségeim, de ha tudod, hogy keresek valakit, ezt is tudnod kellene. Ettől függetlenül bármivel próbálkozz, ami nekem nem tetszik, és szemrebbenés nélkül haraplak ketté.
-Nekem a hím kell, aki meglopott engem, neked az elf, így az érdekeink nem ütköznek. Bár esélyes hogy a kicsi elf is fontos lesz. Ami a harapást illeti, széltében vagy hosszában tervezed fehérke?
Eddig jutunk, amikor a nő megismétli, korábbi szavait majd lendületesen bevágná az ajtót. Bolond és fájdalmas lépést teszek, pontosabban a lábamat az ajtó útjába. Ha végeztem a csevegéssel, majd félre vonulok megkönnyezni a dolgot, de addig hősileg kitartok. A dobótőreimet készenlétben tartva, a másik kezemmel a mágus tanácsi jelvényemet villantom. Nem mintha karhatalom lennénk bár végül is azt a munkát is végezzük.
-A Birodalmi Mágus Szövetség nevében érkeztem, van önöknél valami, pontosabban valamik, amik a mi tulajdonunkat képezi. Minden egyéb ellenállás vagy szökési kísérlet Greg hasztalan, kicsipkézem az irhád, ha szökni készülsz.

//Mesélő//


Arn üldözőbe veszi Jeremyt aki némi helyismerettel rendelkezik a fogadóról, de fele annyit se tud, mint Arn aki elég rég zenél már itt. Így akár rövidítést is ismerhet, a rohangászók után a két őr mozdul, hisz a fogadóban rendnek kell lennie, még ha egy kétes hírű és erkölcsű hely is. Arn már látja Jeremy hátát, aki közeledik a kijárathoz. Itt az esély, hogy elkapja, mielőtt eltűnne, vagy a hangszert összetörné. Nie kisasszony elég, paprikás hangulatban van a korábbi zűrzavar miatt, és most az aki a tekercseket hozta már pénzt követel, mondjuk ez már várható volt hisz ez a fogadó a csalókra és zúg kereskedőkre is számít bevétel terén. A férfi kárörvendőn vigyorog.
-Arról a pénzről, amit épp most említettem, és az áru itt van nálam.
Szed elő Valian városának pecsétjét viselő tekercstartót. Amikor is kopognak, kint a már ismerős elfet látják viszont a „kereskedő” kiböki a barnaköpenyest is, és heves izzadásba kezd. Amikor Nie egyetlen mozdulattal bevágja, az ajtót egy csizma akad annak az útjába. Az ajtó túl feléről, egy erős és parancsoló hang szólal meg, amire a férfi még inkább összehúzza magát, pláne amikor a nevét hallja. A másik kijárat felé ugrik hogy szökjön.

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Tarsisban.//
//Sendel előtt//

Az őrök szavaim hallatán alig pillantottak körbe, már indultak is a félvér barom után, hogy lerendezzék, de én gyorsabb voltam náluk. Egyrészt rengeteget surrantam el már a hátsóajtó felé, elvégre férjezett asszonnyal nem jó szobában kéjelegni úgy, hogy közben hitvese lent iszogat cimboráival, másrészt megérte az a sok végigzenélt nappal és éjszaka, hiszen a kétlábúak már felismertek és mivel látták, hogy sietős dolgom van, ráadásul nem jókedvemben, utat is engedtek nekem.
Hamarosan meg is pillantottam a mocskot, ahogyan készült kirobogni a hátsóajtón, viszont elrugaszkodva a talajtól hátára vetettem magamat, magammal rántva a földre, azaz hogy neki az ajtónak, ami hangosan kicsapódott, én pedig erősen leszorítottam, ahogyan nyaka valahol a küszöb környékén volt, feje pedig már majdhogynem az épületen kívül.
- Ha visszaadod a hangszert, nem lesz bajod. - lihegtem. - Amennyiben nem, könnyen megtudhatod, hogy milyen érzés elázni.
És valóban. Ha nem volt hajlandó odaadni a lantomat vagy láttam, hogy el akarja törni, legalábbis akármilyen mozdulatot tett karjával, úgy érezhette magát, mint aki beleesett egy patakba, viszont arcáról és ruhájáról sem víz csöpögött, hanem vér. Megölni ezzel nem tudtam volna, csak legyengíteni, esetleg ha tovább fenntartom kiütni egy kis időre, de bőven elégnek kellett lennie, hogy épségben megússzam mind én, mind a hangszerem.

Soha nem esem abba a hibába, hogy nem mérem fel a helyszínt, ahol majd akcióba fogok kezdeni. Most sem tettem, bár tény, hogy nem egészen így terveztem, a helyzet hozta magával, hogy cselekednem kellett, így a meneküléssel is kicsit improvizálnom kellett, főként, mikor megláttam az ajtó két oldalán strázsáló őröket, akik még nem voltak ott, amikor felmentünk a szobákhoz.
Csak abban bízhattam, hogy elég gyorsan és váratlanul történtek az események ahhoz, hogy bárki is reagálni tudjon rá, a legtöbben önkéntelenül is elugortak az utamból, ahogy száguldottam feléjük, főleg, hogy a kezemben lóbáltam egy nehéznek látszó zeneszerszámot, amit nem féltem volna használni. Különben is a fogadóban lévő társaság már elég rutinos volt, hogy kikerüljék a tőlük független csetepatékat.
Az őrök meg.......túl lassúak voltak hozzám képest és az ivó másik végéből indultak....esélytelenül.
Egy dologra nem számítottam! A bárd elszántságára és, hogy legalább annyira gyorsnak bizonyult, mint én.
Fogalmam sincs, hogyan csinálta, talán ebben is a mágia segítette, de egyszer csak, mikor már a hátsó ajtó szinte karnyújtásnyira volt, egy nehéz súly zuhant a hátamra és vert le a lábamról. Azt hiszem a fejemmel nyitottam ki az ajtót, bár ez a pár pillanat kihullott az emlékezetemből.
Valami csoda folytán a lant sértetlen maradt és kinyújtott bal kezemmel szorongattam a fejem fölött, egy gyanús illatú pocsolya felett pár centivel.
A bárd felettébb ingerült hangja csapott a fülembe, amihez hozzá tudtam képzelni az arcát is.
Én is ziháltam, egyrészt a futástól, másrészt, hogy alig kaptam tőle levegőt, ahogy a hátamon terpeszkedett.
- Mmmmt...fzetsérte.... - szaladt ki belőlem a levegő, de éreztem, hogy ebből ő sem sokat érthetett, így próbáltam egy szaggatott, nehéz levegővétellel érthetőbbé tenni. - Mit fizetsz érte? - engedem lejjebb a hangszert.
A vérmágiát, ha használni nem is tudom, ismerem, tudod, hogy ha komolyan gondolja, nincs sok időm, míg le nem terít a vérveszteség, de annyi azért van, hogy a mocsokkal borított földhöz csapjam a kincsét, így remélem inkább az alkudozást választja, mint, hogy kinyírjon, vagy átadjon az őröknek. Mire menne vele, ha van egy tömlöcbe juttatott tolvaja, de nincs hangszere......?
Ha tömlöcbe is vetnek, nem kapok érte sokat, itt nem ismernek, majd előadok valami szívszorító történetet és hamarosan szabad leszek......

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//


Ahogyan pedig ezt a gyengeséget próbálta elnyomni magában, tudatosult benne, hogy a társalgás cseppet sem akkor ért véget, amikor ő öntörvényűen magába mélyedt. Azonnal átúsztak tudatán az idegen, azaz Shuga által mondottak, ám egyelőre nem mindent volt képes rögvest értelmezni, mindez mégis elégnek bizonyult ahhoz, hogy félelmét újfent felerősítse, ezúttal nem tapasztalt magaslatra emelve a lelepleződés és az ismeretlen ellenfél által okozott feszültséget a sárkány kicsinyre zsugorított testében.
"Tudod, ha valakit elzárnak 300 évre, az kicsit megőrül, de van igazság a szavaidban. Jobb az óvatosság a részedről... Az, hogy egyes dolgokat tudok rólad, nem jelenti, hogy mindent. Na meg én kíváncsi természet vagyok. A segítségem meg mindenkinek felajánlom, akit érdekesnek tartok. Az a személy, aki egy elf nőt keres, holott elég miss természetű a saját családja, nekem megéri a próbálkozást. A szerelem nem olyan dolog, amit félre lehet dobni holmi előítéletek miatt."
Egyszóval Valturaan úgy érezte magát, mintha igen tetemes mennyiségű, tűztől sistergő vízzel forrázták volna le védtelen, pikkely nélküli bőrét.
Így hát csak jóval a kopogás után figyelt újból a magát mágusnak kikiáltó élőlényre, aki mindent egybevetve, s a köpenyét leszámítva, egyszerű embernek nézett ki, a mágikus erő teljes és megkérdőjelezhetetlen hiányában. Csakhogy az a barna kelme mégis ott lógott, s talán mégsem díszként viselte, ám ha ez a helyzet állt fenn, megzavarodott volna egy varázslatától? Beleütötte volna a fejét valamiféle kőzetbe, hogy azt gondolta, a Csupaszok kicsik, védtelenek és neki kell a védelmükre kelnie? Ennek következtében gondolhatta azt is, hogy már bőven elmúlt háromszáz éves, hacsak nem Niveria rejtőzött az idegen arc mögött, valami eltitkolt illúziót felhasználva ellene. De talán erről mégiscsak tudott volna, nemde? Talán... Ráadásul ha nővére talált volna rá, nem fecsérelte volna drága idejét felesleges diskurálásra mágiáról meg szerelemről, legfőképpen pedig képtelen lett volna kimondani, hogy támogatja, még tréfából is.
De akármi is lappangjon a történtek mögött, a hósárkány nem dőlhetett be a csábító szavaknak, s igyekezett őket maradéktalanul kiverni a fejéből. Aki ilyen jól hazudik, bizonyára borzalmas ellenfél lehetett, és eme borzalmas ellenfél úgy tűnt, még nem végzett a játékkal. Úgy látszott, nem átall a fiatal ragadozó lelkébe gázolni a mondottak továbblendítésével.
- Nekem a hím kell, aki meglopott engem, neked az elf, így az érdekeink nem ütköznek. Bár esélyes, hogy a kicsi elf is fontos lesz. Ami a harapást illeti, széltében vagy hosszában tervezed, fehérke?
Végiggondolni sem maradt ideje azonban, amikor csaknem az utolsó hangot követően az északi nősténycsupasz ajtót nyitott. Ekkor Val ráemelte a tekintetét, annak reményében, hogy némi válasszal szolgál korábban elhintett információit illetően, azonban annak szemmel láthatólag esze ágában sem állt fajtájabéliként viselkedni vele. Sőt, egyenesen elutasító volt.
- Sajnálom, de még mindig nem alkalmas az idő. - mondta, szinte változatlan nemtetszéssel a megzavarását illetően, aztán neki is látott volna betenni az ajtót maga után, csakhogy azt egy megtermett lábfej akadályozta meg.
És bár így ugyan nem zárult be az innenső út a helyiségbe, a lehetőségek, amelyek a sárkányt érzései szerint illették, kezdtek egyre távolabb és távolabb úszni tőle, mintha hirtelenjében egy vad, hömpölygő, megállíthatatlan szörnyfolyó az összes eddigi elért célját magával ragadta volna, s medréből feltápászkodva elrohant volna velük.
És ha még nem érte volna elég csapás ezen a napon, eközben Shuga fegyvert vett elő néhány dobótőr képében, jóllehet, nem pontosan ez foglalkoztatta most a fiatal fehéret. Sőt, még csak az sem, hogy fehérkének nevezték. A legkevésbé ezek uralták most elméjét, helyettük pedig mindent betöltött annak az apró tárgynak a képe, amelyet igen velős magyarázat is követett.
- A Birodalmi Mágus Szövetség nevében érkeztem, van önöknél valami, pontosabban valamik, amik a mi tulajdonunkat képezi. Minden egyéb ellenállás vagy szökési kísérlet, Greg, hasztalan, kicsipkézem az irhád, ha szökni készülsz.
Hát több sem kellett a sárkánynak, hiába nem neki címezték a fenyegetést. Rögvest kettőt is lépett hátra, bár nem mintha ez megvédhette volt egy tanácsbeli mágus ereje ellen. Igaz, egyet sem ismert még túlságosan közelről, azonban úgy vélte, valamiféle erős mesterek ők, s már egyetlen egy efféle alak is bőven elég volt, hogy veszélyben érezze magát. Ha pedig az illető ennyire érdekeltnek tűnt az ő ügyeit tekintve, jóra aztán nem számíthatott. Teljes bizonyossággal könyvelte el magában, hogy ilyen Csupaszoknak talán markukban lehet a tudás ahhoz, hogy megvezessenek egy sárkányt. Egy csaknem-még-mindig-fiókát, legalábbis. Szó sem lehetett itt semmiféle reményről tehát, sem a leányt, sem pedig az említett segítséget illetően - bár nehezményezte volna, ha az utóbbinak bántódása esik, s éppen ezért maradt mégis.
- Luuminen thur! - szólott, s egy, az előbbihez hasonló jégtőr jelent meg a félfába szúródva, melynek markolata kiékelte az ajtót, hogy senkinek se kelljen tartania azt.
Ezzel ugyan a mágust is szabaddá tette, de minden tartalékolt erejét felemésztette a belső vívódás. Úgy érezte magát, akár egy gyermek, amely előtt régen vágyott játékát lengették meg, mit évekkel ezelőtt elvesztett, s viszont láthatja, ha bízik az ismeretlenben. Kishíján így is tett, csak éppen kimondatlan próba elé állította Shugát: ha a fehér elfnek, s neki magának sem esik baja, míg megbünteti azt, ki erre rászolgált, talán hajlandó lesz beszélni vele.
Mindeközben azonban minden porcikája az ellenkező irányba rohant volna, ki Telarból és el... el innen jó messzire.

//Mese a nehéz kezdetekről. Avagy miért ne lopjunk lantot Telarban.//
//Sendel előtt//

Meglendítem az ajtót, és már fordulok is a „vendégem” felé, amikor négy meglepő dolog történik egyszerre.

Először is az ajtó nem csapódik be, bár szándékaim szerint igen hangosan kellett volna az ajtó előtt álló szomorú szemű úrnak a tudtára adnia, hogy jelenleg nem kívánatos személy. E probléma legfőbb oka egy láb, amelynek gazdája jelen pillanatban még nem látszik, de gyaníthatóan oka a második meglepő dolognak.

Vagyis annak, hogy  egy idegen hang a következő, némileg fenyegető üzenetet közvetíti felénk: - A Birodalmi Mágus Szövetség nevében érkeztem, van önöknél valami, pontosabban valamik, amik a mi tulajdonunkat képezi. Minden egyéb ellenállás vagy szökési kísérlet Greg hasztalan, kicsipkézem az irhád, ha szökni készülsz. A fenyegetés nyilván nem nekem szól és nem is veszem magamra, de a következő fura dolog miatt azért számítok némi problémára.

A harmadik furcsaságra ugyanis csak akkor leszek figyelmes, amikor az ajtótól visszafordulok. Ahol eddig semmi sem volt, most egy valian-i pecséttel ellátott tekercstartót látok meg. Az előbb még tényleg nem volt ott és elképzelésem sincsen, hogy a sunyi tekintetű úriember ugyan honnan szedhette elő egyetlen röpke másodperc alatt.

Ezek tükrében a negyedik dolog már nem is annyira furcsa, mivel a valószínűleg Greg névre hallgató tolvaj a fentiekkel összefüggésben éppen a hátsó ajtó felé igyekszik, de szerencsére üres kézzel.

Az események ilyetén alakulása csak egyet jelenthet, mégpedig azt, hogy itt most mindenki lelepleződik. Így nagyon nincs mit tennem, és csak egy dologgal foglalkozom, mégpedig a feladattal, vagyis a felkínált áruval. Egyetlen ugrással termek az asztalnál és kapom fel az otthagyott tekercstartót, miközben a nyakamban lógó medált húzom elő és én pedig az ajtó felé kiáltok, miközben igyekszem nem eltakarni a menekülő tolvajt az esetlegesen nyomába eredő mágus elől.
– A Valian-i Nagykönyvtár megbízottja vagyok, a tekercs nálam van! A tolvaj az öné, ha igyekszik – s a továbbiakban érdeklődve figyelem a fejleményeket…